Nem szokásom ajánlani, de egyszerűen nem tudok elszakadni ettől a zenétől, így nem csoda, hogy megihletett: Within Temptation feath Keith Caputo - What Have You Done.

Malfoy – visszhangzik fülemben a név, és elfog a kétség.
Mennyi ideje is…? Három, négy napja, hogy elszöktem, s azóta nem tudok semmit sem róla. Mi van, ha már elkapták? Mi van, ha már megölték?
Nem – azt biztos az orrom alá dörgölte volna őlordsága.
De akkor is… rossz előérzetem van. Történt valami, vagy fog…
Némán követem Edwardot a kihalt folyosón gondolataimba merülve, ezért csak későn veszem észre, hogy időközben megállt, így nekimegyek.

- Ez lenne az – tárja ki előttem a szoba ajtaját. – Rég nem használta már senki, ezért ráfér egy kis takarítás. – Pálcáját elővéve elvégez néhány varázslatot, s a szoba máris régi fényében pompázik.

Szemem sarkából figyelem minden mozdulatát, idegességemben alsó ajkamat harapdálom. Ha valaki tudhat valamit Luciusról, az csakis ő lehet. Összeszedem minden bátorságom, és halkan megszólalok.
- Az előbb az a két alak…
- Ne foglalkozz velük – mordul rám idegesen, mire összerezzenek. – És vele se - teszi hozzá halkabban.
- Edward, ha tudsz valamit Luciusról… - könyörgöm kétségbeesetten, de ő nem válaszol. – Kérlek! – próbálkozom újra, immáron a karjába kapaszkodva. – Kérhetsz bármit… - hajtom le fejem megadóan.

- Felejtsd el őt! – tör ki indulatosan. - Hát nem érted? Ő már halott ember. Merlin kegyelmezzen neki, ha a Nagyúr megtalálja, mert az, amit te eddig átéltél gyengéd bánásmód volt ahhoz képest, ami rá vár. – Szólásra nyitom a szám, ám nem hagyja.
- Kezdetnek odavetik a halálfalók elé, akik a létező összes kínzó átkot kipróbálják rajta. És elhiheted, számtalan van belőlük. Ők addig kínozzák, míg eszméleténél van, vagy míg el nem fogynak az átkok, bár ez utóbbi még sosem fordult elő. Mivel áruló, részesül abban a „kegyben”, hogy bájitalokkal „segítenek” neki, meghosszabbítva így a kínzásra fordítható időt.

- Ezután a fizikai bántalmazások hosszú sora következik. „Lenyűgöző”, mennyire hatalmas a testi fájdalmak tárháza: kések, tőrök, korbácsok, tűk, pengék, kalapácsok, és még rengeteg más válogatott kínzóeszköz, melyekről még csak nem is hallottál. Ezt azonban már csak néhány kiváltságos halálfaló végezheti, nehogy a szakavatatlan kezek között véletlenül életét veszítse az alany. Napokig, de akár hetekig is elhúzódhat, míg meg nem törik, és nem könyörög kegyelemért, vagy halálért. – Elfordítom fejem, jelezve, hogy nem akarok többet hallani, de ő csak folytatja.

- Ha azonban mindezek után is dacol, jön a pszichológiai bántalmazás. Ilyenkor egy közeli hozzátartozót; feleséget, gyermeket, vagy egy barátot, netán szeretőt a szeme láttára kínoznak hasonló módszerekkel, egészen…

- Elég! – üvöltöm könnyes szemmel, amilyen hangosan csak tudom. – Elég, ELÉG!! Hagyd abba!
- Sajnálom. Én csak meg akarlak óvni ettől. Malfoy fia biztonságban van a Roxfort falai között, ott nem férkőzhetnek a közelébe, de te… - Mély levegőt vesz, majd határozott hangon folytatja. - Nem tudom, mit ajánlott a Nagyúr, de fogadd el. Úgy talán van esélyed a túlélésre.
- És ha én ezt nem akarom?
- Bolond! – förmed rám újult dühvel. - Malfoy nem ér ennyit!! Ő csak egy gőgös, beképzelt, öntelt, fennhéjázó, gúnyos, rideg, érzéketlen tuskó! – fújtatja dühösen, s minden egyes szó után lép egyet felém.

Hiába, lenne mit tanulnia Luciustól az érzelmek elrejtése terén.
Megszeppenten hallgatom hirtelen jött kitörését, de kitartóan állom pillantását. Megragadja vállam, majd kezét tarkómra téve fejemet magához húzza, s szenvedélyesen megcsókol. Nem ellenkezek, de nem is viszonzom… egyszerűen csak hagyom. Mohón kap ajkaim után, teste remeg az elfojtott indulat és vágy keverékétől.

- Tehát hol van? – kérdem suttogva, mikor ajkaink elválnak egymástól.
- Nem tudom – sóhajt lemondóan, majd idegesen járkálni kezd a szobában. – Mikor nem mentél vissza hozzá, gyanút foghatott, s nyomtalanul eltűnt. Többen látták itt-ott felbukkanni, de mesterien ért a rejtőzködéshez, így hamar nyomát vesztettük.
- És az a két alak?
- Felderítők. Malfoy állítólag ide tart, de ez képtelenség! – fakad ki ismét. - Nem lehet annyira őrült, hisz tudja, mi vár rá, tudhatná, hogy a vesztébe rohan. – Értetlenül néz rám, majd fáradtan elmosolyodik; bizonyára látja a reményt megcsillanni szememben. – Nem… - rázza meg fejét keserűen nevetve - bármennyire is bízol benne, ő nem képes téged megvédeni – lép elém ismét. - Többé már nem – simít végig arcomon lesajnálóan.
- Ellentétben veled? – vonom fel kérdőn szemöldököm. Nem tudom megállni, hogy némi cinizmus ne vegyüljön hanghordozásomba.
- Miért is ne? Az én pozíciómmal…
- A te micsodáddal? – ironizálok. – Úgy tudom, Lucius pozíciója sem épp elhanyagolható volt, és most nézd meg, hová jutott! Üldözött lett, számkivetett, halálra ítélt!
- Épp ezért kell elfelejtened őt, és átállni. A képességeddel igazán jó szolgálatot tudnál tenni a Nagyúrnak.
- Soha! Érted?! Soha nem leszek a szolgája!
- Akkor ostobább vagy, mint hittem! Csak így van esélyed megmenekülni – szorítja meg erősen a csuklómat.
- Eressz el, ez fáj!

- Edward! – szól rá valaki szigorúan. Mindketten a hang irányába fordítjuk fejünket. Az ajtóban maga Voldemort áll.
- Nagyuram – ereszkedik Edward féltérdre.
- Azt hiszem, ideje lenne a kisasszonyt magára hagyni. Bizonyára kimerítették az elmúlt napok eseményei, és szeretne lepihenni.
- Ahogy óhajtod, Nagyuram – hajt fejet, majd sietve távozik.

- Kissé heves, de annál lelkesebb. Ígéretes jövő áll előtte.
- Na, persze… - motyogom magam elé. - Felteszem, nem azért jött be hozzám, hogy Edwardról bájcsevegjünk.
- Nem – húzza el halványan a száját. – Csupán érdekel, hogy állsz az ajánlatom megfontolásával.
- Még egy órája sincs, hogy felvetette. Nem azt mondta, hogy van ideje? – értetlenkedem homlokráncolva.
- Dehogy nem. De remélem, azt is megérted, hogy nem fogok a végtelenségig várni – sziszegi fenyegetően.
- Persze. Igyekszem gyorsan dönteni – zárom le a témát idegesen.
- Nagyszerű – vigyorog elégedetten, és már távozna is, de az ajtóból még visszafordul. – Ha megvan a válasz, a szomszéd szobában megtalálsz. És hogy lásd, mennyire megbízom benned, az ajtód továbbra is nyitva lesz. Akkor jössz, mész, amikor csak akarsz. Persze a kastélyt nem hagyhatod el. Hát akkor… jó éjt – köszön el, és végre magamra hagy.

Álmatlanul hánykolódom ágyamban Voldemort ajánlatán töprengve, de már az is őrültég, hogy egyáltalán fontolóra veszem. Elvégre mi értelme a múlton rágódni, ha jelenem nem sok jóval kecsegtet jövőmet illetően?
De még ha meg is kapnám az emlékeim, mire mennék velük? Amint nem veszi többé hasznomat, végez velem. Én pedig nem fogok segédkezni világmegváltó terve kivitelezésében. Nem… nem paktálok le az ördöggel!

Késő éjszaka dulakodás fojtott zajára leszek figyelmes, amit kisvártatva kiabálás és üvöltés hangja vált fel. Valakit kínoznak. A kiabálás egyre hangosabb, az üvöltés pedig egyre elviselhetetlenebb. Aztán minden elhalkul, s csak Voldemort hátborzongató nevetése hallatszik.
Ismét rossz érzésem támad, mely nem hagyja, hogy tétlenül feküdjek. Gyorsan magamra kapok egy köntöst, és halkan kisurranok a folyosóra.
Nem lehetnek olyan messze. Talán a szomszéd szobák valamelyikében. Nem kell sokat keresnem, egyből megtalálom a hangok forrását. Óvatosan a résnyire nyitott ajtóhoz osonok, s belesek rajta. Szám elé kapom kezem a döbbenettől.
Ez nem lehet! A szoba közepén pár halálfaló gyűrűjében Lucius térdepel. Ruhái szétszakadtak testén, haja csapzottan lóg meggyötört arcába.

- Örülök, hogy mégis megtisztelsz jelenléteddel, Lucius - mondja Voldemort, majd fejével biccent egyik csatlósának, s az egy átkot küld a tehetetlenül térdeplő férfira. Izmai megfeszülnek, vonásai eltorzulnak, ahogy küzdeni próbál a fájdalom ellen.

Miközben lélegzetvisszafojtva figyelem a bent lejátszódó jelenetet, valaki hátulról mögém lopakszik, s számat befogva maga felé fordít.
- Mit csinálsz te itt? – kérdi Edward bosszúsan, majd vállam fölött benéz ő is a résen. Komoran néz vissza rám, nagyot sóhajt, végül leengedi a kezét.
– Mikor találtátok meg? – suttogom kétségbeesetten.
– Csak nemrég hozták be – feleli egyhangúan.

Újabb üvöltés. Riadtan kapom oda a fejem, de Edward még mindig keményen tart derekamnál fogva.
– Hiába. Nem segíthetsz rajta – mondja megrovóan.
– Ez már a második szakasz?
– Nem. Csak egy kis előjáték. A Nagyúr holnapra hívott össze mindenkit. Akkor jelenti be a hírt, s akkor veszi kezdetét a kínzások sorozata. – Újabb átok, s Lucius hörögve terül el a földön.
– NE! – sikoltok rémülten, s kitépve magam Edward szorításából berontok a szobába. – Hagyják!
– Á, Tia, milyen kellemes meglepetés – szívélyeskedik a hüllő. – Minek köszönhetem váratlan látogatásod?
– Sajnálom, Nagyuram, nem tudtam megállítani – mentegetőzik Edward, ám Voldemort magasba emelt keze jelzi, hogy nem neheztel rá.
– Netán sikerült átgondolnod az ajánlatom? – fordul érdeklődve hozzám.
Rémülten és elszörnyedve nézek végig a földön fekvő, több sebből is vérző Luciuson, majd tekintetem a Nagyúrra emelem, s lassan hátrálni kezdek.
- Ugyan, Tia… nem vagyok az a könyörtelen gyilkos, akinek gondolsz – szól kenetteljes hangon. - Tedd félre a félelmeid, és az előítéleteid, hogy megtedd, ami a kötelességed.
- Nekem nincs semmilyen kötelességem! – fakadok ki dühösen.
- Ebből elég! Szemtelenséged feldühít! – villantja rám fenyegetően kígyó szemét. – Az én türelmem is véges. Ez volt az utolsó lehetőséged, hogy jobb belátásra térj… Ha nem megy szép szóval, talán majd egy kis ösztönzés hatására…

Nem figyelek rá, csak Lucius szürke szemeit kutatom. Próbálom felé közvetíteni, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet, és hogy bocsásson meg nekem, de Voldemort újabb átkot küld rá. Teste görcsbe rándul. Igyekszik tartani magát, de ahogy a cruciatus kifejti hatását, ismét felüvölt. Pontosan tudom, milyen pokoli kín. Szinte én is érzem a fájdalmat.
- Ne! Várjon! Elfogadom az ajánlatát – kiáltom kétségbeesetten.
- Tia… ne – szól Lucius erőtlenül, ám az egyik férfi oldalba rúgja. A Nagyúr elégedett vigyorral nyugtázza akcióját.
- Tudtam én, hogy sikerül megegyeznünk – invitál közelebb magához. – És így mindketten megkapjuk, amit akarunk.
- Nem – szakítom félbe határozottan, mély megdöbbenést váltva ki ezzel belőle.
- Mit nem? – kérdi értetlenül.
- Elfogadom az ajánlatát, de az emlékeim helyett mást kérek cserébe.
- Nocsak. És mi lenne az? – fordul érdeklődve felém. Nagyot nyelek, mielőtt kibököm.
- Lucius szabadsága.

Egy pillanatra megáll az idő. Döbbent csend telepszik a szobára. A feszültség tapinthatóvá válik. Kitartóan nézünk egymással farkasszemet, végül a Nagyúr hátborzongató nevetése töri meg ezt az állapotot.
- Azt mindig is tudtam, hogy a félelem szárnyakat ad az ember fantáziájának, de ez… - nevet tovább saját gondolatán, s a nevetésbe bekapcsolódnak eddig bambán bámuló csatlósai is.

Érdeklődve figyelem a jelenetet továbbra is rendületlenül állva egy helyben, arra várva, mikor lesz képes felfogni szavaim súlyát. Látva elszántságom, befejezi a nevetést, s arca a másodperc töredéke alatt válik fenyegetővé.
- Szóval komolyan gondoltad – állapítja meg bosszúsan.
- Igen - biccentek határozottan fejemmel. – És remélem, nem veszi sértésnek, ha megállapodásunkat egy Megszeghetetlen Eskü formájában tennénk hivatalossá.
- Milyen alapos – vicsorog kényszeredetten.
- Köszönöm. Szóval?
- Legyen – áll rá hosszas hezitálás után a dologra. – Hagyjatok magunkra – fordul a háttérben idegesen toporgó híveihez, akik engedelmesen meghajolva távoznak. – Edward, te maradj!

- Add a kezed – nyújtja felém a sajátját. Kinyújtom kezem, s ujjaim összefonódnak az ő jéghideg ujjaival. Előveszi pálcáját, és elmormolja a szükséges varázsigét.
- Tehát esküszöl, hogy erőddel segítségemre leszel a hocruxok megsemmisítése során, és begyógyítod sebeim, történjék bármi? – kérdi fennhangon.
- Igen – felelem határozottan. - Ön pedig ígérje meg, hogy a segítségemért cserébe, most azonnal szabadon engedi Luciust, és semmilyen módszerrel nem tör az életére; hogy nem esik semminemű bántódása sem Ön, sem pedig hívei által. Nem ad ki olyan parancsot, illetve nem bocsát ki olyan bűbájt, átkot, mely közvetlenül, vagy közvetve, de Lucius testi épségét veszélyeztetné – sorolom izgatottan, s csak reménykedni merek abban, hogy minden lehetőséget számításba vettem, és nem talál semmilyen kibúvót, amivel mégis árthatna Luciusnak.
- Ígérem – szűri fogai között, s ezzel az eskü megköttetett.

Elengedi kezem, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Tájékoztatom híveimet az új helyzetről, utána távozhat. Edward, addig szemmel tart benneteket – rendelkezik, majd kimegy.

- Te teljesen megőrültél? – ragadja meg a karomat durván Edward. - Lehet, hogy ezt a csatát megnyerted…
- Nem érdekelnek a közhelyeid! Ő szabad, nekem csak ez számít! – rántom ki karom keze szorításából, s az eszméletlenül fekvő Lucius mellé térdelek. - Merlinre! Mit tettek veled? – gombolom ki az ingét, hogy jobban hozzáférhessek sebeihez.
- Most meg mit művelsz? – kérdi Edward bizonytalanul.
- Meggyógyítom – vetem oda, de már rég másra koncentrálok. Szinte azonnal megérzem azt a különös bizsergést, s Lucius sebei könnyedén tűnnek el érintésem nyomán. Ahogy az utolsó seb is beforr, magához tér. Szívem hatalmasat dobban, mikor tekintetünk találkozik.

- Mi történt? – kérdi erőtlenül.
- Most már minden rendben van – suttogom megkönnyebbülten, majd segítek neki talpra állni.
- Már hogy lenne, mikor…
- Szabad vagy - mosolygom bátorítóan.
- Mi? – néz rám értetlenül. - Mit tettél? – kér számon dühösen, szemei valósággal villámokat szórnak.

- Alkut kötött – vág közbe Edward. – A te ostobaságod miatt, Malfoy.
- Csak nem a kedves tanító bácsihoz van szerencsém? – gúnyolódik Lucius megszokott hűvös, arrogáns modorral.
- Elképesztő, mennyire öntelt vagy. Mégis mit képzeltél?! Idejössz, mutatsz egy kis megbánást, és a Nagyúr visszafogad kegyeibe?
- Ne merészelj velem így beszélni, különben…

Voldemort megjelenése szakítja félbe a két kakas harcát.
- Gratulálok, Lucius. Mától szabad vagy - dobja lábai elé a kígyófejes botot. - Élvezd ki minden percét – köpi a szavakat.

Lucius kimért mozdulatokkal emeli fel pálcáját a földről, miközben kutató tekintetét egy percre sem veszi le rólam. A Nagyúr követi pillantását, és gonosz vigyorra húzza száját.

- Ó, miatta ne aggódj – szól kárörvendően. - Edward majd gondját viseli… minden téren – teszi még hozzá, majd sarkon fordul, és visszamegy rezidenciájába.
- Szemét! – kiáltja utána ökölbe szorított kézzel. – Ha csak egy ujjal is hozzá mersz nyúlni… - fordul fenyegetően Edwarhoz.
- Nyugalom, Malfoy, csak ne olyan hevesen… Azon meg már amúgy is túl vagyunk – von közelebb magához, derekamat átölelve, én pedig szégyenkezve sütöm le szemeim.
Ő megdöbbenve néz rám. Edward szavai igencsak felzaklathatták, mert nem a megszokott óvatossággal kutat elmémben. Eddig még sosem éreztem jelenlétét, ha legilimentált, ezért most kicsit furcsán is érzem magam, de nem próbálom elrejteni a kérdéses pillanatot, inkább hagyom, hogy mindent lásson. Mindent, ami eddig velem történt egészen az esküig.

- Amint látod, egész jól megvagyunk nélküled is. Ideje lenne távoznod, Malfoy.

Lucius rezzenéstelen arccal lép hozzánk közelebb.
- Ha eljön az ideje, saját kezűleg végzek veled… és hidd el, örömömet fogom lelni a halálodban – súgja fenyegetően Edward fülébe. Vet még rám egy búcsúpillantást, majd talárját magára terítve kiviharzik a szobából.