******

- Ne már, Gerard! – csattant fel Bob. – Nem gondolhatod komolyan! Mondd, hogy csak idegesíteni akarsz…

- Miért ne? Pár napba nem halsz bele. Miért ne maradhatna egy kis ideig?

- Hogy miééért? Soroljam? Ti komolyan meg akarjátok engedni, hogy ott aludjon? Ember, az a kiscsaj egy zsebes. Ki tudja, hogy tényleg egyedül van-e? Mi rá a garancia? Lehet, hogy társa is van, és most röhög a markában, hogy sikerült minket bepaliznia, reggelre pedig minden mozdíthatót elvisz a buszból, mi meg örülhetünk, ha nem épp elvágott torokkal ébredünk.

- Bob, te túl sok krimit nézel. – röhögött fel horkantva Frank. - Amúgy meg, akinek elvágják a torkát, az már nem ébred fel többet.

Erre a többiek is elkezdtek nevetni.

- Elegem van belőletek!- szólt sértődötten. – De… én nem maradok vele egy légtérben. Nem tűnt őszintének, olyan volt, mintha egy betanult szöveget mondana. Ki tudja, ki ez? Hogy bízhatnék benne?

- Jajj, ne csináld már! Persze, fogj rá mindent! Igen… a kék foltokat is csak magára festette, meg minden. Majd ha visszamentünk, megnézzük, hogy lemosható-e. – mondta cinikusan Frank.

- Lehet, hogy egy kibaszott drogos! Úgy néznek ki a karjai.

- Nem… az teljesen máshogy néz ki.- szólalt meg halkan Mikey, közben Gerardra sandított.

- Bob, én meg téged nem értelek… Az egész zenénk arról szól, hogy mindenkiben meg kell keresni a jót, és elfogadni olyannak, amilyen, azaz toleránsnak lenni. Nem próbálni megváltoztatni, vagy megtörni, hanem elfogadni, érted? És segíteni másokon, ahogy tudunk… ha ezt mi se tartjuk be, akik elvileg kitaláltuk, és népszerűsítjük, akkor hogy várhatnánk el másoktól, hm?

- Gerard, te egy kibaszottul romantikus álmodozó vagy! – veregette meg barátja vállát Bob. – Na jó!!! Mivel nincs kedvem a további elméleteidet hallgatni, legyen! Maradjon a kiscsaj! De eddig csak te kampányoltál érte. Mikey, Ray, Frank? Akkor már ti is mondjatok valamit. Csak ne gyertek a szeressünk minden embertársunkat szöveggel, mert rosszul leszek…

- Szerintem maradjon nyugodtan! Kiráz a hideg a tudatra, hogy egyedül van odakint, és sikátorokban alszik. Ez a legszarabb környék. – mondta Mikey halkan.

- Nekem sincs semmi bajom azzal, ha velünk marad kicsit. Elég kemény lehetett neki ez a pár hónap. Csoda, hogy kibírta. – mondta Ray, majd Frankre nézett, hiszen már csak az ő válaszán múlt a lány sorsa.

- Ööö, ne nézzetek már így rám! Nyugodtan maradjon, ameddig jól esik neki. Bob amúgy csak rémeket látsz, tuti nem fog minket hidegvérrel lemészárolni, nem olyan csajnak tűnik…- erre el is vigyorodott. – Tényleg, még a nevét se tudjuk! És ő se a miénket. Vajon ismer minket?

- Fogalmam sincs, de nem tudom, majd kiderül, hogy ismer- e. Bár szerintem kisebb gondja is nagyobb annál, hogy MCR-t hallgasson. – fintorodott el Gee.

- Na jó, húzzunk vissza, még a végén letüti Wormot, összepakolja a fél buszt, és megszökik, ugye Bob? – mire ezt kinyögte Frank, már hajladozott a röhögéstől. A többiek pedig ismét követték a példáját.

                                                              ******

Ujjaimmal doboltam az asztalon. Hol a francban vannak már ezek… Vajon, ha visszaértek, elengednek végre? A gyomrom görcsbe rándult az idegességtől. Meddig kell még itt ülnöm? Kezdtem unni a dolgot, hogy ilyen idillien itt lettem hagyva Wormmel…Nem mintha nem lett volna élvezet hallgatni, ahogy kb. 10 percenként bealszik, elkezd horkolni, majd ahogy előredől a feje, mindig lefejeli az asztalt…Neeem, ez határozottan izgi volt, de azért jó lett volna már az ajtón kívül tudni magamat. Ebben a pillanatban a srácok megérkeztek nagy csapkodással, ahogy a bőröndöket próbálták felcibálni. Szegény Mikey… Olyan röhöghetnékem támadt, ahogy láttam, amint azzal a nála kétszer nagyobb bőrönddel küzd. Már majdnem odarohantam segíteni, nehogy kárt tegyen magában… Ekkor Gerard, mint valami követ, közelebb jött hozzám, és így szólt: - Úgy döntöttünk, nem mehetsz el… - azt hiszem, kellőképpen kiült arcomra a rémület, ugyanis lágyan megérintette a vállam, és így folytatta egyre nagyobb vigyor kíséretében…- Mert szeretnénk, ha nálunk maradnál egy időre. Na, mit szólsz? – mosolygott tovább. De én lelöktem a kezét magamról.

- Nem kell engem sajnálni, jól van? Nem azért mondtam, amit mondtam, én nem akarom kihasználni a jóindulatotokat. Köszönöm szépen, de megleszek egyedül is.

Erre a kis bőröndcipelős Mikey lépett előre, aztán ő is bevetett egy nagy vigyort... Úgy látszik, ezeknek ez a taktikájuk, forgattam a szemeimet. – Gondold meg, kérlek! Most ne mondd nekem, hogy jobb lenne a hideg utcán éjszakázni, és itt tényleg van hely neked, na? – jaj, olyan kiskutya szemekkel nézett, nem tudom, ezeknek ezt hol tanították… ilyen édesen nézni.

Visszanéztem rá, aztán bólintottam egy halványat. – Köszönöm szépen… akkor, ha nem gond, ma estére itt maradok. Rendes tőletek, hogy megengeditek. – horgasztottam le a fejem ismét. Úgy utáltam ezt a megalázkodást. Tudom, túl büszke vagyok, ami hát… egy hajléktalan esetében nem túl jó tulajdonság. Meg kéne tanulnom alázatosabbnak lenni másokkal szemben, de ez valahogy sose ment. Nehezen jöttek hát ki a számon ezek a szavak, pedig tudtam, hogy tényleg hálával tartozom nekik.

- És hol fog aludni? Na, és ami még érdekesebb, hogy miben? – tette fel az igen lényeges kérdést Frank.

- Ööö, hát nem tudom, ahol szeretne, ott alszik. Tényleg, láttad már a hálót? Ott csak 5 ágy van, de majd én a kanapén alszok, és akkor alhatsz a helyemen.- mondta Gerard.

- Nem, nem láttam. Figyelj, miattam nem kell variálni, de tényleg. Majd megleszek én a kanapén, maradj csak a helyeden. A kanapé is elég jónak tűnik, elleszek itt. – próbáltam szabadkozni, de közbeszólt a nagyhajú. – Hogy is ne, hogy aztán megdobbanj, ameddig alszunk? – vigyorodott el. – Ne akarj tőlünk ilyen egyszerűen megszabadulni.

- De, én nem is… Na mindegy. Akkor döntsétek el ti, hogy hol aludjak. – hagytam rájuk.

- Nincs semmi cuccod? Mármint ruha, amit áthúzhatnál? – Pfff. Most majdnem megint kitört belőlem a bunkóság. Mont úgy nézek ki, mint akinek egy utazótáskányi ruhája van, nem???

Ha így lenne, azért néha átöltöztem volna, mert tudtam, hogy bőven rám férne.

- Nem, már nincs semmim. Volt nálam egy táska, amikor eljöttem otthonról, de azt… már rég ellopták, ameddig aludtam. – mondtam olyan szomorúan, amennyire csak lehetett, ugyanis abban volt mindenem. Nem pénzbeli érték, inkább az emlékeim… Minden, ami valaha is fontos volt nekem.

- De durva. – nyögte ki Frank.

- Semmi gond, majd keresünk valamit, amit felhúzz, ne aggódj ezen. – mosolygott rám ismét Gerard, majd hirtelen elkezdte, szinte egy szuszra: - Tényleg, még a nevedet se tudjuk, és azt hiszem, te se a miénket. Ugye?

Uhh, most barkóbázni akar velem, vagy mi? Honnan tudnám a nevüket azon kívül persze, hogy egész este őket figyeltem, tehát már tudtam, hogy hívják őket, de valahogy furcsa volt, ahogy kérdezte. Mintha valami nagyobb reakcióra számított volna tőlem.

- Tita vagyok. – mondtam félénken, majd körbesandítottam, aztán gyorsan le is sütöttem a szemem.

- Na, de szép név, bár még sose hallottam. Valami különleges?

- Anyám spanyol volt… gondolom onnan ered a nevem is.

- Értem, nagyon tetszik. – mondta ő, majd gyorsan témát is váltott, nem akarta tovább rontani a közhangulatot. – Akkor, azt hiszem ideje lenne nekünk is bemutatkozni. Válaszként ránéztem.

- Tehát én vagyok Gerard, ő meg itt a félhülye kisöcsém Mikey – miközben ezt mondta, átkarola a „félhülye kisöccsöt”, és épp egy barackot nyomott a fejére, ő pedig hevesen tiltakozott ellene. De nem jött be a dolog, aztán szegénynek úgy állt a haja, mintha az áram megcsapta volna. Szegény kissrác. Úgy bírtam, hogy a zöldszemű egyből magával kezdte a bemutatást. Ez olyan várható volt tőle. Látszott, hogy ő van itt a központban. Nem arra értem, hogy parancsolgatott volna, vagy ilyesmi, de ő volt itt a központi figura, aki eldöntötte a dolgokat. Legalábbis nekem első meglátásra így tűnt.

- Én Ray vagyok-, nyújtotta felém a kezét a magas, kócos hajú. Csak most figyeltem fel rá, milyen magasnak hat a hangja, de volt benne valami szimpi. Kedvesnek tűnt.

- Én meg Frank, de az olyan komoly nekem. Jobban szeretem a Frankiet. – mosolyodott el. – Ő meg itt Bob, aki mindig morog. De hát ilyen a természete, nem tehet róla.  – bökte meg a cimboráját nagy kedvesen, de ő csak egy morgással felelt. Jól megerőltette magát, gondoltam.

- Komolyan nem ismersz minket? Halvány sejtésed sincsen róla, hogy kik lehetünk? – kérdezte kicsit csalódottan Frankie.

- Ööö… hát, nem is tudom… - nem tudtam, mire számítanak tőlem. Fogalmam se volt, mit akar ezzel. Nyilván ismertem őket, most, hogy bemutatkoztak nekem, szóval nem tudtam mire vélni a dolgot. Aztán Gerardra néztem, akinek épp egy önelégült vigyor terült szét a képén… Ahogy jobban megvizsgáltam, nekem ez az arc valóban ismerősnek tűnt. De valahogy más hajjal tudtam elképzelni. Rövidebb… és igen világosabb. Baszod! Volt egy ilyen poszterem, és ő volt rajta. Emlékszem, még ki is ragasztottam az ajtómra. Emlékszem, rövid volt a haja, és szinte fehér színű. Örömmel nyugtáztam, hogy ez a mostani frizkó jobban áll neki. Kiemeli a szép szemeit. – Basszus, most már tudom! – kiáltottam fel hirtelen, mintha valami eget rengető fontosságú dologra jöttem volna rá. Szerintem totálisan hülyének néztek, de hát nem zavart a dolog. – Ti vagytok a My Chemical Romance!!!!!!!!! – mondtam ezt olyan diadalittasan és büszkén, amennyire csak lehet. – Nem tudom, hogy nem esett le eddig, de hát…- bamba fejet vágtam. Azt hiszem a koplalás tényleg elvette a maradék eszemet is, ha csak most tűnt fel,  hogy az egyik legjobb zenét játszó zenekarral kerültem egy légtérbe. Nagyon felvillanyozódtam a gondolatra. De hogy nem jöttem rá hamarabb, ááá olyan hülye vagyok… Már a hangszerekből is simán derenghetett volna… de hát mindegy, így jött ki. Azért égett a fejem rendesen, amit az előbbi kis reakcióm is tetézett.

A srácok fülig érő szájjal ültek velem szemben. – Na ugye, hogy ismer minket. Mérget vettem volna rá, hogy tudja, kik vagyunk. – ujjongott Frankie.

Régen sokat hallgattam őket. Régen… ezt úgy mondtam, mintha évekkel ezelőtt lett volna, pedig csak hónapok. Mert ugye az utcán nem tudok zenét hallgatni, se informálódni nagyon semmiről… Illetve hát nem pont zenéről. Mindegy. Azért jó nagy égés számomra, hogy nem ismertem meg őket. Biztos megutáltak ezért…

- Azt hiszem, elég késő van, meg kéne fürdeni, aztán aludni, mert holnap este fellépésünk van, szóval húzós napunk lesz, minden energiánkat bele kell majd adnunk. Nem szimplán jók, hanem emlékezetesek akarunk lenni, ugye fiúk? – nézett körbe Gerard, a többiek pedig helyeseltek. Egyedül Bob adott ki furcsa, morgásszerű hangokat megint. Komolyan foglalkoztatott, hogy vajon ennél többre is képes, vagy a kommunikációja ennyiben ki is merül? Mindenesetre nem tettem fel a kérést, mert még páros lábbal rúg le a buszról, aztán nézhetek nagyokat.

- Gyere, megmutatjuk a hálót, ok? – vonta fel a szemöldökét, majd vigyorogva rám nézett.

Uhh, ha most perverz lennék, akkor valami nagyon másra gondolnék, de mivel nem vagyok az, szépen felálltam, kezemmel végigsimítottam a combomon, hogy a nadrágba töröljem izzadt tenyerem, aztán követtem Gee-t.