Minden nap szinte ugyanolyan volt. Reggel harc a reggelivel, aztán valami közös program 4 fal között a többiekkel. Én ki nem merészkedtem volna ezzel a fejjel, ami most nekem van. Ahányszor belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy simán kenterbe vernék mindenkit egy Quasimodo hasonmásversenyen. Nem villanyozott fel az ötlet túlságosan. -.-’

Pár nap múlva szedték csak ki a varrataimat, akkor már kezdtem ember formájú lenni, nem éreztem magam olyan gnómnak. Azt mondta a doktor, hogy nem marad semmi nyoma a sebeknek, szóval teljesen olyan lesz az arcom, mint volt.

Így már legalább az udvarra lemehettem, nem kellett attól félnem, hogy rémisztgetem szegény embereket.

Most is épp a lépcsőkön ültem, és nagyban gondolkodtam. Mindig ugyanazon járt az eszem. Berten… és a szavain. Alapból nem tudom, honnan gondolta, hogy Frank kurvája vagyok. Sose volt köztünk semmi, ezt ő feltételezte egyedül. Lehet, hogy tényleg azért bántott volna, mert ezt hitte? Hát, faszom se tudja, miket gondolt ő az elvont kis agyában. De akárhogy próbáltam kiverni a fejemből, amiket mondott nekem azon az estén… egyszerűen nem ment. Én tényleg próbáltam másra gondolni, de valahogy mindig ehhez kanyarodtam vissza. Egyre inkább arra jutottam, hogy teljesen igaza volt velem kapcsolatban. Tényleg egy nagy büdös senki vagyok, és lehet, hogy ez minden, amit érdemeltem. Tényleg ezt kellett kapnom, más nekem nem jár, és sose fog szeretni senki, mert jelentéktelen vagyok. Sikerült elhitetnie velem, ő győzött. És azok az álmok… Azok se hagytak nyugodni. Frankie mellett is minden éjjel ilyen rémálmaim voltak. Nem mindig koporsóban láttam magam, de a lényege mindegyiknek az volt, hogy a srácok is elfordulnak tőlem, és a hang mindig ugyanazt hajtogatta, hogy nem lehetek boldog, és hogy sose fog senki szeretni, mint ahogy nem is szerettek soha. Már féltem elaludni, mert mindig ilyeneket láttam magam előtt. Bizonyára ők is észrevették, ahogy fokozatosan begubózom, de nem nagyon tudtak mit tenni. Szerintem hagyni akarták, hogy magamtól lépjek túl rajta. Frank viszont egyre közelebb került hozzám, legalábbis ezt éreztem. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz… nem is tudom… Úgy vettem észre egy ideje, mintha ő is érezne valamit, de nem voltam biztos magamban. Sose voltam túl kezdeményező, mindig másra hagytam ezt. Azt viszont tudtam, hogy ő nálam ezerszer jobbat érdemelne, és féltem, hogy sose tudnám boldoggá tenni. Zavart minden. Eléggé kiütköztek a köztünk lévő különbségek is. Még ha ki is alakulna valami köztünk, mit szólnának hozzá Mikeyék??? Akkor ez azt jelentené, hogy elég hosszú távra el kell viselniük engem. És a többi ember? A rajongóik? Szerintem utálnának. Megkapnám, hogy biztos a pénzéért szeretem, mert egy élősködő vagyok, akinek ez egy jó alkalom volt…. Mekkora lehetetlenség vagyok. Nem is történt köztünk semmi, és ilyeneken aggódok… Szánalom a köbön.

- Min gondolkodsz ennyire?- OMG, ki más lehetne, ha nem Frankie! Azt csak nem mondhattam, hogy rajtad gondolkodok, mert azt hiszem, beléd estem. Kicsit érdekesen jönne ki…

- Semmin…- sóhajtottam -… illetve de, a világbékén! – mondtam, majd nevetve összeborzoltam a haját… Nagyon nehezen ment vidámnak látszani, amikor belül teljesen az ellenkezőjét éreztem…

                                                        *******

A mai volt az utolsó este, amit még a hotelben töltünk. Előbb beszéltük meg Rayékkel, hogy már elég jól vagyok ahhoz, hogy hazabuszozzanak, így még lesz idejük kicsit kifújni magukat a következő koncertsorozat előtt…

Dörgött az ég, és nagyokat villámlott. Szakadt az eső. Nem túl jó előjel… Az ablakban álltam, és meredten bámultam kifelé, szinte hozzányomtam arcom az üveghez. Imádtam az esőt, és a vihart. Lehet, hogy mást félelemre késztetett, de engem valahogy mindig megnyugtatott… Főleg most. Olyan volt, mintha tükrözné a lelkem, mert abban jelenleg legalább ekkora vihar dúlt. Tudtam, hogy a mai este kell megtennem… Már biztos voltam benne…

- Nem jössz lefeküdni? – kérdezte Frank, aki most jött ki a fürdőből egy szál boxerben.

Éreztem, ahogy a szám kiszárad. Uhh, még gondolnom se szabad rá… - De, persze… megyek.

Még dumáltunk egy kicsit, mielőtt elaludt volna. Fejemet végig a mellkasán pihentettem. Megvártam, hogy tényleg mélyen elaludjon, addig próbáltam tartani magam… Légzése kicsit lassult, és teljesen szabályos lett, úgyhogy biztos lehettem benne, hogy tényleg bealudt. Eltört a mécses. Igyekeztem hangtalanul, és mozdulatlanul, némán sírni, éreztem, ahogy könnyeim végigfolynak a mellkasán. Csak nehogy felkeljen. Muszáj megtennem, most már nem gondolhatom meg magamat. Meg hát látszik, hogy nem fogom kibírni tovább, itt… mellette, a közelében. Úgy lesz jó, hogy elmegyek, ahogy azt kitaláltam…

Eszembe jutott valami, amit még egy másik csövestől hallottam egyszer. A szar, hiába cicomázzuk, akkor is csak szar marad. Elhúztam a szám. Most értettem meg, hogy az öreg tudott valamit, igaza volt. Tökéletesen illett rám. Hiába aggatok magamra menőbb ruhákat, és csináltatok jobb frizurát, ez mind nem lényeg ,attól én még belül ugyanaz maradok, aki voltam, sose a külső volt a lényeg számomra… Nem volt itt helyem, nem gondolhatom meg magam, most kell innen lelépnem. Lefejtettem magamról Frankie karjait, szépen, lassan… Meg se moccant, tényleg mélyen aludt. Mosolygott álmában. Néztem egy kis ideig, majd elkezdtem készülődni. Nem tartott sokáig. Úgy gondoltam, az a helyes, ha úgy megyek, ahogy jöttem, semmit nem viszek magammal, azt az egy ruhát kivéve, ami rajtam lesz. Még mindig esett kissé, szóval meleg cuccokat kerestem. A lehető legbővebb, és legegyszerűbb darabokat öltöttem magamra, nem akartam kiríni a többiek közül, akikkel egy sikátoron fogok osztozni nem sokára. Tudtam, hogy Gerardék bizonyára nem fogják nagy hasznát venni az itt hagyott holmimnak, de, még ha magammal is vittem volna, kb. egy nap múlva úgyis elvette volna tőlem valaki, aki erősebb, mint én ,szóval felesleges lett volna cipelni. Mindent itt hagytam, a Mikeytól kapott füzetet is. Nem akartam semmi emléket vinni. Készen lettem. Kinyitottam egy üres lapnál a füzetet, és írni kezdtem bele az ablak fényénél. Ennyivel azért tartoztam, nehogy azt higgyék, hogy valaki elrabolt, vagy passz.

Csak 4-5 sort írtam, nem volt benne sok magyarázat, csupán megköszöntem mindent, amit értem tettek, sose fogom elfelejteni őket, de nem élősködhetek tovább a nyakukon, nem ezt érdemlik. Nem bírtam megállni, hogy egy másik üres lapra, ami párral hátrébb volt, ne írjak külön Frankienek is valamit. Kövér könnycseppek folytak közben szememből a papírra. Letettem a füzetet az asztalra, végigsimítottam a nadrágomon, majd indulásra készen álltam… majdnem.

Az ágyhoz léptem, Frankhez hajoltam, és egy puszit nyomtam a szájára. Közben aggódtam rendesen, nehogy felébredjen, mert akkor kurva nagy kínban lennék előtte. Kicsit megmozdult, majd tovább mosolygott. Huh! Megkönnyebbültem, hogy nem kelt fel. Nem is kellett volna odamennem hozzá, de egyszerűen nem bírtam ki. Úgyse látom az életben többet, és ezt mindig is szerettem volna megtenni. Letöröltem a könnyeimet, majd elindultam az ajtó felé némán. Kiléptem úgy, hogy vissza se néztem. Ott hagytam magam mögött az egyetlen dolgot, ami valaha is számított nekem a kibaszott kis életemben, Frankiet…