2 hete kódorogtam már itt, és egyre kevesebbet gondoltam a fiúkra. Azt nem állítom, hogy egyáltalán nem… de a napi 30 helyett, jó, ha csak kétszer jutottak eszembe… Elfelejteni sose fogom őket, de idővel majd enyhülnek a mostani érzéseim, és nem fog ennyire hiányozni egyikük sem…

Megismertem valakit, akinek sok mindent köszönhettem, még ez alatt a rövid idő alatt is. Nélküle már egész máshol lennék, ahol szörnyű dolgokat várnának el tőlem… De szerencsére nem így történt. Josh-sal akkor találkoztam, amikor valami beteg vén köcsög el akart cibálni magával. Úgy gondolta, elég jó bőr vagyok ahhoz, hogyha kivakar a mocsokból, tudjon rajtam kaszálni, azzal, hogy elkezd futtatni. Pfff! Még az emlékezésbe is beleborzongtam. Ahogy már a karomra kulcsolódtak az ujjai, ahogy megpróbált betuszkolni a kocsijába… Ha akkor ő nem sétál arra, már rég szar véget ért volna a dolog… De ő segített. Rendesen kikelt magából, és a saját módszerükkel járt túl az eszükön. Azt hazudta nekik, hogy az ő körzetébe tartozom, mert már régóta ő a stricim. Akkor azért eléggé beparáztam, mert nem tudhattam, hogy ezt csak kifogásnak mondja, és nem akar ő is pénzért árulni. Nagyon megnyugodtam, amikor miután elhajtottak, nem szorított tovább, és nem próbált meg az ellenkező irányba terelgetni, mintha a placcom felé mutogatna, hogy ne hagyjam el a helyem. Eleinte azért tartottam még tőle. Mégiscsak egy hapsi, és ki tudja, mi mozgatja őt a nagy védelmezésemben. Kíváncsi voltam, mikor bújik ki a szög a zsákból, és mikor követel valamit cserébe a segítségéért. De nem várt el tőlem semmit, csak barátok lettünk, már ha ilyen rövid idő alatt beszélhetünk mély barátságról. Ő tartotta bennem idekint a lelket, ha már mindenből elegem lett. Josh szintén az utcán tengődött egy ideje. Kirúgták a munkahelyéről, nem tudta fenntartani a lakását, amit aztán elárvereztek a feje felől… Innen pedig már egyenes út vezetett a lejtőn lefelé, és mivel nem tudott kitől kérni bármit is, maradt az utca.

Sokszor látta rajtam, hogy gondterhelt, vagy szomorú vagyok, ilyenkor mindig próbált felvidítani. Neki bármilye volt, megosztotta velem az utolsó darabot is belőle. Sose találkoztam előtte ennyire önzetlen emberrel, mert itt mindenki nagyon ellenséges egymással, ez teljesen más világnak mondható, hiszen itt még a csövesek is egymás vetélytársai, Komolyan ölni tudnának egy melegebb takaróért, vagy egy jobb falatért. De ő nem ilyen volt… mint ahogy én sem. Hiszen nem éltünk örökké kint, volt előtte „normális” életünk is, csak valami folytán kicsúszott a lábunk alól a talaj.

Mivel gyakran nagyon fancsali képet vágtam, egyből levágta, hogy valami pasi miatt depizek. Uhhh, úgy döntöttem, valahogy nem kéne neki beszámolni arról, hogy én most egyenesen a My Chemical Romance turnébuszából kerültem vissza ide, és beleszerettem Frank Ieroba, mert volt egy olyan sejtésem, hogy úgyse hinné el, hanem teljesen zakkantnak tartana, és esetleg még el is pártolna mellőlem, azt pedig nem akartam. Tehát, annyit mondtam csak, hogy igen, szenvedek valaki miatt, akit nagyon szerettem, de ő mást választott helyettem… Ez nem hangzott éppen hihetetlenül, mivel rám pillantva senki nem csodálkozott volna azon, ha helyettem egy másik csajt választanak, annyira mocskos volt a ruhám, és az arcom. Menhelyekre nem mindennap jutottunk be tisztálkodni, ha mentünk is, akkor meg szinte bunyózni kellett egy darab ruháért, vagy egy tányér kajáért, annyira éhenkórászok voltak a körülöttünk lévők. Ha megint egyedül vagyok, már rég szétvertek volna, de Josh mellett jó hogy nagy pofám lett. Mindig megvédett engem, és nem engedte, hogy elvegyék azt, ami nekem járt. Felnéztem rá. Ami furcsa volt ebben a helyzetben, mivel semmivel sem volt több nálam, nem vitte többre az életben, mint én, de akkor is így volt… Kezdtem megszokni, hogy örökre csöves maradok.

                                                             ******

Gyorsan szedtem a lábaimat, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg magam a kirakat üvegében. Közelebb hajoltam. Nagyon csapzottan néztem ki. Homlokomon keresztbe egy fekete koszcsík futott. Elfintorodtam. Hajam teljesen hullámos volt, és elég kócos. A ruhám meg hát… Már megint 3 napja ez volt rajtam, és kezdett elég retkes lenni. Csak egy kopott férfi pólót és egy szűk farmert viseltem… Itt nincs válogatás. Amit adnak nekünk a menhelyen, azt kell felvennünk…

- Hééé, kölyök! Takarodj innen, elriasztod a normális fizető vendégeket! Összekoszolod az üveget is, húzz innen, te koszfészek, oda ahová tartozol!!!! – üvöltötte egy nagydarab, kopaszodó férfi kötényben, majd egy seprűvel hadonászni kezdett felém. Most tűnt fel, hogy egy étterem előtti kirakatnál állok, és az éhség is mardosni kezdett, ahogy az illatokat megéreztem.

- Ne akard, hogy ezzel hátba vágjalak, indulj!!!

- Neked is jó napot, baszom anyád! Te vén buzi… - üvöltöttem felé, majd jól bemutattam neki egyet. Teljesen elképedt, nem tudom mire számított, hogy hagyom, had szidjon itt?

Kedvem lett volna bekúrni egy téglával a flancos kis kirakatát, de nem akartam balhézni, így is mindenki engem nézett már, pedig nem szerettem volna magamra vonni a figyelmüket… Sietős léptekkel megindultam arra, amerről jöttem, túlságosan felmerészkedtem, ezek már a gazdagabbak törzshelyei, itt nem sok jóindulatra számíthatunk, meg túlságosan kivirítok a tömegből ebben az ócska, szakadt viseletben.

Még mindig hátrafelé néztem, féltem, hogy az éttermes csóka hátamba állít egy konyhakést, annyira csúnyán nézett rám az előbb. Neki ütköztem valami nagynak, ami elég puha volt… és még morgott is, tehát nagy valószínűséggel egy ember… Ráadásul Worm!!!

- Kislány, végre megvagy! Te mit keresel itt, és miért mentél el egyetlen szó nélkül? – kezei már a vállamon voltak, épp csak megérintett, de én már szorításnak éreztem. Nem válaszoltam.

- Mindenkinek hiányzol, egész nap téged keresünk! Gyere! – mondta, majd húzni kezdett maga után. Szinte nem is érte a földet a lábam, úgy ráncigált, hiába próbáltam ellenállni.

- Baszd meg, én nem megyek veled sehová, engedj el!!! – torkom szakadtából ordítottam vele, ő meg nagy szemeket meresztgetett rám. Rugdostam, és üvöltöttem, csak engedjen el. De ő türelmesre vette a figurát. Ahelyett, hogy pofán vágott volna, amiért így viselkedem, halkan magyarázkodni kezdett:

- Nagyon hiányzol a fiúknak, főleg Franknek. Meg akarnak találni, úgy örülök, hogy itt vagy! Menjünk vissza szépen, és akkor elmagyarázhatod, miért léptél így le! Szerinted ezt érdemelték tőled, azok után, hogy ennyit segítettek???

Most lelkiismeret furdalást akar bennem ébreszteni? Mert ha igen, akkor sikerült. De vajon tényleg ennyire hiányoznék nekik, vagy csak Worm nagyot akar mondani nekem? Lehet, hogy leütnek, ha még egyszer meglátnak, annyira unnak már. Mindig valami baj volt velem, és meggyőződésem volt, hogy jobb nekik, ha nem is látnak többet.

- De én nem akarok menni, jól elvagyok itt is! – mutattam körbe egyik kiszabadult kezemmel.

- Hát… nem érdekelnek a srácok? Teljesen kiborultak. Csak miattad maradtak itt eddig. Mind utánad kutatunk már majdnem 3 hete! Mi a fasz bajod van, hogy így viselkedsz? Jössz, és kész!!! – megint vonszolni kezdett.

- Kibaszottul nem érdekel senki, képzeld! Majd elfelejtenek! Mondd meg, hogy induljanak el, és hagyjanak csak itt, te meg vedd le rólam a kezed, és húzz innen a picsába, ahonnan jöttél!! Nem hallod???? – üvöltöttem vele. Mindenki minket bámult. Érdekes páros lehettünk az utca forgatagában. Ő, az óriás hústorony, én meg hozzá képest egy kis seggdugó voltam, de úgy ordítottam vele, mintha én lennék erőfölényben. Biztos érdekes volt ez egy kívülállónak.

- Mindjárt leütlek, esküszöm! Még egy ilyen makacs kis majmot, mint te! Mit akarsz, mit csináljanak? Könyörögjenek, hogy gyere vissza? Azt is megtennék szerintem, mert szeretnek. Miért jobb neked itt? – mutatott körbe fintorogva. – Itt akarod leélni az életed? Szép céljaid vannak...

- Húzz innen, nem érdekel, hogy miről pampogsz! Szart se tudsz rólam, akkor meg minek ugatsz bele? Ne könyörögjél nekem… se te, se ők!

- Minek ugatok bele????- felhorkant – azért mert ők amellett, hogy munkát adtak nekem, a barátaim is. És nem akarom őket ilyen búval baszottnak látni, jobb szeretem, ha vidámak, mert így utálok a közelükben lenni. Érted már?

- Ez mind nagyon szép, és jó. Meghallgattalak, de marhára nem győztél meg! Elengednél végre??? – már fújtattam a dühtől. Meg akartam szabadulni Wormtől, mert még tényleg a hátára csap, és visszacipel Gerardékhoz, azt pedig nem akartam.

- Én pedig nem hagylak itt! Jössz, és kész!!!! – úgy rángatott, hogy már tényleg fájt, de tudtam, hogy valahol azért megérdemlem, mert tényleg rettentő idegesítő voltam, csoda, hogy nem vert állba eddig. Viszont hangosan visítani kezdtem, hátha akkor elenged. Ezt már nem lehetett nem hallani, és látni, amilyen jelenetet mi itt levágtunk… Egy idősebb nőci jött oda, és finoman megkopogtatta Worm hátát:

- Mit csinál maga ezzel a kicsi lánnyal? Engedje el, mert hívom a rendőrséget!

- Ne szóljon bele, kérem, nem az ön dolga. Nagyon jól ismerem a kishölgyet, és épp haza akarom vinni, mert megszökött. – elfintorodtam. A nő hozzám fordult.

- Igaz ez, kislányom? Tényleg nem akar bántani ez a férfi téged? Ismered egyáltalán? Válaszolj már!!! – sürgetett, amikor már 2 perce némán bámultam az arcába.

- Nem, még életemen nem láttam, és nem tudom, hova akar elcipelni, kérem, ne hagyja, hogy elvigyen! – huh, drámázni mindig is jól tudtam, de most még túl jól is sikerült. Az öreg néni könyörgő szemeim láttára az eddig talonban rejtegetett esernyőjével püfölni kezdte szegény Wormot, és minden perverz mocskos pedofilnak elhordta. Nehezemre esett, hogy megtartsam ezt a gondterhelt kifejezést az arcomon, majdnem elröhögtem magam. A kis térdig érő öregasszony úgy ütötte Wormot, hogy az kénytelen volt meghátrálni, és ott hagyni engem, de közben úgy nézett rám, hogyha szemmel ölni lehetne, tudtam, én már rég halott lennék.

Megköszöntem a szíves segítséget a néninek, majd futólépésben indultam vissza a sikátorunkba. Nem akartam kockáztatni, hogy még egyszer belefussak Wormbe.

Tudom, most nagyon szemét voltam megint, hogy ezeket mondtam neki… El is sírtam magam, ahogy újra eszembe jutott, miket vágtam a fejéhez. Nem érdekelnek… Még hogy nem érdekelnek??? Minden nap csak rájuk tudok gondolni, és dehogynem szeretném látni őket, de mennyire lenne korrekt megint visszamenni, és úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy ők gondoskodjanak rólam??? Elkezdtem rázni a fejem… Nem fogom megtenni… maradok ott, ahol jelenleg vagyok, és kész… Bármilyen nehéz is lesz, megpróbálok nem gondolni többet semmilyen MCR-re, és Frankiere, és senkire sem… Mintha sose léteztek volna számomra.