Mivel még mindannyian elég alulöltözöttek voltunk, gyorsan elkészültünk. Nagyon más lehetőségem nem volt, visszahúztam a tegnapi kopott farmerem meg kaptam kölcsön Gerardtól egy fekete pólót. Mikeyék se lihegték túl a dolgot, kb. 10 perc alatt összeszedték magukat ők is, aztán indulásra készen vártak. Mielőtt elindultunk volna, Gee odajött hármunkhoz, és kezembe nyomott egy hitelkártyát.

- Tessék, vegyél meg mindent, amire csak szükséged lehet. – nyújtotta oda.

- De… ööö… most ezt komolyan mondod? – ledöbbentem. Tényleg a kezembe adja a kártyáját? Ennyire megbízna bennem, vagy csak ennyire sajnál?

- Semmi de! Vegyél meg mindent. Van rajta elég pénz, úgy se tudod mindet elkölteni, ahhoz nagy tehetség kéne. – vigyorgott a képembe. – A fiúk meg jók lesznek hordárnak, szóval használd ki nyugodtan őket, azért mennek, hogy cipekedjenek. – kacsintott rám, majd megszaporázva lépteit, a többiek után indult, akik már taxiba szálltak.

- Höh, köszi Gerard! – háborgott egy kicsit Mikey. Dehogy cipeltetnék vele szatyrokat, szegényke. Nem akarok kárt tenni benne. De ezt se mondtam ki hangosan, nehogy megsértsem, mert nem állt szándékomban.

- Akkor… Hova menjünk? Milyen boltot akarsz? – pattogott mellettem Frank.

- Fogalmam sincsen. Még soha nem jártam itt egy üzletben se, szóval mindegy. Menjünk be valamelyikbe. Úgyis mindegyik egyforma. – húztam el a számat. Amúgy is utálok vásárolni, és kicsit fusztrált, hogy ez a két szinte idegen srác atyáskodik felettem, bár azért jól is esett.

- Ez jó lesz!!! Gyorsan nézzünk be! De… visszafelé menjünk el a Starbucksba könyörgök! – kérte tettetett esdekléssel Frank. Úgy csinált, mintha tőlem kéne engedélyt kérnie, pedig hát nem így volt… Páran meg is bámulták, hogy mit produkálja magát, de én csak nevettem. Ő is szeretett a középpontban lenni, és szerepelni. Én ennek csak örültem, addig is nem velem foglalkoztak. Mikey leállította, hogy változzon vissza értelmes felnőtt emberré, aztán amint ez nagyjából sikerült, bementünk a női ruha osztályra.

- Vedd ám meg az összes rózsaszín tangát, meg mindent, amit csak találsz aztán Gee majd sokkot kap! – fuldoklott a röhögéstől Mikey mellettem.

- Áh, asszem ezt kihagyom, de ha szeretnél te kaphatsz egyet, igazán…ha erre fáj a fogad. - mondtam, majd Mikey fejére húztam egy undorító tarka csipke bugyit. Illegette magát egy kicsit, de ahogy odaért Frank és kiröhögte, gyorsan lekapta a fejétől, aztán háborgott, hogy elromlott a haja. Nem értettem, mi a probléma, mert eddig is ugyanilyen össze-vissza állt, de hát ő tudja. Mi csak összenéztünk Frankievel és vihogtunk egy sort, próbálva figyelmen kívül hagyni Mikey rosszalló nézését, meg halk morgását.

Viszonylag rövid idő alatt összeválogattam mindent, amire égetően szükségem lehetett az elkövetkező napokban, aztán megrohamoztam a próbafülkét. A srácok kicsit odébb vártak, aztán amint felhúztam valami szerelést, mindig kimentem nekik megmutatni.

Aztán amikor 10 perc is eltelt, hogy nem dugtam ki a fejem a próbafülkéből, ők elkezdtek zúgolódni, hogy fáradtak, meg hogy siessünk, Frank persze a Starbucks mellett kampányolt, hogy már szomjas, meg ááá, minden bajuk volt már… Két címkével folytattam heves küzdelmet, mert sehogy se bírtam leszedni őket, olyan rossz helyen voltak. Ott álltam melltartóban, és épp a gatyámat húztam, amikor közelebbről hallottam a hangjukat, mint szerettem volna. – Én nem bírok itt várni, unom magam. Kész vagy már? – szólongatott Mikey.

Ha ez most megkukkol, én letalpalom… De mire ezt hangosan is kimondhattam volna, már el is húzta a függönyt, és félig benn volt. Eddig háttal álltam, szóval megfordultam, és szemközt találtam magam vele. – Áhh, sajnálom, sajnálom, tényleg. Szólnom kellett volna, hogy jövök… hogy… izé. –halandzsázott össze- vissza tűzvörös képpel. Én meg hát, csak álltam ott tátott szájjal. Majdnem elnevettem magam, ahogy láttam a fején, hogy nagyobb zavarban van, mint én. Elkezdett kihátrálni. Én hiába szóltam, hogy vigyázzon, úgy tűnik, nem hallotta, mert addig tolatott, hogy ledöntött egy nagykupac bedobozolt cipőt. Az eladók gondolom, áldották utána a nevét érte… Uhhh… Frankie pedig a fülke mellett röhögött, de úgy, hogy már majdnem a földön fetrengett. – Nyugi… nem látott semmit, nem volt rajta a kukkere!- mondta ő. Aztán összekaparta csóri Mikeyt a cipők közül, de közben végig röhögött. Én addig gyorsan felöltöztem, és kimentem. A régi koszos farmert kivágtam az első kukába, mert felvettem egy tisztát, amit most választottam. A felsőt is kicseréltem egy fekete ujjatlanra, Gee pólóját pedig még a pénztárnál is a kezemben szorongattam, nehogy elvesszen, és ne tudjam visszaadni neki.

Ahogy kiértünk az utcára, Frankie még akkor is hangosan vihogott, és beszólogatott Mikeynak, hogy most aztán megrendelte magának a napi arc-pirítóst, mert szép színe van a fejének, és hasonló kedves kis oltások. Egy ideig tűrte szegény, aztán az egyik táskámmal, amit cipelt, jól oldalba vágta Franket, ő meg vissza. Megálltak, aztán ott zúzták egymást az út közepén. Senki nem nézett minket hülyének, á dehogy. Tátott szájjal bámultak.

- Jajj, ne öljétek már meg egymást, jó? – aztán beálltam középre én, remélve, hogy engem nem ütnek le egyik szatyorral se.

Még mindig szarul nézhettem ki, mert folytatni akarták a vásárlást, elmentünk sminkcuccokat is venni, Frankie ragaszkodott hozzá, hogy ő akar nekem mindent választani, aztán vett valami elfuserált sötétbarna púdert, blöe… Ezt se fogom magamra kenni soha, de nem baj, a szándék a lényeg. Meg hozott nagy vigyorral fekete körömlakkokat is, hogy ő is szereti, aztán majd közösen használjuk. Mikey alig nyikkant kettőt a kis bakija óta. Reméltem nem sértődött nagyon meg rám. Meg hát Frankiere se. Nem akartam, hogy ilyen baromságon balhézzanak össze. A Starbucks előtt közösen egy fodrászt is megszavaztak nekem. Ekkor már majdnem bizonyosra vettem, hogy tényleg ultra gáz lehetek, ha így erőlködnek. xD

A fodrászcsaj legyepált egy csomót a derékig érő hullámos hajamból, mire egészségesnek lehetett nevezni. Nagyon tetszett a végeredmény. Ki is vasalta, és szépen fénylett. Régen is ilyesmi volt, gondoltam magamban elkomorodva… Még a sötétbarna színe is erősebbnek tűnt most. Ahogy kiértem, tök furcsán néztek rám. Meregették a szemeiket. Kb. 2 perc után nem bírtam tovább, és megkérdeztem, hogy ez most jó vagy rossz, hogy ezt csinálják. De ahogy elvigyorodtak, megnyugodtam, hogy olyan szar akkor csak nem lehet.

Javasoltam, hogy vegyünk valami ebédnek valót is, mert a hűtőjük kong az ürességtől (én már csak tudom, ugye), aztán visszataxiztunk a buszhoz.  Nagyon rendesek voltak velem. Már rég nem tapasztaltam ennyi kedvességet senkitől. Főleg úgy, hogy valaki önzetlenül tett valamit, és nem várt érte semmit… Szóval alaposan megleptek engem ezek a dolgok.

Mikey úgy tűnt, ismét a régi, vidáman mesélt mindenféléről, hogy milyen csínyeket követtek el gyerekkorukban Gerarddal, meg ilyesmik. Hát… nem irigyeltem a szüleiket, amiket mesélt az alapján égetni való kiskölkök lehettek. Frankievel közösen összébb pakolták a saját ruháikat, hogy legyen hely az enyémeknek is. Annyira jól estek ezek az apró figyelmességek, és nagyon örültem, hogy ennyire igyekeznek azon, hogy ne érezzem magam kívülállónak köztük. Elhatároztuk, hogy meglepjük a másik 3 srácot azzal, hogy mire visszaérnek, összeütünk nekik egy finom spagettit. Úgy gondoltam, ez a minimum, amiért ennyi mindent tettek értem. De azzal nem számoltam, hogy két pasival egy konyhában nem olyan szimpla ez az egyszerűnek tűnő művelet. Annyira lelkesen jelentkeztek segíteni, hogy nem tudtam nemet mondani nekik, de bár azt tettem volna… Fél óra múlva úgy nézett ki az a pici konyha, mintha egy atombomba robbant volna benne. Mikey szemüveg nélkül kezdett el hagymát aprítani, aminek az lett a következménye, hogy majdnem lenyisszantotta a mutatóujját. Ez is épp elég lett volna, még sok is… Aztán Frank ragaszkodott hozzá, hogy ameddig én bekötöm Mikey ujját, addig majd kavargatja a szószt a gázon. Kb. 10 percig voltam távol, de addigra olyan büdös szag lett az egész buszban, hogy ott fuldokoltunk. Ugyanis Frankie őrizetlenül hagyta a kaját, mert hallott egy jó számot a rádióban, és elkezdett léggitározni. A szósz meg közben alaposan odakozmált, és szénfekete színű lett… Uhh, nagyon „boldog” voltam. Most majd rám fogják a többiek előtt, hogy én csesztem el mindent, aztán megint égek Gerard előtt, mint a csipkebokor… Szerencsére nem így lett. Frankie annyira bűnbánó képpel nézett rám, hogy lehetetlenség lett volna haragudni rá, emellett segített eltakarítani a spagetti romjait, én meg addig elmosogattam. Alaposan kiszellőztettünk, így az égett szagtól is sikerült megszabadulni. Aztán Frankie gyorsan kiugrott egy közeli étterembe pár adag kajáért. Kiterveltük… Majd úgy adjuk elő a dolgokat, hogy mi főztük nagy erőfeszítések árán. Végül is B- tervnek tökéletes volt. Mikey közben nem csinált semmit, csak ült falfehér arccal. Őt nem fogtuk be takarítani, mert majdnem elájult, ahogy meglátta, hogy vérzik az ujja. Még mindig aggasztóan sápadt volt. Jól megijesztett minket, de azért lassan kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. Most már csak azért izgultam, hogy Frankie időben megjöjjön az ebéddel, és nehogy Rayék érjenek hamarabb „haza”. Féltem, hogy Frankie esetleg leragad valami szép színes kirakatnál, aztán elfelejti, hogy sietni kéne…

Még mindig ezen paráztam, és a tövig rágott körmeimet igyekeztem még jobban csonkolni, amikor megláttam, ahogy már messziről vigyorogva közelít, hozzá még kalimpál is párat, aztán hevesen lengeti a szatyrot a kezében. A látvány mosolygásra késztetett. Olyan, mint egy kisgyerek, gondoltam… Állandóan fülig ér a szája, és mindig jó kedve van. Nagyon aranyosnak találtam. Mindig is szerettem a vidám embereket, bár én magamat nem tartottam annak, szinte soha. De ilyen emberek társaságában viszont én is boldogabbnak, és felszabadultabbnak éreztem magam…

- Na, itt is vagyok. Ugye gyors voltam? – szinte éljenezte magát, és közben egyfolytában vigyorgott. Nem is tudtam volna a hatalmas mosoly nélkül elképzelni őt. Furcsa is lenne.

- Igen, tényleg siettél… Most pedig gyorsan melegítsünk meg mindent, aztán pakoljuk ki, mintha épp most készültünk volna el. – néztem rá sandán, ő pedig elvigyorodott, aztán kacsintott egyet, minta cinkostársak lennénk valami nagy csínyben. Ez a dolog felvillanyozott. Mikey még mindig látványosan haldoklott, szóval kilőve, hogy ő csinál ma még bármit is, így maradt Frank. Segített megtálalni, és megmutogatta, hogy mi hol van, mert mindent eléggé eldugva tartottak. Épphogy kész lettünk, amikor hallottuk Ray magas hangját, ami egyből megütötte a fülünket. Szinte vigyázba vágtunk magunkat, ahogy beléptek, de előtte játékosan oldalba böktem Frankiet, jelezve, hogy tartsa magát a „tervhez”. Mikeyt nem kellett bökdösni, mert nem úgy tűnt, mint aki bármit is mondani készül mostanában. Jaj, kezdtünk komolyan aggódni érte. Na, nem  azért mert annyi vért veszített, de simán úgy nézett ki ,mint aki sokkot kapott.  Frankie meg még ezzel is szívatta, hogy micsoda férfi. Szegényke, mit rombolja már az önbecsülését. Jó szúrósan rá is néztem, aztán szerencsére abbahagyta.

Ahogy Bob rám nézett, megszólalt: - Mit csináltatok azzal a lánnyal, aki reggel kilépett innen? Hova tettétek? – húzta mosolyra a száját. Wow, ez egy bók lett volna? Nem tudtam eldönteni. Pont úgy mondta, hogy érthettem gúnynak, és dicséretnek egyaránt, tehát egy halk köszönömmel intéztem el. Nem akartam bunkó megjegyzéssel válaszolni, nagyon nem szerettem volna, hogy még ennél is jobban meggyűlöljön engem. Szóval nem pattogtam.

Leültünk ebédelni. Alapból vicces volt az, hogy délután 4 felé megebédelünk, de hát ez van.

Alig bírtuk ki röhögés nélkül, ahogy égre-földre ajnározták a kaját, hogy milyen finom, meg hogy milyen ügyesek voltunk. Meg hogy ha így tudok főzni, megtartanak szakácsnak. Azt hittem, elsüllyedek a szégyentől. Olyan rossz volt, hogy átvágtuk őket, de most már jobb, ha abban a tudatban ringatják magukat, hogy ilyen jól főzünk. Csak Frankie ne árulja el magát azzal a marha nagy vigyorával… Ránéztem, de egész jól bírta, csak a már megszokott elégedett mosoly terült szét a képén. Bazz, még evés közben is mosolyog, nem hiszem el.

Gerard eddig tömte a búráját, aztán hozzám fordult: - Sikerült ruhákat találni? Megvettetek mindent? A fiúk jól viselkedtek? Nem volt semmi gond?- ááá, ennyi kérdést…

Na, ezt már tényleg nem bírtuk tovább. Frank hibája volt. Úgy elkezdett vihogni, hogy nem bírtam tovább komoly fejjel megállni, én is rákezdtem a nyerítésre. Már piros volt a fejünk, de akkor se tudtuk abbahagyni. Mikey csak halk morgással reagált erre, és karba tett kézzel próbált rettentően rosszallóan nézni felénk. Ezt persze mindenki észrevette, mert elég feltűnően művelte.

- Valamiből mi nagyon kimaradtunk. – mondta Bob. Meglepett, hogy ennyit beszél, eddig olyan csendben ült, hogy tényleg azt hittem, hogy soha semmilyen körülmények között nem szólal meg. Tévedtem.

- Igeeen! Mit csináltatok ti 3-an? – vigyorgott Gee is.

- Egyre kíváncsibbak vagyunk. – tetézte Ray.

Na, most mi a fenét mondjunk? Én nem akartam égetni Mikeyt, így is volt elég baja. Nem szerettem volna, hogy megharagudjon rám…