Iszonyatos, fültépő sikoly törte meg a csendet.

- Jól van, semmi baj! Nyugodj meg… Nyugalom… Csak egy rossz álom, semmi több! – valaki két kézzel leszorított az ágyhoz, egy másik ember meg belém nyomott egy óriási fecskendőt.

- Ez egy kis nyugtató! Ettől minden jobb lesz! Csssss! Nyugi, nyugi! – suttogta a fülembe egy ápoló. Ahogy érezték, hogy elernyednek az izmaim, elengedtek, és nem szorítottak tovább. Úsztam a hideg verítékben. Borzasztó volt azt álmodni, hogy élve eltemetnek, ennél rosszabb talán nincs is. Még mindig elég gyorsan vettem a levegőt, annyira, minta attól rettegnék, hogy ez lesz az utolsó lélegzetvételem. Valaki simogatta a homlokomat, de nem láttam az arcát, nagyon fájt a szememnek ez az erős fény… Pilláim fokozatosan elnehezültek, mintha ólom lenne rajtuk. Lecsukódtak a szemeim, és ismét elaludtam.

                                                           ******

- Mikor jöhet haza? – kérdezte egy türelmetlen férfihang.

- Már a mai nap folyamán elvihetik, kicsit később persze… - válaszolta tétovázva egy nővér.

- Biztos maga ebben? Az előbbi jelenetet látva… azért némi kétség felmerül bennem ezzel kapcsolatban, vagy maga szerint ez jó jelnek mondható? – kezdett kurvára ideges lenni. Tudják egyáltalán ezek, hogy mit csinálnak? Mert egyelőre nem úgy néz ki a dolog…

- Igen, természetesen! Ez a dolgunk, értünk hozzá. Nyugodtan távozhat a kórházból. – mondta megint a nő, majd hallottam, hogy sietős léptekkel, hangosan kopogva távozik.

Egy felhorkanás volt a neki szánt válasz. Ez Gerard. Mosolyra húzódott a szám, szemeimet résnyire kinyitottam.

- Szia! – pattant oda mellém, majd kezét a homlokomon éreztem ismét. – Jobban vagy?

- Igen, persze. – mosolyogtam. Bágyadtnak éreztem magam attól a sok szartól, amiket ezek beadtak nekem.

- Ma végre hazajöhetsz hozzánk! Sajnálom, hogy nem tudtalak meglátogatni tegnap a koncert előtt, de…

- Semmi gond, nem haragszom, tudom… - olyan bűnbánóan nézett rám, pedig semmi oka nem volt rá, hogy bármiért is ezt érezze.

- Mi volt ez az előbb? Jól vagy? Mit álmodtál? – ezzel megint eszembe jutott az a szörnyűség. Kirázott a hideg.

- Nem tudom. Semmi bajom… semmi, nem emlékszem már, hagyjuk. – elfordítottam a fejem, nem álltam a tekintetét.

- Ööö… akkor én most elmegyek valami ruháért, addig majd Mikey szórakoztat. – ezt már gunyorosan mondta, mert nem találta túl viccesnek a kisöccsét. Forgatta a szemeit, úgy csinált, mintha egyenesen sajnálna engem, amiért Mikey gondjaira bíz.

Az ajtóból még visszaintett, majd sietősen távozott. Mosolyogva néztem utána.

                                                          ******

Belépve a szállóba, szinte egyszerre vetették rám magukat. Egyenként megöleltek szép sorjában. Frankie fel is kapott, de nem volt túl jó érzés, belehasított a bordámba az a kurva erős fájdalom, hogy csillagokat kezdtem tőle látni…

- Hogy vagy? – kérdezte Ray.

- Szarul, de büszkén! – erőltettem egy halvány mosolyt sápatag képemre.

Felnevettek. – Ha az iróniád megmaradt, az már fél siker! – vigyorodott el Bob. Höhh, mondja ezt pont ő, aki még nálam is szarkasztikusabb, de mindegy. Lényeg, hogy ma már nem kellett a kórházban aludnom. Az a sok fehérség, meg az a tipikus kórházszag… kirázott tőlük a hideg.

Felhozatták szobába a vacsorát, azt hitték, annyira haldoklok, hogy az ebédlőig nem tudnék elmenni… Úgy csináltak, mintha cukorból lennék. Még valami tolókocsit is akartak keríteni, hogy ne járkáljak, pedig a lábamnak semmi baja nem volt. Úgy láttam, szeretnek túlozni. Már vártam, mikor kerül elő Gee elsősegélyládája, hogy terrorizáljon kicsit vele. Azért reménykedtem benne, hogy az arcomból a varratokat nem ő akarja majd kiszedni.

Evés közben szerencsére egy szó sem esett az incidensről, szinte már kínosan kerülte a témát mindenki. De gondoltam, hogy ameddig nem voltam itt, beszéltek már erről eleget. Biztos voltam benne, hogy mindent jól megtárgyaltak, amit az orvosok mondtak, meg úgy általában mindent. Szerintem ezzel akartak kímélni, hogy nem beszélnek róla… Úgyhogy én se erőltettem a témát, meg nem is volt kedvem beszélni nagyon. Még mindig elég kába voltam, szóval csak meregettem nagy szemeket mindenre, és bambultam bele a világba.

Leültünk valamilyen dvd-t nézni, én már kb. a 10. percnél majdnem bealudtam. Mi a faszt adtak be nekem ezek, lónyugtatót? Nagyon úgy tűnt. Gyorsan visszavonultam fürdeni, ami iszonyatos kínokkal járt most nekem, elég lassan ment. Nagyon fájt, ha meg kellett emelni a karomat, csak úgy potyogtak a könnyeim közben. És még a felöltözés is, ááááhh. Amit most felvettem, volt egy olyan érzésem, hogy reggel is magamon hagyom, mert nagyon szar volt felöltöznöm. Jó lett volna, ha valaki tud segíteni, de őszintén kit kérjek meg rá? :DD

Megoldottam egyedül, de kicsit gázul. Pláne a végén vettem csak észre, hogy azt a tetves pólót fordítva húztam fel, de ha öltek volna érte, akkor se fordítottam volna meg magamon. Jó ez így most. Mire kiértem a fürdőből, Frankie ült az ágyamon. Láttam, hogy ágyneműt is hozott magával, és eltökélten nézett rám. Ezek szerint „ideköltözött”.

Elmagyarázta, hogy nem akarják, hogy egyedül maradjak, nehogy valami baj legyen, vagy szükségem legyen valamire, tehát nagy egyetértésben őt küldték ide, hogy segítsen rajtam. Perszepersze, gondoltam, de hát örültem, hogy nem kell egyedül maradnom, úgyis eléggé féltem… Bár nem vallottam volna be, mert az… olyan izé lenne. Nem akartam volna gyengének látszani, vagy panaszkodni előtte. Nem tudtam, egyébként, hogy Bert miatt ennyire elővigyázatosak-e még mindig, nem is mertem rákérdezni, hogy itt van-e. Fáradt voltam mindenhez, még gondolkodni is.

Befeküdtem az ágyba, olyan tempóval, mint egy rossz lassított film, aztán valahogy nem tudtunk elférni az ágyon, úgyhogy Frankiehez bújtam. Reméltem, nem fogok honlap reggel is sikítva ébredni, mert akkor a világból is kifut szegény, ha meghallja. Ennyi volt minden, amire még gondoltam elalvás előtt, mert a lónyugtató túlságosan is hatott, szinte elbódultam tőle…

                                                      *******

Ugyanaz a kibaszott érzés. Mintha minden tagomra ólmot kötött volna valaki… Magyarul kiment a fájdalomcsillapító hatása, és rohadtul fájt mindenem. Csak csontrepedéseim, és zúzódásaim voltak, de úgy éreztem perpill, hogy ez éppen elé, sőt még sok is a „jóból”.

Magam mellé néztem, az ágy már üres volt. Vagy lehet, csak idehallucináltam magamnak este Frankiet… De mire kezdhettem volna elkeseredni, belépett az ajtón egy tálcával.

- Hello, hoztam reggelit! – mondta, majd letette egy asztalra nem messze tőlem.

- Ööö… én egy falatot se tudok enni, köszönöm, nem kérek. – ráztam hevesen a fejem, amit nem kellett volna, mert bele is szédültem.

Végigsimított kezeivel a térdén, majd hirtelen felpattant: - Nem, olyan nincsen! Muszáj enned a gyógyszerek miatt. – Wow! Mióta lett itt rajtam kívül mindenki ilyen okos? Gee a sebgyógyító, Frank a gyógyszerszakértő… El voltam képedve rajtuk, komolyan.

Fintorogva ráztam meg a fejem. – Nem tudok enni, majd később.

- Kérlek… legalább pár falatot. Naaaa! Vagy megetetlek. – vigyorodott el. Nem tudtam, hogy mi a rosszabb, hogy ennem kell, vagy hogy megfenyegett azzal, hogy megetet… Inkább eszek magamtól, asszem.

- Köszönöm, megy egyedül is, azt hiszem.

Cirka fél óra alatt sikerült legyűrnöm olyan 5 körüli falatot, nagy erőfeszítések árán. Frank végig a fotelből szurkolt nagy lelkesen. Olyan feelingje volt a dolognak, mint amikor egy kisgyereknek gügyög az anyukája, hogy még egy falatot mama kedvéjééééért, meg hasonlók.

Bevettem azt a csomó szart, amit felírtak. Aztán nem tudtam, mi legyen. Mivel beteg vagyok, nem akartam felkelni, meg szerintem vissza is rugdostak volna az ágyba Gerardék, ha meglátnak pattogni a folyosón, szóval visszabújtam az ágyba. Így legalább letudtam az öltözködés problematikáját is… Viszont, mivel Frank nem hagyott magamra, tudtam, hogy beszélgetnem kell vele. Nem játszhatom egész nap azt, hogy alszom…

Ő is visszamászott ruhástól, felém fordult, és végig az arcomat kutatta. Rettentő szarul éreztem magam. Kb., úgy nézek ki a szétvarrt fejemmel most, mint Frankenstein, ő meg egyenesen belebámul a pofámba. Jó, tudom, odavan Frankenseinért… na de ennyire azért ne. Elfordítottam a fejem. Tudtam, hogy mindjárt előkerül a Bert- téma. Felültem, lábaimat felhúztam, átkulcsoltam a térdeimet, fejemet pedig szinte befúrtam a lábaimhoz. Ne nézzen így rám, mert nem bírom! Jó pár percig ilyen síri csend volt, aztán megszólalt: - Sajnálom!- tudtam, hogy most kezdődik… Most magát akarja hibáztatni ő is, vagy mi?

- Én is sajnálom, meg szerintem mindenki, de ennyi. Ne csináld ezt! – próbáltam marha keménynek látszani, mintha nem hagyott volna bennem nyomot ez a pár nap. Reméltem, nem sírom el magam.

- Mit ne? – nézett rám azokkal a nagy kiskutya szemekkel már megint.

- Hát ezt! Ne tegyél úgy, mintha hibás lennél bármiben is, mikor tudod, hogy nem!

- De… én…. – ahogy ránéztem ,abbahagyta.

- Pfff, Frankie! Te semmit nem csináltál, nem te bántottál engem, és senki sem közületek. Egyénként is magamnak köszönhetem, senkit nem okolhatok érte. Nem kellett volna egyedül járkálnom éjszaka, és akkor nem történt volna meg. Ha valaki hibás, akkor az én vagyok. Ha nyugton maradok a seggemen, és szépen alszok, mint minden normális ember, akkor alkalma sem lett volna elkapni engem. – kezdtem elveszíteni a hidegvéremet. Bele se kellett volna menni ebbe a témába.

- Pont ez az, hogy nem csináltam semmit. – olyan szomorú arcot tudott vágni, amire nem is gondoltam, hogy képes. A kezeit nézte, lehajtott fejjel. – Mit tett veled az a féreg?

Jajj… pont ezt a kérdést kellett volna elkerülni. Nem is hittem, hogy felteszi. Most arra várt, hogy kezdjem el sorolni, hogy vert szét, vagy mi? Azzal nem hiszem, hogy jót tettem volna a lelkiismeretének, csak még jobban kiborult volna, amit nem akartam. Viszont ez jó alkalom lett volna arra, hogy megnyíljak valaki előtt, és ne magamat emésszem. Most elmondhattam volna mindent. Hogy miket vágott a fejemhez az a köcsög, és mikkel vádolt meg. De… végül úgy döntöttem, megtartom ezeket magamnak, elég, ha én filozofálok ezen, nem kell, hogy ő is ezen gondolkodjon.

- Hagyd ezt, jó? Ha azt se tudtad, hogy baj van, akkor hogy segíthettél volna? Szerintem zárjuk le ezt az egészet. – hozzáértem a vállához – rendben van?

Bólintott egyet. – Megígérem, hogy ezen túl jobban vigyázunk rád.

Elvigyorodtam. – Ebben biztos vagyok. – mondtam, majd megöleltem. Úgy bújt hozzám, mintha az élete múlna rajta. Bíztam benne, hogy sikerült megnyugtatnom. Sokáig maradtunk így összefonódva, majd valaki kopogtatása rázott fel, hogy már kb. 10 perce Frankiet ölelgetem. Elengedtem. A sebektől legalább nem látszott, hogy megint pirulok.

- Bújj be! – szóltam, majd be is lépett Mikey a kócos fejével. Megint vigyorognom kellett. Ez a haj mindent visz. Némán „ csodáltam” , nehogy szóljak rá valamit, vagy még kedve támad megfojtani egy párnával.

- Mit bámulsz ennyire rajtam, most nem is az Anthrax –ban vagyok. – nézett végig magán, valami hiba után kutatva, amin megakadhatott a szemem. Frank fejét rázva röhögött.

- Ööö, bocs, semmi, csak rég láttalak. – mondtam, miután kimosolyogtam magam.

- Uhh. Nem akartok átjönni hozzánk? Kockásra unjuk a fejünket.

- Persze, hát unatkozzunk együtt. – vigyorogtam. – Mindjárt összekaparom magam, aztán megyek. Mikey már ki is slisszant.  Jajj, most jutott eszembe, fel kell öltöznöm, ha ki akarok merészkedni innen. Villámsebességemmel kikászálódtam az ágyból, és elindultam valamit keresni magamra. Közben jajgattam, mint egy 80 éves öregasszony. Tiszta szörnyű lehetett.

Frank meg nézett, mint a moziban, szóval próbáltam nem ennyire látványosan szenvedni.

A fürdő felé kezdtem „sietni”. Minden mozdulatnál belehasított oldalamba az éles fájdalom, úgyhogy levegőt is csak óvatosan vettem. Fújtattam, mint egy terhes nő.

- Segítsek esetleg? – jelent meg tétovázva előttem Frank, amikor már hosszú ideje a falnak támaszkodva álltam.

- Oh, köszi, valahogy boldogulni fogok. – mondtam nem túl nagy meggyőződéssel.

- És… öltözni?

- Vá, Frankie, ne akard, hogy megkergesselek! – vigyorogtam, mintha pont képes lennék rá, hogy utolérjem, és lerúgjam a veséjét, ha úgy adódna. – Köszi, menni fog. Szerintem egy órán belül megoldom. – mondtam, majd tényleg bezárkóztam a fürdőbe.

Kínkeservesen magamra tornáztam egy nadrágot, egy topot, végül egy hoodie-t. Azt hittem beledöglök, pedig még meg is kellett fésülködnöm, ha nem akarok rasztásodni. Nem tévedtem sokat, háromnegyed óra múlva jöttem csak ki. Frank addig elgitározgatott magában. Tényleg komolyan vette, hogy engem fog őrizgetni, mert már simán itt hagyhatott volna, de még mindig itt ült, és várt.

- Indulhatunk? – kérdezte mosolyogva.

- Jóhogy! – mondtam, majd átsántikáltunk Gerardékhoz.