- Hááát, semmi, csak ilyen jó kedvünk van ma. – próbálkoztam irtó szarul kamuzni. Most ezt biztos nem veszik be, hogy a semmin tudunk ilyen jól mulatni. – Igen, megvettünk mindent, a srácok pedig cipelték a csomagokat. Minden rendben volt. És tényleg nagyon szépen köszönök mindent nektek. – mondtam rettentő komoly arccal, majd szememet végigjárattam mindegyikük arcán. Reméltem, hogy a hálálkodásommal elterelem a figyelmüket arról, amit itt előbb ketten lenyomtunk.

- Tényleg nagyon szívesen, és felesleges ennyiszer megköszönnöd… - mondta Ray, aztán Gee is helyeselt egy sort, de a témát nem hagyták függőben.

- Ne legyetek már ilyenek, mi történt? Mit láttatok, amin így röhögtetek? – Gee soha nem adja fel, úgy látszik. Mikey meg lapított, mint szar a gazban. Gondolom, mennyire nem akarta, hogy elmondjuk a többieknek, mert élete végéig ezzel szívatnák, hogy perverz kukkoló.

Összenéztünk Frankkel, de csak egy pillanat erejéig, majd elkezdtem beszélni.

- Hát, tényleg semmi extra, csak egy kis  baleset, amit jól felfújtunk, és egész nap ezen mulattunk…. – mondtam meggyőzően.

- Igen – nevetett fel Frankie -… annyi volt az egész, hogy Mikey jó szokásához híven elkezdett bénázni és…- Mikey ekkor kigúvadt szemmel nézett Frankre – elesett egy kupac kipakolt cipőben, ennyi…

- Ennyi??? – kérdezték egyszerre mindhárman csalódottan. – azt hittük, valami eget rengetőbb történt.

- De… látnotok kellett volnaaaa! Akkorát esett, hogy csak na! Mindenki őt nézte, szóval élőben viccesebb volt, képzeljétek el azt a fejet neki. Ott pirult, aztán úgy kellett felkaparni a földről. Különben még lehet, hogy most is ott feküdne… – élte bele magát túlságosan a mondanivalójába Frank.

- Köszi seggfej! – mormogta szegény Mikey. Ekkor már Bobék is rendesen vigyorogtak. Ahogy Frankie ilyen érzékletesen lefestette nekik Mikey égését, simán el is tudták képzelni, ahogy a földön fetreng.

- Szegény öcsém! Ez a nap nem a tiéd ezek szerint. És… mi a helyzet az ujjaddal? Hogy fogsz így este játszani? – kezdett el agonizálni Gee.

- Nem lesz semmi gond, menni fog, nyugi. Épp csak egy kicsit vágtam el, ez a kötés egy kissé túlzás lett, nem ennyire komoly a helyzet… - magyarázta mosolyogva Mikey. Ezek szerint nem haragszik annyira Frankre, ha már nevet is. De csak ne kritizálja tovább a kötést, amit én csináltam, mert akkor ideges leszek…Ebéd után kicsit még beszélgettünk az asztalnál, főleg a fiúk rádióban tett látogatásáról, aztán elindultunk a busszal, hogy időben odaérjenek a fellépésükre, ami másik városban várt rájuk. Én külön vonultam bambulni, nem akartam zavarni őket a fene nagy koncentrálásban. Bob ütemeket dobolgatott, Gee pedig énekelni kezdett, hogy ráhangolódjon a koncertre. Minél messzebb mentem tőlük, nehogy idegesítő legyen, ahogy tátom a számat, ugyanis nem sűrűn láttam ilyesmit… sőt még igazi koncertet se soha életemben. Nem még egy ilyen volumenű együttesét. Otthon csak a szobámban hallgathattam a zenét. Bömbölt is állandóan, hogy elnyomjam vele a kinti veszekedések zaját. Fájt, ha hallanom kellett, ahogy üvöltöznek odakint, így bezárkóztam a saját kis világomba… Tovább gondolkoztam hasonló otthoni dolgokon, illetve inkább csak emlékeztem, és egyre több rossz emlék jutott eszembe, jó szinte alig… A sírás kerülgetett. Kezeimmel végigsimítottam az arcomon, hogy sikerüljön kicsit összeszedni magam. Elég hosszú pillanat volt ez, mire el tudtam kergetni a démonokat, amik beférkőztek a tudatomba. Nem… nem szabad hagynom, hogy megint sajnáljam magam, az nem vezet jóra. Felnéztem, és Mikeyt láttam magam előtt. Próbáltam semleges arckifejezést ölteni, hogy ne lássa rajtam, mennyire feldúlt voltam egy pillanattal korábban.

- Leülhetek egy kicsit melléd? – kérdezte kedvesen, bár kicsit tétovázva.

- Persze, nyugodtan. – Most láttam csak, hogy egy füzetet szorongat a kezében, majd szó nélkül a kezembe nyomja. Kinyitottam, de teljesen üres volt.

- Ööö… ez mi? Illetve miért adod ide nekem? Talán olvasnivaló? – mosolyogtam halványan rá.

- Nem egészen… inkább egy terápia. – mosolygott vissza, majd mesélni kezdett.

Elmondta, hogy volt az életének egy rossz korszaka, amikor nem lelte örömét semmiben, és nem akart élni sem… borzasztó gondolatok gyötörték, amiket úgy tudott elhessegetni, hogy írni kezdett. Kiírta magából a fájdalmat, és a keserűséget, ami a lelkében volt. Így kerülte el, hogy beleőrüljön a saját nyomasztó gondolataiba. Azt mondta nekem, hogy ha valami nagyon rossz jut eszembe, vagy történik velem, csak írjam le, mert olyan lesz, mintha hangosan kimondanám, és így könnyebb lesz magam mögött hagyni.

- Szóval írj! – vigyorgott – mindegy mit, csak írj, hidd el segíteni fog. A papírra bármit vethetsz, senki nem látja, ha nem akarod, viszont mégis nyoma marad, és majdnem olyan, mintha valakivel megosztanád a gondjaidat.

- Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled. Erre én nem is gondoltam, illetve… persze, szoktam én is írogatni, de ahogy így elmondtad… Mikey, benned egy pszichológus veszett el, de komolyan. – mosolyogtam, és zavartan szorongattam a füzetet, amit adott.

- Nem, dehogyis… csak talán túl sokat voltam velük, és átvettem tőlük ezeket – nevetett fel, majd felállt, úgy látszik, ennyit akart mondani nekem. – Ja, igen,- fordult vissza – asszem ,erre is szükséged lesz! – mondta, majd átnyújtott egy golyóstollat.

Némán tátogtam felé a „köszönöm” szót, ő pedig csak bólintott egyet, majd ott hagyott egyedül. El is kezdtem mindenfélét firkálgatni, de hogy miket, arról nem számolnék be inkább részletesen… Elég annyi, hogy nem túl vidám dolgokat.

Az zavart meg a nagy elmélkedésben, hogy Bob és Frank összekülönbözött cseppet. Bob megzabálta Frankie csokiját, amit ő nem díjazott különösebben. Megráztam a fejem, és nevettem. Olyanok tudnak lenni, mint az ovisok. Sőőőt, rosszabbak is náluk.

- De akkor vegyél egy másikat! Most! – követelte szegény Frankie.

- Hol, te marha? Épp úton vagyunk, ha nem tűnt volna fel… Nem fogok kiugrani a buszból, csak mert te megint csokit ennél. Semmi bajod nem lesz, ha kihagyod ezt az egyet. Majd honlap kettőt eszel, és bepótolod. – vágta hátba őt Bob.

- Pfff az már nem lesz ugyanolyan jó, mintha most enném, mert nekem most kell, és nem holnap. – durcázott tovább Frank. Nem is láttam még őt a nagy mosolya nélkül, szóval jó alaposan megbámultam. Ilyenkor nagy, boci szemeket meresztget, tehát ugyanannyira, ha nem még édesebb volt, mint amikor vigyorog…

Ray lepattant mellém. Összerezzentem, ahogy kizökkentett előbbi gondolatomból.

- Nézd meg ezt! Pofám leszakad! Szerinted normálisak? Egy szar csokin ennyire kiborulni! – rázta a fejét röhögve Ray.

- Hát… érdekes, de majd megoldják. – mondtam csendesen, aztán visszabújtam a füzetembe. Nem volt most kedvem társalogni.

Cirka negyed óra múlva meg is érkeztünk, egy nagy fékezéssel leállt a busz, aztán megkezdődött a rohangálás, hogy minden a helyére kerüljön. Megjelent Worm feje az ajtóban. Uhh, engem kirázott a hideg is, ahogy arra gondoltam, hogy megrángatott tegnap. Nyeltem egy jó nagyot, aztán csak néztem ki a búrámból.

- Nem kell tőle parázni, amúgy jó arc! És nem eszik embert, sőt még fiatal lányokat se, akármilyen meglepő is! – súgta a fülembe Gerard, majd kiöltötte rám a nyelvét.

Hát… mertem remélni, hogy nem akar megenni vacsorára, bár én simán kinéztem volna ebből a nagydarab ipséből. Felálltam, de csak egy helyben toporogtam. Nem találtam a helyem, és nem tudtam, hogy most mit kéne tennem. Egyáltalán hová menjek, ameddig ők készülődnek, meg hangolnak, pakolnak… Látszott rajtam szerintem, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok, mert Frank odalépett hozzám:

- Mi a baj megint?

- Semmi… csak hát én itt maradok inkább a buszban. Hova menjek ameddig pl. ti öltöztök, meg ilyenek? Inkább eldekkolok itt szépen nyugisan.

- Höhh… arról szó se lehet! Ki hagynál minket? Feltétlenül látnod kell a koncertet. Meg ahogy öltözünk, azt is… – ugratott nagy vigyorral Frankie, amivel el is érte, hogy jól elpiruljak, szóval cserébe alaposan az oldalába böktem, hogy addig se bámulja a lángvörös képem. -.-’

Tehát mivel nem hagyták, hogy a buszban maradjak, mentem velük a színpadhoz. Nem igazán beszélgettünk most már, hiszen nekik fontosabb dolguk is volt ennél. Egy picit talán mindenki feszült volt, látszott, hogy a maximumot akarták nyújtani a rajongóiknak, akik ma eljönnek erre a show- ra. Szóval próbáltam láthatatlan lenni, hogy nehogy megzavarjam őket valamiben. Leültem a díszletek mögött egy dobozra, aztán csak figyeltem. Néha felbukkant valamelyikük, de csak pár másodpercre. Nem is tudom, meddig ültem ott, de elvoltam. Körülöttem annyi ember mozgott, hogy lekötött az, hogy őket figyeljem…

Nemsokára megjelentek a srácok is, immár a Black Parade-os egyenruhájukat viselve. Odajöttek hozzám divatbemutatót tartani.

Széles mosoly jelent meg az arcomon, majd úgy tettem, mint aki nagyon csalódott:

- Francba… úgy látszik, az öltözés folyamatáról lemaradtam. – mondtam tettetett dühvel, majd elkezdtem ismét nevetni, nehogy komolyan vegyék szavaimat.

De Frankie megint csak dörzsöltebb volt nálam: - Hát… majd legközelebb! Nem hagyunk ki semmiből, ne izgulj! Majd a leöltözést nyomon követheted. – mondta a szokásos fülig érő vigyorral a képén. OMFG!

Éreztem, ahogy az arcomba tolul a vér, a fejem tűzvörös lehetett. Még a fülem is égett, annyira elpirultam. Basszus! Mi a jó büdös franc van velem? Lehet hogy a vérkeringésemmel van baj, vagy passz. Sok égő szitut megéltem, de nem voltam soha az a kimondott pirongós fajta, sőt...

Szerencsére nem firtatták, hogy miért mentem át vörösbe, hanem elkezdtek mindenféléről magyarázni nekem. Hogy mi fog történni, hogy megy a koncert, meddig fog tartani, és hasonlók.

- Na, hogy tetszik a ruhánk? Így laikus szemmel, mivel te nem egy rajongó vagy. – kérdezte Gee, és elkezdte illegetni magát. Ez jól állt neki. Bár maga ez a feltételezés is rosszul esett tőle, hogy én nem vagyok rajongó. Tudom, irtó hülyén jött ki, hogy meg se ismertem őket, de… összes cd- jüket megszereztem, és szarrá hallgattam őket, szóval nevezhetnek rajongónak, ha nem is a legnagyobb fanatikusuknak, mivel én elsősorban a zenéjükért rajongtam, fellépéseiket látni nem volt alkalmam soha…eddig. Izgalommal töltött el, hogy most ezeket a dalokat élőben hallhatom, és ilyen közelről. Már megint elkalandoztam, és nem válaszoltam… pfff… mindig lejáratom magam. Nagyon hülyének tűnhetek előttük.

- Csak nem hogy ennyire tré? – húzta el a száját szegény Gee. – Nagyon szar lehet, ha semmit nem mondasz rá. Mindig ez a legrosszabb lehetőség. – vigyorodott el kényszeredetten.

- Dehogyis! Nagyon jól áll… izé… nektek. Mindenkinek. Csak kicsit elbambultam. Nem lényeges. – magyarázkodtam gyorsan.

- Uhh, akkor megnyugodtam. Ha azt mondtad volna, hogy szörnyű ez a cucc, akkor lehet, hogy meztelenül lépek fel, minthogy ebben égessem magam. – röhögött teli torokból.

Wáá, ezek szeretik, ha lángba borul a fejem, vagy mi??? Direkt mindig ilyeneket szólnak be. Egy piros- fekete top volt rajtam most, szóval néha nagyon egybeolvadhattam a felsővel, ahogy bepirultam. Lehet tetszett nekik a kontraszt, azért kínoztak mindig ilyenekkel. Erre tippeltem volna, ha választani kellett volna még egyéb lehetőségek közül. Szerencsére nem szekáltak tovább, elkezdték behangolni a gitárokat, mert vészesen közelgett a fellépés.

Iszonyatosan nagy embertömeg gyűlt össze. Mindenki őket akarta, és már a nevüket skandálták. A sikolyokból nyomokban ki lehetett hallani egy –egy Frankiet, vagy éppen Bobot. Mindenki rájuk várt, irtózatos hangzavar volt kinn. A rajongók magukon kívül voltak. Majd elsötétedett az egész színpad, és csak az alakjuk körvonalait lehetett kivenni, ahogy szépen lassan felsétálnak, majd elfoglalják a helyüket. Csupán ekkor kapcsolták be a reflektorokat rájuk. Rövid köszöntés Geetől, majd lendületesen bele is csaptak az első számba, nem bízva a véletlenre semmit. Lement két szám. Hááát, khmm mit ne mondjak jó volt így hátulról a kilátás, premier plánban csodálhattam meg mindent, amit eddig nem néztem meg rajtuk. De azért jobb szerettem volna szemből figyelni őket. Elkezdtem kifele tekintgetni oldalra. Odajött hozzám Worm. Gyorsan hátráltam 2 lépést. Lehet, megint ki akarja tenni a szűrömet innen. Megkönnyebbültem, amikor kiderült, csak szólni akart, hogy nyugodtan lemehetek a rajongók közé, szóltak a fiúk, hogy menjek, ha akarok, nem fognak itt hagyni. Az ötlet feldobott. Végre elvegyülhetek, és alkalmam lesz kitombolni magam a zenéjükre. Vigyorogva vettem az irányt a mozgó embertömeg felé. Átmásztam egy alacsony kis korláton. Én kicsit erőszakos vagyok, ha akarok valamit, szóval elkezdtem utat törni magamnak, ami először nehezen ment, de aztán elég szépen pattogtak lefele az emberkék rólam. Kimelegedtem ebben a nehéz feladatban, éreztem, ahogy végigfolyik a nyakamon a víz. De végre odaértem, ahova szerettem volna. Nem akartam pont az első sorba bemászni, csak valahova, ahol jól láthatom őket. Szóval a negyedik sor közepén állhattam. A fiúk belekezdtek a Thank You For The Venom-ba. Hangos sikoly hagyta el a számat. Nem érdekelt senki és semmi. Úgy se ismer egyikük se, szarok mindenkire. Csak a srácokra és a zenére koncentráltam, minden mást kizártam.

…Love is the red of the rose on your coffin door
What's life like, bleeding on the floor,
the floor,
the floor…

Imádtam ezt a számot. Együtt énekeltem velük teljes hangerőmmel.

…So give me all your poison
And give me all your pills
And give me all your hopeless hearts
And make me ill…

A refrént már szinte eltorzult fejjel üvöltöttem Gerarddal. Minden dühömet és eddig felgyülemlett indulatomat, sérelmemet beleadtam. Éreztem, ahogy hideg könnyek folynak le az arcomon, de egy mozdulattal letöröltem őket, aztán folytattam tovább. Anyám gyógyszermérgezésben halt meg… Talán ezért érintett ez most meg ennyire. Még jobban is, mint eddig. Nem törődtem a körülöttem állókkal... És semmivel sem. Csak ennek a pillanatnak éltem. Szerettem volna örökre az emlékezetembe vésni…

Minden eljátszott számnak fejből fújtam a szövegét. Pedig elég régen hallottam már őket. De furcsa módon, ahogy felhangzottak, úgy láttam magam előtt a szöveget, mintha csak papírról olvastam volna… Az összes dalt végigordibáltam. Szinte elnyomtam vele a mellettem állókat, de nem zavart. Mint ahogy az se, hogy ezután szerintem deka hangom nem lesz, de legalább kevesebbet kell majd beszélnem.

Sajnos egyre jobban közeledett a koncert vége. Azt szerettem volna, hogy sose legyen vége. Lehet, hogy csak egy álom ez az egész… és én nagyon nem akartam felébredni belőle.

Lejátszották az utolsó számot is a The Black Parade – ról, majd megköszönték mindenkinek, hogy velük voltak ma este, aztán levonultak a színpadról. Nekem se kellett több, elkezdtem én is visszafele furakodni a sok kiscsaj között, ami elég szar volt, mert ők pont ellenkező irányba tartottak, mint én. Sokáig tartott, amíg elértem ismét a színpadnak azt a részét, ahonnan indultam. Féltem, hogy Rayék már rég elmentek, engem pedig itt hagytak. Visszasétáltam a dobozhoz, ahol egy órája ülhettem, de nem láttam senkit sehol.