Visszatérve a hotelbe, nem sok lehetőségük maradt, hogy pihenjenek. Megfürödtek, átöltöztek, és mehettek is csatlakozni Gerardékhoz, akik már próbára készen álltak. Belépve meglepődtek, ahogy egymásra néztek… Mindannyian úgy festettek, mint akiken úthenger hajtott át. Karikás szemek, meggyötört arc. Látszott, hogy egyikük sem pihent túl sokat az elmúlt órákban… Frank eléggé feszengett. Egyik lábáról a másikra állt, és cipőjének orrát bámulta… Nem lehet ilyen seggfej… Lehajtott fejjel odalépett Bobhoz:

- Sajnálom. Tudom, hogy túllihegtem tegnap. Hülye voltam… tudom, hogy te semmiről nem tehetsz. – mondta, és felkészült rá, hogy esetleg Bob elhajtja a vérbe. Ehelyett egy mosolyt, és egy ölelést kapott válaszul. Megkönnyebbült. Örült, hogy ilyen barátai vannak, akik tudják, mikor nem kell komolyan venni a szavait, és nem haragudnak meg rá egy életre.

– Semmi gond, tudtam, hogy úgyis rájössz magadtól erre. – kacsintott, majd jól hátba vágta Frankiet.

Többet nem beszéltek, nem engedhettek meg lazsálást, rá kellett hangolódniuk a koncertre. Elég szarul érezte magát mindegyikük, de mivel profik voltak, nem engedték meg maguknak, hogy ez rányomja bélyegét a produkciójukra. Tartoztak ennyivel a rajongóknak, és az ide látogatóknak, hogy normálisan végzik a munkájukat.

- Akkor egy, két, há’! – kezdte Gee, majd belecsaptak a húrokba. Kezdetét vette a műsor előtti utolsó próbájuk.

                                                         ******

Kinyitottam a szemem. Egy fehér szobában feküdtem. Mozdulni akartam, de egyszerre hasított bele minden tagomba az éles fájdalom. Minden egyes levegővétel fájt, így igyekeztem sűrűbben, kicsi levegőket venni, hogy mellkasom épphogy csak megemelkedjen.

Úgy éreztem magam, mint akit megrágtak, és kiköpték, ami megmaradt belőle. A semmibe meredtem. Nem tudtam gondolkodni se, annyira hasogatott a fejem. Először csak nyomokban rémlett a tegnap este, de fokozatosan tisztultak az emlékeim, míg végül már mindenre kristálytisztán emlékeztem… Nem is tudom, mi lett volna jobb nekem. Ha emlékszek, vagy ha nem… Azt hiszem, az utóbbi ígéretesebbnek tűnt volna. Azok a szavak… Még mindig itt csengtek a fülemben: Nem vagy jó semmire, ennyit érdemelsz, senki nem szeret, és nem fog megvédeni… Igaza volt, ennyit érek. Nem csoda, hogy lábtörlőnek nézett, mint eddig mindenki más, akivel valaha találkoztam. Kivéve a fiúk, de most nem rájuk gondoltam…

Egy ápolónő sétált be. Megtámasztotta a fejem, hogy félig ülő helyzetbe kerülhessek, majd odarohant a tv-hez, és bekapcsolta: - Gondoltam, látni szeretnéd! – mosolygott rám kedvesen, majd fejével a képernyő felé intett, ahol épp most kezdték adni a My Chemical Romance koncertjét élőben… Furcsa volt tv-ben nézni őket, jobb szerettem volna ott állni a közelükben, és úgy hallgatni a zenét… de hát nem lehetett sajnos.

Szerintem nagyon jók voltak. Iszonyatosan nagy bulit csináltak, a tömeg teljesen megőrült, és éljenzett. Senki nem vehette észre rajtuk, hogy ma este aggódtak valamiért. Egyedül én tudtam, mi a helyzet. Ugyanolyanok voltak, mint máskor, mindent kihoztak magukból. Talán kicsit kevesebbet pattogtak, és többet álltak egy helyben, de a végére egészen extázisba estek ők maguk is, és ugyanúgy megvolt az elmaradhatatlan csirketánc is, amit óriási sikítások kísértek. Frerad viszont nem volt. Frank a színpad szélén maradt szinte végig, és csak lightosan rázta a fejét. Pedig még képernyőn keresztül nem láttam Frerardot, szóval tökre vártam, hogy valami lesz. Mindegy.

Lehunytam a szemem, és úgy hallgattam Gerardot, amint a Disenchanted- et énekelte. Ez a hang megnyugtatott engem… Vajon meddig kell még itt rohadnom? Nem hiszem, hogy attól lennék jobban, hogy csak itt fekszek. Pedig a mai estét biztosan itt kell töltenem, nem hinném, hogy a koncert után még el is jönnek értem, hogy elvigyenek… Ez azt jelenti, hogy még egy este… Amit egyedül kell töltenem a kínzó gondolataimmal. Bejött egy ápoló, kaptam egy kis fájdalomcsillapítót, és el is aludtam…

                                                         ******

Ahogy kihunytak a fények, lesétáltak a színpadról, egymás után sorjában. Megkönnyebbültek. Talán most először várták, hogy lejöhessenek innen. Ez nagyon furcsa érzéssel töltötte el őket… Fogalmuk se volt, mihez kéne kezdeni… Főleg Berttel. Nem hagyhatták, hogy röhögjön a markába, azután, amit művelt. Hosszas rábeszélés után meggyőzték Frankiet is, bárhogy akarja, hogy péppé verjék, az nem kínál megoldást. A feljelentés is necces volt, mert akkor Tita járhat tanúskodni ellene, meg ilyenek, és világosan kijelentette a telefonban, hogy erre nem hajlandó… Így kénytelenek voltak sajátos módszereket alkalmazni. Elhatározták, hogy saját kis trükkjeivel teszik tönkre Bertet. Ő ugyanezzel kísérletezett velük egy időben. Rengeteg hazugságot kitalált már róluk. Hogy fényképei vannak Gee farkáról, hogy megdugta őt, hogy megvan neki videon, ahogy szipuzik, hogy bizonyítéka van rá, hogy Frankkel élnek együtt, és még sok ilyen marha nagy buziság… Viszont most tudták, hogy az, amit ők fognak mondani, nem hazugág. Elég lesz, ha elejtik pár helyen, hogy Bert szabadidejében szívesen ver félholtra nőket, aztán ezek után nem valószínű, hogy mindenhol tárt karokkal fogják éljenezni, sőt… Kezdetnek megtette, hogy kidobatták a szállodából, mint egy betolakodót. Nem kellett nagyon bizonygatniuk az igazukat, a sok vér a szobájában beszélt helyettük. Biztosak voltak benne, hogy még híre megy a dolognak. De azt nem is ígérték meg a lánynak, hogy senki nem fogja megtudni… Csak így kerülhették el, hogy Bertnek valaha is eszébe jusson még őt, vagy bárki mást megtámadni szórakozásból. Meg azért is örültek, hogy kidobták innen, mert így nem kell egész éjjel Franket őrizniük. Attól féltek, nem áll jót magáért, ha a keze közé kerül. Mindannyian fellélegeztek, ahogy az ajtón kívül tudták azt a bunkót. Nem bírtak volna vele egy épületben se megmaradni tovább, mivel ők nem mehettek el innen… Megbeszélték, hogy pár napig mindenképpen itt maradnak, ameddig Tita elég jól lesz ahhoz, hogy buszozhassanak…

Egy óra múlva már mindenki visszavonult a szobájába, és előbb-vagy utóbb mindannyiuknak sikerült elaludniuk, hogy kipihenjék az elmúlt hosszú órák fáradalmait.

                                                                ******

Nem tudtam, hol vagyok. Feketeség vett körül. Kinyitottam a szemem, de akkor is minden fekete volt… Mi a jó büdös fasz van most??? Kezdtem megijedni. Észrevettem, hogy fogy a levegőm. Mocorogni kezdtem, előrenyújtottam a karjaimat, de beleütköztek valamibe. Próbáltam más irányban. Bazmeg... Bezártak egy kibaszott dobozba, vagy mi? Nem értettem. Tapogatni kezdtem a tetejét, de olyan puha volt… Puhább, mint egy sima doboz. Felsikoltottam. Ez egy koporsó!!!! Úristen, engem eltemettek! De… de én élek, nem haltam meg!!! Akkor meg hogyan? Pár másodpercig visszafojtottam még a lélegzetemet is. Zajt hallottam, aztán valami hangosat koppant a koporsóm tetején. Most ásnak el!!! Jézusom! Én nem akarok itt megdögleni! Sikítozni kezdtem teli torokból, csak meghallja valaki.

- SEGÍTSÉÉÉÉÉG! Kérem, én nem haltam meg… ne…ne..!

Kintről csak egy hangos röhögés volt a válasz, csak egy hátborzongató és idegtépő kacagás, majd a lapát tovább dolgozott, és egyre több föld került rám. Elkezdtem zihálni. Nem bírom tovább!

Távolabbról felhangzott a Bury Me In Black… Olyan bizarr volt ez a helyzet, hogy felröhögtem. Ez egy álom… egy kibaszottul élethű álom. Mindjárt felébredek, és minden jó lesz ismét…

- Segítsen már valaki!!!! – nem igaaz! Hallom Gee hangját, itt énekel mellettem, mi a faszért nem segít már? Ha kijutok innen, garantálom, hogy megbánja. Megállt az ásó. Már nem hallottam, ahogy kopog a föld „rajtam”…

- Add már fel végre!!! Nem érted még mindig? Neked sose lesz helyed ezen a világon! Senki nem szeretett, és nem is fog soha! Egy született lúzer vagy. Öröm, hogy felfordultál. Mégis miért akarsz annyira élni??? – ismerős hang volt. Ugyanaz a fröcsögő düh, és rosszindulat. Egy szóval Bert. Ő ásná a sírom, vagy mi a picsa?

- Húzz innen, te fasz! Nem kérdezett senki! - Ismét csak gúnyos nevetéssel válaszolt.

- Megyek is, mi értelme lenne itt maradnom? Csak azért jöttem, hogy elmondjam, amit úgyis tudsz! Nem kellesz te senkinek, és ha kellenél, se legyél olyan hülye, hogy elrontod más életét azzal, hogy a nyakába varrod magad! TE sose lehetsz boldog! – végig fuldoklott a röhögéstől, majd hallottam, ahogy léptei fokozatosan távolodnak.

Elfogyott a levegőm… hangosan ziháltam… nem bírtam tovább… Szemeim fennakadtak, és elhagyta tüdőmet az utolsó lélegzetvételem… megfulladtam…

Néhány perc múlva már kívülről láttam a koporsómat. Vastagon borította a sötét föld.

Körbenéztem, és nem sok mindenkit láttam, hiszen nem is ismertem sok embert. Akik nekem igazán fontosak voltak, már mind meghaltak. Csak Rayt, Mikeyt, Bobot, Gerardot, és Franket láttam a sírhelyem körül. Arcukat kutattam. Nem tűntek szomorúnak. Határozottan nem. Na szép!- gondoltam. - Kurvára szerethettetek, ha ilyen jót derültök rajta, hogy most döglöttem meg!... Közelebb jöttek, rádobtak a koporsómra egy- egy szál virágot, majd lassan, nagyon lassan eltűntek. Én úgy álltam meg, hogy láthassam őket elmenni. Jól megnéztem az arcukat. Ahogy elhaladtak mellettem, mindegyiknek mosolyra görbült a szája, végül már szinte vigyorogtak. Mintha azt érzenék, hogy végre megszabadultak tőlem…