Csak fekszem az ágyon csendben, s üveges szemekkel nézek magam elé. A megalázottság, a kiszolgáltatottság, a szégyen… már mind tovaszállt, nem maradt más utánuk, csak a sötét űr. Az űr azon a helyen, ahol valaha a lelkem volt.

Halványan még érzékelem, ahogy Edward mellettem fekve meztelen testem simogatja, de ezen kívül semmi. Egyáltalán semmi. Nem számoltam, hányszor lettem az övé, és nem is akarom tudni. Elszorul a torkom, s szemembe ismét könnyek szöknek, ahogy újból eszembe jutnak a mai nap eseményei, de a legszörnyűbb az egészben az, hogy igaza van Edwardnak; rosszabbul is járhattam volna. Sőt, ha jobban belegondolok, rá kell döbbennem, hogy egyáltalán nem esett rosszul az, amit csinált. Az érzéki csókok, a gyengéd érintések…

Oh, Lucius. Bocsáss meg nekem!

Lassan pirkad.
Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Egyszerűen nem ment. Edward bezzeg békésen szuszog mellettem. Jó, hogy legalább ő elégedett. De nem hibáztatom. Ha itt valaki hibás, az én vagyok. Ő csak azt tette, amit tennie kellett. Végignézek rajta, majd nem is tudom, miért, óvatosan felkelek az ágyból. Magamra terítem Edward talárját, s nesztelenül lépdelve elindulok az ajtó felé. Mikor megérkezem, hátra pillantok. Még mindig mozdulatlanul alszik. Visszafordulok, tekintetem most a kilincsre siklik.
Szórakozottan megrázom a fejem. Ugyan, mit várok? Hogy csak úgy nyitva hagyják? Remegő kézzel lenyomom a kilincset, s legnagyobb meglepetésemre az ajtó halkan kitárul.
Szívem hatalmasat dobban. A szökés lehetősége eddig fel sem merült bennem, de most, hogy itt állok… talán mégis van remény.
Végül is, mi lehet a legrosszabb? Megölnek? Azok után, amin eddig keresztülmentem, a halál maga lenne a megváltás.
Ismét hátra nézek, majd gyorsan döntök: kilépek a szobából.

Hát kint vagyok. Reszketve teszem meg az első lépéseket, tartva attól, hogy bármikor megláthatnak.
Egy lépés… majd még egy. Megállok, és fülelek. Semmi. Újból elindulok. Egyre gyorsabban szedem a lábaim, már szinte futok. Végig érek a kietlen folyosón, majd óvatosan befordulok egy sarkon.
Újabb folyosó, de ez mintha ismerős lenne… hát persze, az estélyről, és ennek a végén, mintha természetes fényt látnék beszűrődni az ablakon keresztül. Szívem egyre hevesebben ver, ahogy közelítek a kijárat felé.
Már csak egy ajtó, és… egyenesen két fekete taláros alak karjai közé rohanok.

- Nocsak, milyen kellemes véletlen – szólal meg gúnyosan az egyik, miközben szemeivel mohón pásztázza félig fedetlen testem.
- Nem is tudtam, hogy újabban helybe jön a szórakozás – folytatja a másik, majd derekamat elkapva durván magához ránt.
- Ne! Hagyjanak békén! – ellenkezek, miközben ökleimmel vadul ütöm támadóm mellkasát.
- Ohó, micsoda vadmacska! - röhög társa szerencsétlenségén a távolabbi, majd megunva a nézelődést úgy dönt, hogy ő is beszáll a játékba. Viszont én sem vagyok rest, és ahogy közelebb lép, belerúgok egy nagyot. – Ezt nagyon megkeserülöd! – szűri fogai között hátra tántorodva, miközben talárja zsebéből lassan előhúzza pálcáját. - Majd én megtanítlak viselkedni! Cru…
- Azonnal engedjétek el! – kiállt rájuk határozottan Edward. Támadóim összerezzennek szavai hallatán.
- Nekünk te nem parancsolsz! – mondja cinikusan a pálcát tartó. – Csak egy szolga vagy – húzza el gúnyosan a száját, majd meglendíti pálcáját, ám Edward gyorsabb nála, könnyűszerrel lefegyverzi.
- És te? Hogy döntesz? – kérdi szigorúan a másik alaktól. Az ugyan vonakodva, de teljesíti parancsát. Dühösen a falnak lök, melynek következtében beverem a fejem, s eszméletlenül rogyok a földre.

Iszonyatosan zúg a fejem, és megint teljesen elgémberedtek a végtagjaim. Kinyitom a szemem, s aprókat mozdulva próbálok életet lehelni testembe. Azon már meg sem lepődöm, hogy karomra, és lábaimra visszakerültek a bilincsek… ó, igen, és hogy ezúttal sem vagyok túlöltöztetve. Ágy helyett azonban ma egy oszlophoz láncoltak. Fő a változatosság…
Ilyen kilátások mellett nem sok jóra számítok.

- Lám, lám… hát magadhoz tértél? – üti meg fülem a már jól ismert, kimért, hűvös hang, de mi ez a hirtelen jött bizalmaskodás? Felemelem a földről tekintetem, és akkor látom, hogy a Nagyúr közvetlenül előttem áll. – Tudod, igen csúnyán visszaéltél a vendégszeretetemmel, s ez nagyon rosszul érintett – támaszkodik meg karom mellett az oszlopon. Szemünk egy vonalba kerül. Az enyémben tömény gyűlölet, míg az övében bosszú tüze ég.

- Szerinted, milyen büntetés jár az engedetlenségért? – lép szorosan közel hozzám, ám válaszomat meg sem várva szétfeszíti combjaim, s a vékony anyagot félrehúzva, erőszakosan belém mélyeszti jéghideg ujjait. Kiáltásra nyitom a szám, de mielőtt egy hang is elhagyná torkom, elővesz egy ezüst tőrt.
Szemeim elkerekednek a rémülettől, ahogy a hideg fém hozzáér bőrömhöz. Légzésem egyenetlenné válik, mellkasom gyorsan emelkedik fel, és süllyed le, forró leheletem párás nyomot hagy a fényes pengén. Pánikom csak nő, mikor a tőrt végighúzva testemen elindul lefelé. Minden erőkifejtés nélkül hasítja ketté középen melltartómat, majd siklik tovább. Megbabonázva mered immáron fedetlen kebleimre, miközben ujjait még mindig keményen tartja bennem.
Nem bírom tovább. Elfordítom a fejem, hogy ne lássam eszelős tekintetét, de nem engedi.
- Nézz rám! – mordul rám dühösen, s megvágja oldalam.
Felszisszenek a váratlan fájdalomtól, de gyorsan alsó ajkamba harapok. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy hallja hangomat. Reakciómra gonoszan elhúzza száját, majd lehajolva kéjesen lenyalja a seb mentén kiserkent vért.

- Ne játsszon velem! – fakadok ki. - Itt vagyok, ezt akarta! Gyerünk, öljön meg!
- Bevallom, nagy a csábítás – csillantja meg téveszthetetlen cápavigyorát, s végre kihúzza ujjait belőlem. - Igen sok bosszúságot okoztál, ám időközben rájöttem, hogy sokkal többet érsz nekem élve – simít végig arcomon.

Nem értem. Itt a páratlan lehetőség, hogy végre végezzen velem, erre megint csak „szórakozik”.

- Nekem nincs értékem – fordítom oldalra dühösen a fejem.
- Ó, dehogy nincs. Több is, mint gondolnád… - mondja sokat sejtetően.
- Ha azt tervezte, hogy az elrablásommal, ide tudja csalni Luciust, akkor nagyon mellé fogott. Nem jelentek neki semmit. – A torkom elszorul, ahogy kiejtem ezeket a szavakat. Próbálok érzelemmentes hangon beszélni, de őt nem tudom megtéveszteni.

- Oh, ez igazán megható… - ironizál mosolyogva -, de jobban ismerem őt, mint azt te gondolnád. Csupán idő kérdése, és Lucius önként jön el hozzám, én pedig mindent el fogok követni, hogy árulása elnyerje méltó büntetését. Addig viszont mi lenne, ha mi ketten megpróbálnánk kellemesen eltölteni az időt? – hajol közel hozzám, s nyelvével végigszánt bőrömön mellemtől indulva egészen a nyakamig.
Viszolygok, sőt egyenesen undorodom tőle. A hideg futkos hátamon már a tudattól is, hogy ismét hozzám ér.
Beleszagol hajamba, majd vékony ujjaival megfogja arcom, s maga felé fordítja. Hosszú ideig nem tesz semmit, csak néz mélyen a szemembe. Hátborzongató.

- Megértem, hogy legerősebb támogatóm most sem volt képes ellenállni ezeknek a gyönyörű kék szemeknek.

Micsoda? Mi az, hogy most sem? Mert mikor még? Már megint miben mesterkedik?

- Látom, sikerült meglepnem téged – vigyorog elégedetten, miközben arcát közelíti az enyémhez. Megvetően nézek vissza rá, majd mikor csak pár centi választja el száját az enyémtől, elkapom a fejem.
- Micsoda szenvedély, micsoda tűz… kár, hogy nem tudom értékelni – mondja unott arccal, majd hátat fordít nekem, s elindul trónja felé.

Megkönnyebbülten fújom ki tüdőmből a levegőt, ám nyugalmam korainak bizonyult. Félúton megáll, és visszafordul felém.
- Viszont a büntetésed akkor sem maradhat el – közli szenvtelen hangon, majd meglendíti pálcáját. Nem hallom az átkot, csak hatását érzem.
Érzem, amint becsapódik, majd szinte abban a pillanatban iszonyatos fájdalom jár át. Mintha ostorral, nem… inkább szöges korbáccsal csapkodnák testem. Próbálom tartani magam, hangtalanul tűrni az újabb megaláztatást, a kínokat, de egyre nehezebben megy.
Minden egyes pálcasuhintás nyomán bőröm felhasad, én pedig nem bírom tovább, s fájdalmasan felkiáltok.
Sikolyaimon keresztül is hallom Voldemort eszelős vihogását.

„Röpke” fél óra elteltével a Nagyúr felhagy kínzásommal, majd behívat két halálfalót, akik két oldalról támogatva visszakísérnek ideiglenes lakrészembe. Ám ahelyett, hogy lefektetnének az ágyra, újra az oszlophoz láncolnak. Nincs erőm tiltakozni, ezért tehetetlenül hagyom. Szerencsémre sebekkel teli, véráztatta testemet nem tartják elég vonzónak ahhoz, hogy ők is „szórakozzanak” velem, így pár kelletlen megjegyzés után magamra hagynak.

Ismét reggel.
Nagyon fáradt és kimerült vagyok. Egész este nyugtalanul hánykolódtam álom és ébrenlét között. Ha sikerült is elaludnom, szemeim előtt újra és újra megelevenedtek kínzásom szörnyű pillanatai, így pár perc múlva a félelemtől és a hidegtől egyaránt remegve, zihálva riadtam fel. Végül feladtam a küzdelmet, s már nem emlékszem, hogy és mikor, de lassan sikerült álomba sírnom magam.

Léptek zaja hangosan visszhangozva töri meg az alagsor nyirkos csendjét. A kopogás egyre közelebbről hallatszik, majd cellám előtt elhal. Kulcszörgés, s „vendégszobám” ajtaja nyikorogva tárul ki. Reszketve emelem fel fejem, tartva az újabb megpróbáltatásoktól, de megkönnyebbülve csukom vissza szemeim, mikor meglátom, hogy csak Edward az.
Bilincseim leoldva óvatosan leemel az oszlopról. Próbálok talpon maradni, ám annyira legyengültem, hogy lábaim nem képesek megtartani. Derekamat megfogva ölbe vesz, majd végigfektet az ágyon.
- Idd ezt meg – nyújt át egy fiolányi bájitalt. – Ettől elmúlnak a fájdalmaid, és a sebeid is gyorsabban gyógyulnak.
- Miért… – nyögöm halkan – miért segítesz nekem?

Nem válaszol. Helyette egy meleg vízzel teli kádat varázsol a szoba közepére. Lassan felemel, és vigyázva belemártja testem. Kicsit csíp, de egyébiránt nagyon kellemes érzés, ahogy a meleg víz átjárja átfagyott végtagjaimat.

- Köszönöm, de azt hiszem, ez megy egyedül is – mondom bizonytalanul, mikor a szivacsot kezébe veszi. Hiába a bájital, sebeim még túl frissek, bőröm pedig túl érzékeny ahhoz, hogy bárminemű erősebb érintést képes legyek most elviselni. Lemosom magamról a rám száradt kosz és alvadt vér keverékét, és megpróbálok saját lábamon kiszállni a kádból. Úgy látszik, a bájital megtette hatását. Máris erősebbnek érzem magam, és tényleg elmúltak a fájdalmaim.
Időközben Edward is észrevette, hogy végeztem a fürdéssel. Egy pálcaintéssel eltünteti a kádat, puha törölközővel óvatosan átdörgöli egész testem, majd elővesz pár tiszta ruhát. Nagyon jól esik végre egy kis gyengédség és törődés. Hálásan nézek szemeibe, de ő zavartan kapja el tekintetét.

- Öltözz fel, a Nagyúr látni kíván! – nyomja kezembe türelmetlenül a ruhákat.

A rémülettől elszorul a szívem. Tehát csak ezért volt ez az egész. Én ostoba, meg azt hittem, hogy legalább egy kicsit törődik velem.
Kelletlenül rángatom magamra az ártatlan ruhadarabokat, majd szótlanul követem Edwardot. A nagyterembe belépve pillantásom egyből a hüllőre siklik. Tekintetünk találkozik. Csak ül trónján, arcán azzal az önelégült vigyorral.

- Nagyuram – hajol meg mélyen Edward.
- Elmehetsz! – utasítja röviden, de továbbra is engem néz. Edward fejet hajt, majd szó nélkül magunkra hagy.

- Bizonyára megéheztél. Reggelit? – kérdi tőlem „ártatlan” arccal.
- Hagyjuk a felesleges udvariaskodást – fonom össze karjaimat bosszúsan. - Mit akar tőlem?
- Nos, ha már így egyből a lényegre tértél: volna itt egy apróság, amit megtehetnél nekem… - kezd bele mondandójába, miközben hellyel kínál. - Feltételezem, nem hallottál még a hocruxokról.
- Nem – rázom meg a fejem, s tüntetően állva maradok.
- Legyen elég annyi, hogy ezek olyan dolgok, melyek a lelkem egy-egy darabját rejtik magukban. Azért készítettem őket, hogy halhatatlanná válljak. Viszont az ellenségeim is tudomást szereztek ezek létéről, és néhányat már meg is semmisítettek közülük. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy magam pusztítom el őket, visszakapva ezzel lelkem szilánkjait, visszanyerve ezáltal emberi mivoltom egy részét is.
- És miért kellek én ehhez? – vonom fel unottan szemöldököm.
- A lélek egyesítése sokkal fájdalmasabb, mint darabokra szakítása, és rengeteg súlyos testi sérüléssel jár együtt… Gondolom, körvonalazódik lassan, hogy mi is lenne a te feladatod.
– Igen, már tökéletesen értem – mosolyodom el gúnyosan. - Csak lenne itt egy „aprócska” gond – folytatom negédes hangon. - Mégpedig az, hogy a gyógyító képességem csak akkor működik, ha azt én is akarom… És azok után, ahogy bánt velem, nos, valamiért nem akarom – villantok egy grimaszt. Ha ez is volt az utolsó tettem ebben az életben, akkor is megérte.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de talán tudnék cserébe ajánlani valamit – támasztja egymásnak ujjait maga előtt, miközben magabiztos mosoly bujkál szája sarkában.
- Nem hinném – rázom meg a fejem vontatottan.
- Mit szólnál, mondjuk az életedhez?
- Az életem?! – nevetek fel hangosan. – Milyen élet? Inkább a halál, mint még egy nap ebben a pokolban!
- Hm… ha ez az óhajod, akár ezt is elintézhetjük – vigyorog még mindig nyugodtan -, de jelen esetben én az előző életedre gondoltam… az emlékeidre.

Elakad a lélegzetem, és meglepetten nézek rá.

- Ha jól sejtem, ez már képezheti az alku tárgyát – hajol érdeklődve előre trónján.
- Talán – vágom rá konokul, mikor végre sikerül magamhoz térnem döbbenetemből. - Még át kell gondolnom.
- Rendben. Nekem van időm – dől hátra elégedetten, majd csettint ujjaival, s az ajtóban megjelenik Edward. – Kísérd a kisasszonyt a magán lakosztályom melletti szobába. Adj meg neki mindent, amit kér – rendelkezik nagylelkűen a Nagyúr, majd karjával int, utalva, hogy befejezettnek tekinti a tárgyalást.
Kifelé jövet két taláros alak viharzik be a terembe mellettünk, miközben izgatottan sutyorognak egymás közt. Nem tudom kivenni, mi az, ami ennyire foglalkoztatja őket, ám egy név mégis megüti fülem.
- Malfoy…