A csalogány és a rózsa

OSCAR WILDE MESÉJE

- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák -, csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa!

Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén, kinézett a levélréseken át, és elcsodálkozott.

- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltotta a fiú, és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.

- Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak, és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.

- A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák -, és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra, és a kezét a kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni, és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant, és a szívem meghasad belé.

- A leghűségesebb szerető kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az aranymérlegen.

- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák -, játszanak a húros hangszereken, és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet, és a tarka ruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fűre, és kezébe temette arcát, és sírt.

- Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.

- Vajon miért? - suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.

- Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány.

- Egy szál piros rózsáért?! - kiáltották. - Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan fel is nevetett.

De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán, és a szerelem misztériumán gondolkozott.

Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait, és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött.

Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá, és megült az egyik ágán.

- Adj egy szál piros rózsát - szólította meg -, és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim fehérek - felelte -, fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz.

Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül.

- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá -, és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim sárgák - felelte -, sárgák, mint a hableány haja, aki borostyántrónuson ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz.

Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt.

- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá -, és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim pirosak - felelte -, pirosak, mint a galamb lába, és pirosabbak a nagy korall-legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat, és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben.

- Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány -, egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?

- Van egy módja - felelte a fa -, de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.

- Mondd csak - szólt a csalogány -, nem félek.

- Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa -, magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben, és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A melledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe, és véremmé kell válnia.

- A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány -, és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat a gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és a dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?

Ezzel széttárta barna szárnyait, és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten.

A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel sem száradtak a könnyek.

- Légy boldog - kiáltotta a csalogány -, légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben, és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya és a teste is, mint a láng. Ajka édes, mint a méz, és lehelete akár a tömjén.

A diák fölnézett a fűből, odahallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek.

De a tölgyfa megértette és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt.

- Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta -, nagyon egyedül leszek majd nélküled.

A csalogány énekelt hát a tölgyfának, és a hangja olyan volt, mint az ezüstkorsóból felcsengő vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt, s elővette zsebéből jegyzőfüzetét és irónját.

"Kétségtelenül van formaérzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten -, ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudni való, hogy minden művészet önző. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se, és nincs gyakorlati értékük!" Azzal bement a szobájába, lefeküdt a keskeny szalmaágyra, elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.

Amikor pedig a hold már fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és a tövisnek feszítette mellét. Egész éjszaka énekelt tövissel a mellében, és a hideg, kristályos hold lehajolt hozzá, és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt, és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott belé, és a szíve vére egyre apadozott.

Előbb a szerelemről dalolt, hogy ébred egy ifjú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat.

Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett halovány, mint a hajnal lába, és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent.

De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek.

- Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben nekifeszítette magát a tövisnek, és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.

És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.

És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez.

- Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette mellét a tövisnek, és a tövis belefúródott a szívébe, és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál; a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.

És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja, és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve.

De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett, és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt, és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.

S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról, s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség, és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe, és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain, és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek.

- Nézd, nézd - kiáltott a fa -, kivirult a rózsa!

De a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fűszálak között, tövissel a szívében.

A diák meg kinyitotta délben az ablakát, és kinézett rajta.

- Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel -, egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van - s kihajolt és leszakította.

Aztán föltette a kalapját, és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.

A professzor lánya a tornácon ült, és kék selyemfonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert.

- Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát! - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé, és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.

De a lány arca elborult.

- Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta -, különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem, és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág.

- Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák, és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba, és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.

- Hálátlan? - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; végre is mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székről, és bement a házba.

- Milyen buta dolog a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit, és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó, ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez, és a metafizikát fogom tanulmányozni.

Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy, poros könyvet, és belemerült az olvasásba.