Szótlanul meredek az ajtóra, és bámulom a nagy semmit.
Hát sikerült. Szabad.
Újra a maga ura lehet. Újrakezdheti. Többé nem kíséri életét sötét árnyként egyetlen ifjúkori rossz döntés.

- Ha befejezted az ajtó bűvölését – rántanak vissza Edward rideg szavai –, talán… most meg minek örülsz ennyire? – lepődik meg mosolyom láttán.
- Úgysem érted – hárítok egyszerűen a kijárat felé indulva.
- Akkor mi lenne, ha elmagyaráznád? – állja el utamat. Egy pillanatig farkasszemet nézünk egymással. – Szóval?
- Attól, mert már nem halálfaló, még mindig Lucius a legbefolyásosabb mágus. Lehet, hogy néhány támogatója félvén a Nagyúr haragjától majd elpártol tőle, de legalább ugyanennyien lesznek, akik ennek hallatán mellé állnak. Lucius maga mondta nekem, hogy Voldemort ugyan erős mágus, de az ő befolyása és tekintélye nélkül aligha jutott volna el idáig. Szerinted mennyi idő kell a halálfalóknak, míg mérlegelik az újonnan kialakult helyzetet?
- Nincs mit mérlegelni! Aki átáll, az meghal! – vágja rá konokul.
- Kivéve, Luciust…, aki nem hogy él, ráadásul sérthetetlen. Elvégre melyik halálfaló kockáztatná meg hőn szeretett Nagyura halálát? – mosolygom negédesen.
- Most nagyon okosnak hiszed magad – szűri fogai között.
- Inkább ravasznak.
- Nem-nem – rázza meg fejét nevetve. – Ravasz akkor lettél volna, ha saját sorsodról is legalább ilyen alapossággal gondoskodsz. Így viszont tetted nem több, mint ostoba és hiábavaló hősködés.
- Már miért lenne hiábavaló? – ráncolom homlokom értetlenül.
- Előbb, vagy utóbb, de megtaláljuk a módját, hogy kellő elégtételt vegyünk Malfoyon. Kezdetnek te is megteszed – kap derekam után, és magához szorít. – A Nagyúr nem véletlenül előtte adott nekem. Azt akarta, hogy Malfoy tudja. Részemről pedig udvariatlanság lenne visszautasítani egy ilyen ajándékot – húzza el a száját gúnyosan.
- A testem megkaphatod, de a szívem…
- Hogy is volt az előbb az a mondat a közhelyekről? – gúnyolódik fölényesen, miközben ujjai tincseimmel játszanak. – Későre jár. Ideje lefeküdnünk. Holnap sok dolgod lesz.

Szörnyen kimerült és meggyötört vagyok. Mind testileg, mind lelkileg.

Három nap telt el azóta, hogy józan eszem minden tiltása ellenére lepaktáltam őlordságával. Három átkozottul hosszú, keserves nappal, és három még hosszabb, szörnyű éjszaka.
Bár inkább lett volna hat nappal, mint akár egyetlen éjszaka…

Voldemort betartotta az ígéretét. Szabadon járhattam a kúria folyosóin, és csatlósai is békén hagytak. Cserébe segítettem rajta. Persze rajtunk kívül senki sem tartózkodhatott olyankor a teremben, és a Nagyúr külön ügyelt arra, hogy még véletlenül se zavarjanak meg bennünket. Miután megfelelő védő- és hangszigetelő bűbájokkal látta el a termet, szertartásosan megsemmisített egy-egy tárgyat.
Minden nap egyet.
Nem sokat sikerült ugyan visszaszereznie, de ezekkel is elégedett volt. Kivéve az utolsóval… a medál ugyanis hamis volt.

Szörnyű látvány és érzés volt, mikor a lélekdarab elhagyta börtönét. Egy pillanatra felrémlett előttünk a keletkezésekor elkövetett gyilkosság, s az áldozat akkori szenvedése és kínjai ezerszeresére erősödve csapódtak Voldemort testének, a legkülönfélébb, és legborzalmasabb sebeket ejtve ezzel rajta.
Ugyan a mai napig gyűlölöm, de azt a kínt, azt a szenvedést még neki sem kívánnám. A rosszullét határán, elborzadva néztem végig mindannyiszor a jelenetet, s közben magamban azért fohászkodtam, hogy legyen elég erőm sebei begyógyításához.

Az esték pedig… nos, fogalmazzunk úgy, hogy Edward többé nem finomkodott velem. Nem tett különösebb erőfeszítéseket azért, hogy az együtt töltött időt ne rémálomként éljem meg. Csak jött, és elvette, ami kell. Kezdetben még megpróbáltam ellenállni, küzdeni ellene, de hamar rájöttem, hogy gyorsabban szabadulok, ha hagyom magam. Így hagytam. Éjszakáról éjszakára rezzenéstelen arccal, némán tűrtem, hogy azt tegyen velem, amit akar, miközben belül keservesen zokogtam.

Tegnap este azonban különösen durva volt. Végső elkeseredésemben még meg is fenyegettem, de ő csak nevetett. Persze, ugyan mit tudnék én ártani neki? Na, csak kerüljön elő, majd megtudja! Reggeli közben sikerült elcsennem egy kést. Nem valami nagy fogás, és éle se sok van, de a célnak megfelel.
Nem akarom én megölni. Neeem… de egy életre szóló leckét kap tőlem.

Ennek az egésznek úgyis hamarosan vége.
Már csak egy horcrux maradt hátra - az igazi medál -, s nem vagyok annyira naív, hogy hiú ábrándokat tápláljak sorsom jobbra fordulása iránt.

Nyílik az ajtó, és Edward lép be rajta. Na, tessék… emlegetett szamár. Hát itt a megfelelő alkalom… csak ne lennék ennyire ideges.

- Végre meg vagy – lép oda hozzám, s karomat megragadva magához húz.
- Megmondtam, hogy ha még egyszer hozzám érsz… - szorítom férfiasságához a kis kést, mire derűsen felnevet. Értetlenül nézek rá, ő pedig kihasználva pillanatnyi meglepetésem, egyik kezével elkapja a csuklóm, míg másikat szorosan derekam köré fonja. Kétségbeesetten próbálok szabadulni szorításából, de karjaival erősen tart, majd száját az enyémre tapasztja, és megcsókol… de lágyan, türelmesen.
Én… én ezt nem értem. Máskor, ha ellenkezem, mindig dühbe gurul, most azonban még csak nem is mérges. Valósággal megbénít, ahogy gyengéden játszik ajkaimmal.
Megremegek.
A kis kés erőtlenül csúszik ki kezemből, s csilingelve landol a földön.
Hogy lehetek ennyire gyenge?
Lágyan cirógatja arcom, én pedig megfeledkezve arról, hogy ki érint, önkéntelenül fonom karjaim tarkójára, miközben egyre szenvedélyesebben viszonzom csókját.
Merlinre! Mit művelek? Hisz ez az az alak, aki elárult, aki gátlástalanul kihasznált, aki… aki teljesen más, mint pár nappal ezelőtt. Mégis… ezek a mozdulatok, ez a hév, ez az illat… olyan ismerős, mintha… nem, az nem lehet…
- Lucius?... - sóhajtom halkan, mire Edward megmerevedik, majd lassan eltol magától.
- Úgy látom, hiába minden erőfeszítésem… – szól vontatottan -… a csókom mindig elárul – mosolyog rám immár csillogó szemekkel.

Pár pillanatig csak állok bambán egy helyben, és próbálom felfogni szavait, majd…
- Lucius! - ugrom szabályosan a nyakába.
- Sss, halkabban! – próbál korholni, de mosolya elárulja, hogy ő is legalább ennyire örül.
- De… de mi történt Edwarddal?
- Ó, ő jelenleg néhány auror, és az Azkaban vendégszeretetét élvezi – ecseteli kimérten, de miközben elereszt egy gúnymosolyt. - Természetesen csakis miután „készségesen” a rendelkezésemre bocsátott néhány emléket, és persze a ruháit.
- De hát hogy? És mikor? – értetlenkedem. Még mindig alig hiszem el, hogy tényleg ő az.
- Ez igen hosszú történet, és szívesen elmesélem, de csak akkor, ha már biztonságban leszel, messze innen. Nem egészen két óra múlva ezt a helyet megszállják az aurorok, és nem épp beszélgetni jönnek. Szóval nincs sok időnk. – Odalép az ajtóhoz, és óvatosan kiles rajta. – Azt hiszem, tiszta a levegő, mehetünk – int felém, ám én nem mozdulok. – Mi a baj? – kérdezi türelmetlenül.
- Sajnos én nem mehetek – sütöm le szemeim.
- Miket beszélsz, már miért ne jöhetnél? Hisz teljesítetted, az alkut…
- Nem, még nem.
- De Dumbledore azt mondta, hogy a Potter gyerek…
- Nem. Bármit is mondott neked Dumbledore, bármit is láttatok Edward emlékeimben, még van egy horcrux. Ha most veled megyek, akkor azzal megszegem az esküt, és a te védelmed is semmissé válik… Sajnálom – sóhajtom reményvesztetten.
Visszalép hozzám, megemeli állam, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Kissé furcsa, hogy nem a megszokott szürke szempár néz vissza rám.
- Hát jó – szólal meg kis idő után. – Legyen. Akkor megvárom, míg végzel.
- Micsoda?!
- Jól hallottad. Maradok.
- De…
- Ne is próbálj ellenkezni! Maradok. Különben sem eshet bántódásom, nem? – kacsint rám cinkosan, mire fáradtan elmosolyodom.
- Rendben, de el kell bújnod. Hamarosan értem jön. Az oldalajtón át bejutsz a nagyterembe. Rajtunk kívül senki sem szokott jelen lenni, és mindig bezárja, míg bent vagyunk.
- Rendben. Utána pedig elmegyünk – néz mélyen a szemembe, majd megcsókol.

A medál darabjai hangosan csörömpölve landolnak a földön. A lélekszilánk lassan gomolyogva száll vissza gazdája testébe, rengeteg sebet ejtve azon. A szívem a torkomban dobog. Egyetlen alkalommal sem vágytam annyira a sikerre, mint most, hisz oly közel a hőn áhított szabadság.
Minden erőmet összeszedve összpontosítok, és érintésem nyomán lassan tűnnek el a sebek.
Igen, ez az! Megy ez! Már csak pár heg… és kész is vagyunk.
Megkönnyebbülten állok fel mellőle, majd kis idő múlva ő is felkel.
A tükör elé lépve szemlélni kezdi régi-új önmagát.

Nem tudom, vajon erején mennyit változtatott az, hogy ezt a pár lélekszilánkot visszakapta, minden esetre a külsejének csak előnyére vált. Arcának vonásai finomabbá váltak, csaknem visszanyerte eredeti formáját; sápadt, halvány bőrének ismét emberi színe van, szürke-vörös szemei immár sötét barnán csillognak, de a legszembetűnőbb változás mégis az, hogy eddig tar fejét most rövid, sűrű, fekete hajkorona fedi. Ha nem tudnám, hogy ki ő valójában, még akár vonzónak is tartanám.

- Valóban így gondolod? – zökkent ki kérdése gondolataimból. Idegesen kapom el tekintetem róla, miközben azért fohászkodom, hogy mihamarabb szabadulhassak innen, de a Nagyúrnak látszólag más tervei vannak. Elfordul a tükörtől, és lassú, kimért mozdulatokkal megindul felém.

- Tudod, sokat töprengtem azon, mi legyen veled, miután teljesítetted a kötelességed – áll meg előttem, és hajol egészen közel arcomhoz. Hangja fenyegetően suttogó helyett mélyen búgó, már-már bizalmaskodó, és valahogy egész megjelenése, viselkedése most nem az a megszokott, félelmet és rettegést keltő. Belenézek szemeibe, s meglepődve tapasztalom, hogy eddig élettelen, kemény, rideg tekintete mintha érzelmeket tükrözne, mintha megcsillanna benne valami… valami, ami eddig nem volt ott… valami, eddig ismeretlen… talán… talán a vágy?
- Ugyan, ez képtelenség! – korholom saját magam.
- Már miért lenne az? – kérdez vissza ismét ki nem mondott szavaimra. – Olyan nehéz lenne elképzelni, hogy nekem is lehetnek vágyaim?
- Nem… - nyögöm alig érthetően, mire ő magabiztosan elmosolyodik.
- De megértelek. Hosszú ideje nem éreztem már azt, amit most. A színek, az ízek, az illatok… - szagol bele hajamba - és ezt mind neked köszönhetem – fúrja tekintetét mélyen az enyémbe. Valósággal megbabonáz.
Biztos, hogy a kimerültség teszi, vagy csak kezdek megbolondulni, de teljesen olyan érzésem van, mintha flörtölne velem. Gondolatban jót mosolygok magamon, hogy juthat ilyen egyáltalán az eszembe, de szavai megdermesztik mosolyom.

- Szeretnéd tudni, hogy mire vágyom? – kérdi olyan közel hajolva, hogy lehelete nyakamat csiklandozza.
- Én… - felelnék, csak nem igazán tudom, mit. Ha azt mondom, hogy nem, azzal megsértem, és jelen pillanatban nincs kedvem megízlelni, mennyivel lett erősebb. Ha pedig igent mondok…

Ám nem engedi tovább fűzni gondolataim. Válaszomat meg sem várva megnyalja alsó ajkát, és megcsókol.
A meglepetéstől egy pillanatra elakad a lélegzetem. Tudom, ez nem az első alkalom, de most teljesen más, mint előtte bármikor.
Nem durva. Határozott ugyan, de egyáltalán nem durva. Úgy ízleli ajkam, mint a kisgyermek, aki először kap csokoládét, és rájön, hogy az finom. Egyre mohóbban, egyre szenvedélyesebben csókol. Nyelve követelőzve tör utat magának, miközben keze felfedezőútra indul testemen.

Hosszú másodpercek múlva pihegve válunk szét.
- Hm… már egyáltalán nem bánom, hogy a hocruxok megsemmisítése mellett döntöttem – mosolyog magabiztosan.
- Viszont most már nem halhatatlan – nyögöm kifulladva.
- Igaz, de van más módja is annak, hogy nevem, és művem halálom után is fennmaradjon… – húzza el a száját sokat sejtetően. Rossz előérzetem van.
- Megtettem, amit akart – suttogom reszketve. - Mit akar még tőlem?
- Egy örököst… - simít végig arcomon, s hajamat félre söpörve nyakamat veszi ostrom alá.

- Ne merészeld! – ugrik elő végre Lucius rejtekéből, s egy taroló átkot küld Voldemortra. A Nagyúr azonban könnyűszerrel védi ki támadását, és fegyverzi le. Lucius pálcája hangosan koppan a hideg kövön.

- Szép volt, Lucius. Örömmel látom, hogy még mindig kevés vagy ahhoz, hogy túljárj az eszemen – szegezi pálcáját a szőke mágusra.
- És most mit akarsz tenni, Tom? Megölsz? – hergeli.

Kihasználva, hogy a két mágus egymással van elfoglalva, villámgyorsan Lucius pálcája felé vetem magam. A Nagyúr szerencsére ezúttal lassabb, s csak későn veszi észre, hogy mire készülök, így sikerül elérnem a pálcát, és visszadobnom tulajdonosának.

A kör tehát bezárult.
Ha Voldemort megöli Luciust, az eskü végez vele, ha nem, akkor Lucius. Bárhogy is dönt, mindenképp meghal. Vesztett, elbukott… ezt ő is tudja. Mégis olyan, mintha tervezne valamit.
Sötét szemei vészjóslóan villannak, száját gonosz vigyorra húzza, meglendíti pálcáját, és…

- Sectumsempra!!

- Tia, vigyázz!! – kiált felém Lucius, de túl későn kapom oldalra a fejem, s Voldemort átka eltalál.

Megremegek, lélegzetem bennakad. Különös melegséget érzek mellkasom környékéről. Lepillantok. Tiszta vér mindenem. Értetlenül érintem meg ujjaimmal. Ez nem lehet az én vérem… Felemelem fejem, s kétségbeesetten keresem Lucius tekintetét. Ő elszörnyedve néz rám. Szólni próbálok, ám lábaim megrogynak, s erőtlenül elterülök a földön.

- NE!! – üvölt teli torokból, majd bosszútól izzó szemekkel sarkon fordul, s dühtől fújtatva, előreszegezett pálcával megindul egyenesen a Nagyúr felé, aki azonban nem tesz semmit. Leereszti karjait, és csak áll egy helyben.

Közben kívülről egyre erősödik a hangzavar, ahogy a halálfalók elszántan próbálnak bejutni. Valahonnan megneszelhették, hogy nincs minden rendben.

Közben Voldemort kimérten végignéz rajtunk, majd felvihog. Talán megőrült… bár eddig sem tartottam teljesen épnek, de úgy tűnik, a halál kapujában maradék józansága is elhagyta.
Tekintetét idegesen járatja kettőnk között, végül a még mindig fujtató Luciuson megállapodik. Arcáról eltűnik eszelős vigyora.
- Talán mégis tévedtem, mikor elvettem őt tőled – szól tehetetlen dühvel hangjában.
- Úgy tűnik… - válaszol Lucius színtelen hangon, majd meglendíti pálcáját. - Adava Kedavra! – mondja ki a gyilkos átkot. Pálcájából zöld fény indul útjára, mely egyenesen Voldemort mellkasába csapódik, s a Nagyúr élettelen teste tompa puffanás kíséretében roskad trónjára.

Ezzel egyidőben a halálfalóknak sikerül áttörniük az ajtót védő bűbájt, s ordítozva özönlenek be a terembe, ám halott uruk látványa megállásra készteti őket.

Hirtelen nehéz, néma csönd ereszkedik a teremre. A látvány, mely szemünk elé tárul, nem mindennapi: Voldemort testéből különös derengés tűnik fel. Mindenki lélegzetvisszafojtva, egyesek óvatosan hátrálva figyelik a jelenetet. A derengés egyre nagyobb, egyre fényesebb, és olyan, mintha suttogna, lüktetne, élne… Megbabonázva meredünk a jelenésre, mely mikor teljes egészében elhagyja a testet, robbanásszerűen árad szét a levegőben, egy pillanatra elvakítva bennünket. Többen ijedten kapják szemük elé kezüket.

Különös bizsergés fut végig rajtam, ahogy elér a suttogó fényár, s egyben olyan érzésem támad, mintha feltöltene, mintha visszaadná lényem eddig elveszettnek hitt részét… az emlékeim? Igen! Az emlékeim: a nevem, a származásom, a családom… Micsoda? Ez lehetetlen…

Hangos pukkanások zaja zökkent vissza a valóságba. A semmiből egyentaláros alakok tűnnek fel, akik a halálfalók addigra már jócskán megfogyatkozott csapatával veszik fel a küzdelmet. Nincs nehéz dolguk. Uruk halála és az előbbi jelenet kellőképpen összezavarta őket, így többen – az aurorok nem kisebb meglepetésére - harc és ellenállás nélkül adják meg magukat.

A rohanó, kiabáló tömegből Lucius alakja válik ki, aki kétségbeesetten rogy mellém a földre.

- Sajnálom, Tia… én annyira sajnálom – szorít magához elkeseredetten. – Ha tudtam volna…
- Sss… - csitítom halkan. – Semmi baj… ennek így kellett történnie – suttogom lehunyt szemekkel.
- Nem! – keményíti meg a hangját. - Egyszer már elveszítettelek. Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen! Hallod?! – ráz meg a karjaiban tartva.

Összeszedve maradék erőm kinyitom szemeim. Halványan rámosolygok, majd lágyan végigsimítok arcán. Érintésem hatására egy pillanatra becsukja szemeit, majd elkapja kezem, s belecsókol tenyerembe.
Hát ő az… mégis ő az az ember, akit mindig is szerettem, akihez hozzámentem, akitől elszakítottak, s akire újra rátaláltam.
Igen! Most már emlékszem… mindenre. És ez jó… nagyon jó.
- Vigyázz Dracóra – lehelem erőtlenül, majd elsötétül minden, s fejem tehetetlenül mellkasomra hanyatlik.
- Tia! Nem hagyhatsz itt! Most nem! Tia! – hallom még távolról kétségbeesett kiáltását, de az ösvény, amin elindultam vissza már nem enged. A kapu kitárul, s én átlépek rajta, örökre búcsút intve ennek a világnak.

(NOX: Nem lesz több tánc)