Mivel ezek voltak a turné utolsó napja, mindenki rendesen le volt eresztve a srácok közül. Amit persze nem is csodálok, hiszen maximális erőbedobással csinálták végig az egészet. Mindig ugyanolyan lelkesedéssel, és örömmel… Külön tetszett, hogy akármikor találkoztak rajongókkal, mindig szántak rájuk egy-egy percet az idejükből. Alázatosan viselkedtek, látszott, hogy ismeretlenül is fontos neki mindenki, aki a zenéjükön keresztül szereti és ismeri őket. Ez mindig mosolygásra késztetett. Szerintem ritkák az ilyen emberek, tehát mindig meglepő volt látni, hogy ők mennyire mások ilyen szempontból.

Szóval… tényleg érződött, hogy ez az utolsó előtti este. Vacsora után mindenki visszavonult a saját szobájába. Gondolom készültek lelkiekben a holnapi zárókoncertre, vagy passz. Hamar elaludhattak, mert 9 után már egy hang nem sok, annyi nem szűrődött ki tőlük. Illetve hát azért valami mégis. Ray aludt a mellettem lévő szobában, szóval az elmaradhatatlan horkolás megmaradt alapzajként, csak hogy semmi ne hiányozzon az életemből. Bár kicsit halkabb volt, mint a buszban, de azért így is lehetett hallani. Örömmel nyugtáztam, hogy lesz mire elaludnom. Én is korán megfürödtem, és leültem tv-t nézni. Unatkoztam, meg fáradt se voltam, viszont nem volt kedvem egyedül mászkálni. 11-ig romboltam az agyam a csodálatosabbnál csodálatosabb műsorral, aztán beleuntam, és kikapcsoltam. Faszért nézzem, ha úgyse tudok rá figyelni? A gondolataim egész máshol jártak. Kitartóan bámultam a plafont, remélve, hogy majd csak elálmosodok, és sikerül elaludnom. Nem értettem… mi van velem? Ray horkolása adott, akkor meg mi van? Egyszerűen folyamatosan kattogott az agyam. Minden hülyeségen, de leginkább olyasmiken, amire gondolnom se lett volna szabad. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy megfogalmazódhasson bennem… Nekem nincs jogom hozzá… Meg se érdemlem. Talán… Mindegy. Más körülmények között esetleg, de így semmiképpen… És mivel más körülményeim sose lesznek, és nem is voltak, így jobban tettem, ha ezeket a lehetetlen gondolatokat szépen elzártam magamban. Lehetőleg olyan helyre, ahonnan soha nem is veszem újra elő. Mert így úgysem lehetek boldog.

Ránéztem az órára a falon. Hajnali 1-et mutatott. Hangosan felmordultam. Már 2 órája fetrengek itt, mégse tudok elaludni… Muszáj, hogy kiszellőzzön a fejem, vagy beleőrülök ebbe. Kikászálódtam az ágyból, és a pizsamaként funkcionáló fehér tophoz kerestem egy rövidnadrágot, mert hát… nehogy összefussak valakivel a folyosón. Bezártam az ajtót, kulcsot a zsebembe süllyesztettem, majd megindultam felfelé. Ha jól emlékszem, a 3-on a társalgónál láttam egy nagy erkélyt. Az éppen jó lenne nekem. Kettesével vettem a lépcsőfokokat. Minél előbb ki akartam jutni az erélyre. Levegőre volt szükségem. Felértem a harmadikra. Senki nem volt sehol, ez is tök kihalt, akárcsak a mienk. Már épp a társalgóhoz értem volna, amikor valaki elkapott, és berántott folyosó egy félreeső, sötét sarkába. Nem tudtam, kihez tartozik az arc, csak egy kezet éreztem a torkomra kulcsolódni. Nem kaptam levegőt, és próbáltam körmeimet – kevés sikerrel- támadóm arcába mélyeszteni. Szorítása nem engedett, de megszólalt: - Milyen öröm a viszontlátás, nem igaz? Nem is tudod, hogy mennyire vártam ezt a pillanatot, és mennyit gondoltam rá, mit fogok csinálni veled, ha újra találkozunk . -  Már tudtam, ki ez. A dühtől fröcsögő, szemrehányó hang mindent elárult. Reszkettem a félelemtől. Olyan erősen szorította a nyakam, hogy kezdtem szédülni, éreztem, hogy szemeim fennakadnak. Erőszakosan megcsókolt, nem tudtam elvonni a fejem, de ajkaimat összeszorítottam. Hiába próbálta megtörni nyelvével szám ellenállását, nem sikerült neki. Csak még jobban feldühítettem… Vállamnál fogva megmarkolt, lefejelt, majd neki csapott az ajtófélfának. Elkezdtem lefelé csúszni, majd minden elsötétült…

                                                      *******

- Kellj fel, te büdös kis kurva! Nem így képzeltem el! Ne add fel ilyen hamar. Ez túl jó így! – szitkozódott, majd rugdosni kezdte a földön fekvő, ernyedt testet. Nem akarta teljesen kiütni, és ártalmatlanná tenni… még nem. Sok mindent tervezett még beteg agyában a lánnyal.

- Úgy látszik, neked is addig van nagy pofád, ameddig ketten állnak mögötted! Nem felejtettem el a múltkorit! Én mondtam, hogy nincs vége, de ti csak kiröhögtetek. Hát most megkapod te kibaszott ribanc! Van még kedved röhögni? – rúgott egy utolsót, amit egyenesen a bordák közé irányzott, és csont reccsenését vonta maga után. Lehajolt, felpofozott, majd grabancomnál fogva felrángatott, és talpra állított.

- Mi van már? Most védd meg magad!!! Vagy nem megy, ha nincs itt az a kis törpe? Ilyen emberrel összeállni… Megbánod, mint ahogy azt is, hogy megszülettél. Legalább üss meg egyszer! Ne add ilyen könnyen magad, te ringyó! Így semmi izgalom nincs benne! Itt vagyok, gyere. – hajolt közel az arcomhoz. Próbáltam megütni, hadonásztam felé, de nem tudtam, melyik a „jó” Bert, mivel kettőt láttam belőlük, és sose a megfelelő embert találtam el. Sikerült belekapaszkodni a hajába, és húzni kezdtem lefelé… Nem volt bennem elég erő, kicsúszott a kezemből.

- Na, ennyire vagy képes? Hova lett a küzdésvágy? Azt hittem, többre számíthatok tőled, hát tévedtem… - kezével durván markolászott, nem tudtam kiszabadulni, bárhogy akartam is.

- Dögölj meg, te mocskos buzi! – válaszként ököllel lesújtott a képembe.

- Remélem, csak félrebeszélsz, és nem nekem mondtad. Bátor kis riherongy vagy te! Inkább könyörögnöd kellene, nem gondolod?

- SOHA te köcsög, érted, soha? Könyörögjön neked a jó kurva anyád! – mondtam, és az arcába köptem a számban felgyülemlett vért. – Ezt neked, te fasz! – ameddig letörölte a véres arcát, addig össze tudtam szedni annyi erőt magamban, hogy megemeljem a lábam, és tökön rúgjam. Teljes megmaradt erőmet beleadtam. Összegörnyedve csúszott le a földre, és hangosan szidott. Úgy éreztem, most kell menekülnöm… A fal mentén oldalazva, és kapaszkodva indultam meg a folyosón. Próbáltam sietni, de nem igazán ment, nagyon fájt a lábam… Elvesztettem az egyensúlyom, és a földre estem. Nem álltam meg, nem adom meg neki ezt az örömet. Négykézláb kúsztam tovább előre, majd karjaimmal vonszoltam magam… Bert közben abbahagyta a szenvelgést, és utánam eredt. Könnyedén utolért… Nem volt ez fair küzdelem. Elkapott a hajamnál fogva, és vonszolni kezdett maga után. Bármilyen hangosan kiáltottam, és kértem segítséget, úgy tűnt, senki nem hallotta, vagy nem akarta meghallani…

Ahogy az ajtójához ért, felemelt, és bedobott a szobába, mint egy marék szemetet.

Elhaladva mellettem, belém rúgott még egyet, majd egy üveghez ment, hogy italt töltsön magának. Én a földön feküdve hörögtem.

- Még mindig nem akarsz könyörögni? Pedig épp ideje lenne elkezdeni, nem gondolod? Senki nem fog neked segíteni, nem érsz te annyit, hogy bárkit is érdekeljen, mi lesz veled… A kis barátod se fog utánad jönni. Nem számítasz te senkinek, érted? Egy senki vagy!!!! – a szavak a tudatomig beették magukat, és valósággal beleégtek az elmémbe…

Durván az ágyra dobott, majd elhelyezkedett felettem. Könnyek hagyták el a szememet, de nem tudtam egy szót se szólni. Úristen, mi lesz most velem??? Pontosabban, tudtam, hogy mi lesz… De, titkon reméltem, hogy csak rám akar ijeszteni. Már tudtam, hogy ennél többről van szó. És nem a megerőszakolásról. Hanem arról, hogy lelkileg törjön meg… Hogy elhitesse velem, ezt érdemlem, és ennél többre nem vagyok jó. Ez jobban fájt, mint bármi más.

Utolsó elkeseredett kísérletként elkezdtem kapálózni, ahogy csak tudtam. Rám nehezedett teljes súlyával, és lefogta a csuklóimat.

- Mi van, mit erőlködsz? Mondom, hogy senki nem segít rajtad. Te már az enyém vagy, és azt teszek veled, amit akarok. De ne félj, jobb lesz, mint azzal a kis nyomorékkal valaha is volt. Ez lesz életed legjobb élménye, és meglátod, még te fogod kérni, hogy sose hagyjam abba. – közben a nyakamba lihegett. Éreztem, hogy megpördül velem a szoba, s elvesztettem az eszméletem.