Szép kis hálójuk volt, mondhatom. Gerard körbekalauzolt a helyiségben. Olyan lelkesen magyarázva, meg kalimpálva mutatott meg minden apró dolgot, mintha még életemben nem láttam volna ezelőtt pl. lámpát. De olyan lelkes volt, hogy nem volt szívem leállítani. Odaértünk az ágyához, ő pedig lehuppant rá, majd így szólt. – Akkor, itt alszol ma este. Jó lesz?

- Khmm, jó persze. – feleltem. Maga mellé mutatott. Azt akarta, hogy üljek oda hozzá, de nem akartam. Amúgy is tiszta kosz volt mindenem, nem szerettem volna összekenni semmit.

- Ö… esetleg akkor megfürödhetek? – most éreztem csak, hogy mennyire fáradt vagyok.

- Persze, mindjárt kerítünk neked valami ruha félét.

Annyira aranyosak voltak. Néhány perc múlva Bob kivételével minden fiú hozott valamit, amit felvehetnék. Olyan jól esett. Ahogy megláttam Mikey pólóját, megint majdnem hangosan elröhögtem magam, de sikerült visszafojtani, így csak egy mosoly lett belőle. Olyan kicsi pólója volt. Én se vagyok nagydarab, de az a póló azért feszült volna rajtam, így végül Frank felsőjét választottam, és Gerard egyik rövidnaciját. Kaptam egy törölközőt, aztán el is húztam fürödni.

Beléptem a kis zuhanykabinba, és megnyitottam a csapot. Kintről még mindig tisztán hallottam a srácok hangját, épp Bobot oltották már megint. Nagyon jól esett végre lezuhanyozni. Utoljára 2 napja sikerült fürdenem egy piszkos, és zsúfolt menhelyen. Ott szereztem azokat a „szép” sebhelyeket is a lábamra. Valami tróger rajtam nyomta el a még égő cigijét, szóval szépen nézett ki, és még gennyedzett is. Remek, gondoltam. Marha jó lesz így ebben a rövidnadrágban. Teljesen látszani fog, a srácok egyből kiszúrják. Úgy nézek ki, mint egy menekült. Tiszta kék- zöld folt az egész testem. Nagyon szánalmas lehetek, ha így befogadtak, azok után, hogy még én törtem be ide… szinte ők kértek bocsánatot tőlem.

Elkezdtek ömleni a könnyeim, de összefolytak a vízzel, amit az arcomra engedtem. Ki se akartam szállni innen, itt tudtam volna maradni reggelig. De nem akartam az összes vizet kifürödni, az elég taplóság lenne tőlem. Megtörölköztem, és magamra kaptam a pólót, meg a gatyát. Uhh, Gee! Ez a gatya. Tisztára, minta forrónaci lenne. Pedig ez elvileg normál rövidnadrág. Vajon ez ilyenekben emberek közé is kimerészkedik, vagy csak aludni hordja? Azon kaptam magam, hogy már vigyorgok is. Megfésültem a vizes hajam, kikotortam pár hajtincset az arcomból, aztán a tükörbe nézve megállapítottam, hogy így már nem is nézek ki olyan szörnyen. Úgy látszik, jót tett a fürdés. Lejjebbhúzgáltam magamon ezt az extra rövid Gerardos nacit, aztán kinyitottam az ajtón, és beléptem a hálóba. Még mindig nem aludtak ők se, pedig már hajnali 3 volt. Mikey és Frank még egy zacskó chipsen veszekedtek, Gee a tv előtt bambult, többiek passz. A kanapé, amin Gerard ült, pont háttal volt nekem, így próbáltam gyorsan elslisszanni mellette, hogy aztán csak lefekszek, és kész. De ekkor ő olyan hiperaktívan felpattant, és megpördült, hogy hirtelen szemben találtam magam vele. A lábaimat gyorsan keresztbe vágtam, hogy ne lássa meg a csikknyomokat rajtam. Így kb., úgy nézhettem ki, mint aki mindjárt bepisilni készül. Hogy tudok mindig ilyen kurva röhejes lenni? – gondoltam magamban…

- Látom megfürödtél… - mi van, ez most talán arra akar utalni, hogy a kosztól már nem lehetett felismerni, vagy mi?

- Ööö..hát igen, jah! – ööö, ez volt ám az értelmes mondat tőlem. Közben elkezdtem egyik lábamról a másikra helyezgetni a testsúlyomat, hogy elvonjam valamivel a figyelmemet Gerardról, meg arról, hogy mindig bealakítok valami égőt előtte. Ezzel elvoltam 2 percig, aztán ahogy felnéztem Gee-re, láttam, hogy épp a  lábaimat stíröli. Jujj, ne nézegessen már!

- Azt hol szerezted? – mutatott egyenesen arra a sebre, amit olyan gondosan próbáltam elrejteni előle… - Megégettem.

- Gyere, megnézzük, mit tehetünk. – nézett rám kedvesen. Jajj, nem akarok orvososat játszani vele!!! Miért nem mehetek egyszerűen aludni? Az se érdekel, ha lerohad a lábam, csak had aludjak már. De nem volt választásom. Már hozta is a kis elsősegélyládáját, aztán nagy szakértelemmel ellátta a sebemet.

- Nem is hittem volna, hogy így értesz hozzá. Sokat játszottatok doktorosat az öcséddel?

- Nem, de alap, hogy ilyet meg tudok csinálni. Remélem, megfelel. – nézett fel rám mosolyogva, és az instant kötésre bökött, amit most készített. Kicsit nyomira sikeredett, meg görbe is volt, na de azért jó lett.

- Köszi szépen. Meg mindent. Hogy megengedtétek, hogy itt maradjak.

- Szivesen! Nincs mit köszönnöd. Szerintem menj aludni, mert már mindjárt reggel van. Jó éjt! – köszönt el.

Hallottam, hogy a hálóban már kegyetlenül horkol valaki. Ray volt a zaj forrása. Többiek hozzá képest csak lightosan horkolgattak, de ő… azt hittem ránk dől a busz. Mondjuk nem hallottam sokáig, ahogy leért a fejem a párnára, el is aludtam.

Nyugtalan álmom volt, gondolatok ezrei cikáztak át az agyamon. Hangfoszlányok ütötték meg a fülemet.

- Azért bír ám aludni, nézd már! Lehet ma már fel se kel. Legfeljebb holnap. – mulatott valaki közvetlen mellettem, legalábbis úgy hallottam. Fura. Azt hittem, álmodtam az egészet, vagy minimum hallucináltam. Valami busz, meg MCR–es srácok. Tényleg kezdek meghülyülni.

- Szerinted él még? – hallottam továbbra is a „hangokat”, és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy valósak-e, vagy csak a képzeletemben léteznek.

- Ha nem élne, hogy venne levegőt te IQ – bajnok??? – következett a nagy megvilágosodás, ahogy végre sikerült kinyitni a szememet. Semmi kétség… ez Frankie. Épp azt vitatják meg a fejem felett Ray-el, hogy élek-e még… necces. Kinyitottam a szemeimet, majd elég gyorsan felültem az ágyban. Nem ám még el is temetnek itt élve…

- Jéééé, ébren vagy! – mondta Frankie boldogan.

- Mivel gondolom mi ébresztettük fel… - elmélkedett Ray.

Frank szabadkozni kezdett: - Ööö… bocsi, hogy felkeltettünk, de már jó késő van. Mi meg nem tudunk ilyen sokáig aludni. – vigyorgott.

Úgy látszik, itt mindenki módfelett szeret vigyorogni. Állandóan ezt csinálják. Milyen égő, hogy én aludtam a legtovább. Pedig korán fel akartam kelni, hogy hamar elhúzzam a belem, nem akartam itt aggatni nekik.

- Többiek hol vannak? – néztem még mindig hót kómás fejjel hol Frankre, hol meg Rayre.

- Szerinted? –vigyorgott már megint – épp most isszák a kávéjukat. Gee már egy lavorral bevedelt. Gyere te is reggelizni, aztán indulunk.

Válaszolni akartam, de Frankie elkezdett kifelé húzni az ágyból, szóval nem hagyott sok lehetőséget. Eszembe jutott, hogy még mindig Gerard kis forrónadrágja van rajtam, aztán elkezdett pirulni a fejem. Tegnap csak Gee csodált meg benne, többiek már bealudtak, mire jöttem lefeküdni…Uhh. Hát Frankie elég közvetlen volt velem. Mire észbe kaptam már a kezemnél fogva rángatott is maga után nagy vidáman, szóval nem hagyott időt, hogy a nacimon aggódjak.

- Jó reggelt, sziasztooook! – mondta nagy hangon. – Tita felkelt… végre. – vigyorgott rám.

- Ohh, és még véletlenül se te ébresztetted fel, ugye? – kérdezte jókedvűen Gee, majd hozzám fordult: - Jó reggelt! – köszöntöttek kórusban. – Te aztán rendesen el lehettél fáradva. Kérsz kávét?

- Köszi, nem kérek…

- Egyél valamit, hozattunk kaját. Nem tudtuk, hogy mit ennél, szóval…- nagy lelkesen végig mutogatott mindent, hogy miből lehet választani.

- Nem kérek semmit, köszönöm. Nem vagyok éhes. – ekkor mintegy megcáfolva szavaimat, óriásit korgott a gyomrom. Á, faszom! – gondoltam.

- Na, ne legyél már szégyenlős, enned kell. Ne akard, hogy megetesselek. – nézett rám tettetett szigorúsággal Gerard. Elképzeltem, ahogy megetet, majd rám is jött a röhögés. Inkább nem kértem belőle, tehát gyorsan pakoltam kaját a tányéromra, majd megköszöntem.

A továbbiakban megbeszélték a napi teendőket, én meg közben némán tömtem a fejem. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Vártam, hogy rólam mikor esik szó. Mármint mikor kérnek meg rá szépen, hogy távozzak, ennyi volt a vendéglátás… Már végeztem az evéssel, de ők még mindig dumálgattak. Nem mertem felállni az asztaltól, így csak ültem, de mivel már nem volt semmi előttem, nem bambulhattam tovább a tányéromba.

- Te mit gondolsz?- hangzott el a kérdés, aztán láttam, hogy engem néz mindenki. Most gondolnom is kéne valamire? Vagy engem kérdeztek egyáltalán?

- Mmmmi? Mit?

- Igen, mi is ezt kérdeztük, hogy mit… Mivel nincs nálad semmi cucc, és egyikünk ruhája se jó rád, valamit szerválni kéne, amit hordani tudsz, nem? Nem jöhetsz mindenhová a mostani szerelésedben. – kezdett el nevetni Gerard, majd a többiek is sorban.

Hát tényleg nem… Állapítottam meg, ahogy végig néztem magamon. Valahogy érdekesen festenék ilyen picsanaciban. De várjunk csak!!! Azt akarják, hogy velük menjek? Komolyan? Úristen! El se tudtam hinni.

- Most ez… halál komoly? – kérdeztem meglepetten.

- Hááát, eléggé az. Tényleg kéne valami. Vagy ennyire ragaszkodsz ahhoz, amit most viselsz? – szólalt meg Mikey jókedvűen. Az arca vajas volt, de senki nem szólt neki. Milyen kis gonoszak már.

- Khmm, Mikey… izé… asszem… - elkezdtem a saját arcomon végigsimítani, hogy törölje már le a képét. Kb. 3 perc telt bele, mire rájött, mit mutogatok. – Ja, köszi. - mondta, majd gyilkos pillantásokat lövellt a többiek felé, amiért nem szóltak neki, hogy már fél órája vajas fejjel ül itt. – Szóval akkor? Mi a véleményed? Elmegyünk venni valamit? - folytatta.

Elmegyünk?! Tehát el akarnak jönni velem… VELEM vásárolni? Úristen, ez már tényleg hihetetlen. – Nem is tudom… Nem akarlak titeket ezzel terhelni. Meg pénzzel lehúzni. Nem kell semmi inkább. Mennem kéne… nektek meg este fellépés is van. Szóval köszönök mindent, tényleg. – majd megint lefelé néztem. Féltem, hogy elsírom magam. Akartam is maradni, meg nem is. Nem tudtam, mi lett volna a jó, komolyan. Ha kisétálok, vagy ha elkezdek könyörögni, hogy vigyenek magukkal, akárhová is mennek. Szívem az utóbbi megoldás felé húzott volna, de nem akartam terhükre lenni.

- MICSODA? – háborodtak fel szinte pontosan egyszerre. – Dehogy gondoltuk azt, hogy lehúzol minket. Ha nem akartuk volna, fel se ajánljuk a dolgot. Ez nem jutott eszedbe? – mondta Ray.

Végülis… tök logikusan hangzott az ő szájából. Tényleg nem akartam kihasználni őket, nem is fordult meg ilyen a fejemben.

- Naaa! NE kéresd már magad! Úgyse köt semmi ide, szóval nyugodtan eljöhetsz velünk, vagy nem? Bőven elférsz, van itt hely. Legfeljebb Gee kiszorul a kanapéra, de az nem baj, mert úgyis idegesítő, ahogy egyfolytában beszél, meg énekel álmában. – mulatott mondandóján Frank, majd ő is bevetett egy jégszívet is megolvasztó nézést. Bazz… ezeknek ez tényleg tananyag volt az iskolában… Nagyon vágják, hogyan lehet másokra hatni.

- Igazad van… Tényleg semmi nincs, ami miatt itt kéne maradnom. – ez eszembe juttatta, mennyire egyedül vagyok, úgyhogy rendesen elszomorodtam.

- Fel a fejjel, nem akarok ilyen elkeseredett arcot látni! Érthető voltam? – szólalt meg ismét Frankie, majd mire válaszoltam volna, hogy oké, próbálkozok vidámnak látszani, addigra ő a nyakamba vetődött. Úgy csüngött rajtam, mint egy kisgyerek. Azzal a különbséggel, hogy felnőtt férfi, és nem olyan pehelysúlyú, mint egy kiskölök. Majdnem hátraestem tőle, de végül sikerült megtartani magunkat. Én is visszaöleltem, aztán mivel gondolom rájött, hogy ez talán túl spontán cselekedet volt, lekászálódott rólam, majd kínlódva nézegetett körbe. Vicces volt így látni őt.

- Kivel szeretnél shoppingolni?- eresztett meg egy széles mosolyt Ray felém.

- Öööh… nekem teljesen mindegy. Amelyikőtök éppen jönni akar, tényleg mindegy. Döntsetek ti… - mondjuk volt egy olyan sejtésem, hogy pl. Bob nem fog eszeveszetten kalimpálni, hogy eljöhessen velem. Már nem volt olyan mogorva, mint tegnap, és eddig egy epés megjegyzést se tett rám, de biztos voltam benne, hogy nem vagyok éppen a szíve csücske. Azért rosszul esett, hogy ennyire utál, amikor nem is ismer, de hát van ilyen. Viszont ha több ideig itt maradok, hátha megváltozik a véleménye rólam… Reménykedtem benne.

- Mivel jelenésünk van egy rádiónál, mindannyian nem mehetünk veled, meg felesleges is lenne ott tehetetlenkednünk. Nem nagyon értünk a női ruhákhoz. – húzta fintorra a száját Gee.

- Én szívesen elkísérlek, ha az úgy jó lesz. – mondta Mikey.

- Meg én is veletek megyek. – ajánlkozott Frankie is.

- Köszönöm szépen, komolyan. Kedves tőletek. – kezdtem a hálálkodást, és észrevettem, hogy már nem esik annyira nehezemre, mert tényleg hálát éreztem.