Ne!! – kiáltok fel kétségbeesetten, ám kiáltásomat elnyomja a kintről jövő hangos morajlás zaja. Zihálva kapkodok levegő után, szemeim lázasan csillognak, testem pedig hideg verítékben úszik… Szörnyű deja vu érzésem van.
Éles villanás, majd hangos mennydörgés rázza meg a szobát. Összerezzenek.

Semmi baj – próbálom megnyugtatni magam -, csak a vihar… csak a vihar.

Ködös tekintettel, értetlenül nézek szét a szobában, s meglepődve tapasztalom, hogy Lucius ágyában fekszem, de bármerre is keresem, őt sehol nem találom. Kimerülten dőlök vissza a párnára, majd behunyom a szemem, s megpróbálom felidézni az álmom.
Az álmot, amit azon az estén is láttam. Az álmot, melyben minden békés, meghitt és idilli volt: ringó bölcső, napfény, virágos rét, finom illatok, felhőtlen boldogság, gyermek kacaj, szerető, ölelő kezek…
De aztán hirtelen minden megváltozott: kietlen, halott táj, tomboló vihar, gyermeksírás, kétségbeesés, félelemmel vegyes rémület, hideg, kegyetlen szavak, fájdalom, szörnyű kínok és végül a mindent beborító sötétség.

Miért? Miért nem lehetek legalább az álmaimban boldog? - Oldalra fordítom a fejem, és hagyom, hogy egy könnycsepp végig guruljon arcomon.

- Tia - hallom távolról Lucius kellemesen mély hangját, majd kisvártatva megérzem kezét a karomon. – Már azt hittem, sosem fogsz magadhoz térni.

Kinyitom a szemem, s tekintetem találkozik a már jól ismert szürke szempárral. A szempárral, mely rabul ejtett, mely fogva tart, melynek lehetetlen ellenállni, s melytől képtelenség elszakadni.

- Idd ezt meg – nyújt felém egy furcsa folyadékkal teli üvegcsét. – Erősítő főzet.
- Minek az nekem? – kérdem rekedten.
- Közel egy napja feküdtél öntudatlan lázálomban. Mikor megláttalak a padlón, eszméletlenül azt hittem, nem élsz. Nagyon gyenge volt a pulzusod, a tested pedig jéghideg. Később felszökött a lázad, forgolódtál, néha kiabáltál…
- Mit? – kapom fel rémülten a fejem. Semmi szükség rá, hogy megtudja, miről álmodom; hogy talán valahol van családom, férjem, netán gyermekem… Biztos, újra felhúzná a jégfalakat maga köré, és azt nem bírnám elviselni.
- Nem igazán tudtam kivenni – ráncolja össze homlokát, miközben emlékezni próbál. - Összefüggéstelenül beszéltél mindenféléről.
- Aha – felelek kábán, de mégis megkönnyebbülten. Kis ideig még némán hallgatjuk az eső kopogását, majd óvatosan kikászálódok az ágyból, és elindulok a nappali felé, hogy felöltözzek. Hallom, hogy feláll, és követ. Mögöttem van, mégis el tudom képzelni, ahogy megáll az ajtóban, vállát nekitámasztja a keretnek, s úgy figyeli minden mozdulatom. Ledobom magamról hálóruhám, s lassan öltözni kezdek. Nem gondoltam volna, hogy egy pár meleg zokninak, és egy vastag nadrágnak ennyire lehet örülni.
- Várj, hadd segítsek – lép mögém, s hajamat félre söpörve, bekapcsolja melltartóm csatját.
- Köszönöm – fordulok oda hozzá mosolyogva.
- Ezt én tettem? – néz rám elszörnyedve, miközben ujjait végighúzza nyakamon.
- Nem emlékszel? – kérdem csodálkozva, majd gyorsan magamra kapok egy garbót.
- Nem – rázza meg a fejét zavartan. - Elmeséled, mi történt?

Röviden összefoglalom neki az eseményeket. Egy ideig csöndben hallgat, de még a feléig sem jutok el, mikor türelmetlenül a szavamba vág.

- Hogy mit csináltál? – kérdez vissza Lucius ingerülten.
- Nem tehettem mást. Szörnyű kínokat éltél át.
- Ez akkor is felelőtlenség volt! Én képes vagyok lezárni az elmémet, de azzal, hogy közbeavatkoztál, rajtad keresztül könnyűszerrel megtudhatta, hol tartózkodunk.
- Ugyan, ha így lett volna, akkor még aznap… - makacskodok, de ismét a szavamba vág.
- Nem érdekel! – pattan fel a kanapéról idegességében, s fel-alá kezd járkálni. - Már így is épp elég nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy akkor szembeszálltam vele!
- Senki sem kért rá! – vágom rá konokul.
- Úgy?! Szóval ez a hála azért, amiért mindent feladtam érted?
- Ó, igazán sajnálom, Uram, hogy nem férek bele a tökéletesen megtervezett életébe! – húzom fel magam a viselkedésén. – Majd legközelebb szó nélkül hagyom, hogy kínozza!

Villámló tekintettel, keményen megragadja karom, s dühösen magához ránt.
- Túl becsülöd saját értéked! NINCS SZÜKSÉGEM RÁD! – kiáltja teljesen kikelve magából.

Döbbent csend. Szavai fagyos nyílként fúródnak lelkembe. Fájnak.
Elkerekedett szemmel nézek rá, majd kirántom karom keze szorításából. Könnyeimmel küszködve sarkon fordulok, feltépem az ajtót, s nem törődve sem Lucius tiltásával, sem a kinti ítéletidővel, sértetten elszaladok.

Rohanok.
Nem is tudom, merre. Amerre a lábam visz.
Mindegy is, csak el innen, minél távolabb tőle! Szóval nincs szüksége rám?! Jó, legyen! Soha többé nem akarom látni!
Az eső még mindig kitartóan esik, a szél tépázza hajam, s ruhámat. Valahol a távolban egy villám hasít ketté egy öreg tölgyet, majd nem sokkal utána hangos morajlás fut végig a tájon.

Végre elérem a falut. Megpillantok egy nyitott ajtót, és gondolkodás nélkül belépek rajta. Sírva futok végig a sorok között, végül egy nagyobb üres helyen megállok. Zavartan tekintek szét.
Hol vagyok?
Merlinre! Ennél nagyobb szentségtörést…?! Egy boszorkány a templomban? Azon sem csodálkoznék, ha megnyílna alattam a föld, s elnyelne a sötétség.
Lekuporodom az oltár előtti hideg kőre, miközben forró könnyeim továbbra is megállíthatatlanul potyognak a földre. Egész testemben remegek. Még most is érzem Lucius kemény szorítását a karomon. Eszembe jutnak rideg szavai, s még keservesebben kezdek sírni.

Ilyen állapotban talál rám Edward.
- Istenem, Tia, mi történt?
Nem tudok megszólalni. Mintha minden keserűségem, minden bánatom most akarna előtörni belőlem.
Megérinti vállam, mellém guggol, majd gyengéden átkarol.
Próbálja könnyeim ujjaival letörölni, nem sok sikerrel. Némán fürkészi arcom. Szégyellem, hogy így lát, de egyszerűen nem tudom abbahagyni a sírást. Látom, hogy az arca szomorú. Őszinte aggodalma megérint, s melegséget sugárzó tekintete vigasztalóan hat rám.
- Gyere, menjünk innen - húz fel lassan a földről. Rám teríti kabátját, s elindulunk a kijárat felé.

Csendben hallgatom a tűz ropogását, miközben az ablakon bámulok kifelé. A vihar még mindig tombol, kérlelhetetlenül tépázva a fák lombjait.

Vajon mit csinálhat most Lucius? – tűnődöm magamban.
Ugyan, kit érdekel? – válaszolok saját kérdésemre.
Már biztos aggódik értem…
Na, persze… azok után, hogy kifejtette, nincs rád szüksége.
Talán azóta már megbánta.
Ó, igen… mert ő pont az a fajta férfi.
Jó, ez tényleg buta gondolat. De akkor most hogyan tovább? Visszamegyek, és megint úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna?
És az első pillantására a karjaiba omlasz…
Nem, ezúttal nem fogom hagyni!
Dehogy nem…

Edward érkezése tereli vissza csapongó gondolataim. Kicsit mókásan fest, ahogy csapzott hajjal, két óriási, vastag pléddel, és több kisebb törölközővel a karjában egyensúlyoz be a szobába. Ledobja őket az ágyra, majd leveszi rólam az átázott kabátot, s az egyik plédet gondosan körém csavarja. Nem törődve saját elázott ruháival ismét kimegy, majd kisvártatva két hatalmas bögre, forró kakaóval tér vissza. Leül mellém, s végre magára teríti a másik plédet. Nem mond semmit, nem faggat. Csak ülünk némán, és közben kortyolgatjuk a kellemes italt.

- Ő a baj, igaz? – szólal meg végül hosszú percek múlva, de nem néz fel a bögréből. Még mindig hallgatok, ám válaszul aprót biccentek a fejemmel. Nagyot sóhajt, leteszi bögréjét az asztalra, majd felém fordulva rákulcsolja ujjait az enyémekre.
- Hagyd el őt. Addig, amíg nem késő. – Hangja határozott, szemében komoly elszántság csillog.
- Én… nem tehetem… - suttogom elhaló hangon.
- Tia, hát nem látod? Tönkre tesz. Kihasználja a jóságod, a kedvességed… - állam alá nyúl, és megemeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen, és úgy folytatja - azt, hogy szereted.
- Mi? – kapom el idegesen a kezét.
- Nem kell tagadnod. Látom. Ahogy ránézel, ahogy kiejted a nevét, ahogy beszélsz róla. És mit kapsz tőle cserébe? Csak fájdalmat, kínt, szenvedést.
- Edward, én…
- Nem. Hallgass végig, kérlek! – túr idegesen nedves hajába. – Láttam a sérüléseid, és lemerem fogadni, hogy ha a garbó nem takarná el a nyakad…
- Ezt te nem értheted! – vágok türelmetlenül a szavába.
- Akkor magyarázd el, kérlek!
- Ő… vagyis mi… - kezdenék bele a magyarázatba, de belátom, hogy minden Edward meggyőzésére irányuló erőfeszítésem hiába való lenne. Hogy mondhatnám el neki, hogy kik, vagy inkább mik is vagyunk mi valójában? Hogyan is várhatnám el tőle, hogy mindent megértsen egyetlen beszélgetés alatt, holott nekem is hónapokba telt? És önző módon félek is, hogy ha mindezt elmondanám neki, elfordulna tőlem, megvetné, ami vagyok, vagy még rosszabb…
Nem, azt már végképp nem bírnám ki! Szükségem van most valakire, vagyis… rá van szükségem! A megértésére, a kedvességére, a figyelmességére, a gyengédségére…
Idegesen megrázom fejem, s érzem, hogy szemembe ismét könnyek szöknek.

- Csss… - ölel át vigasztalóan. - Ha nem akarod, nem kell elmondanod – szól szelíden, miközben egy tincset kisimít könnyáztatta arcomból.
- Köszönöm – fonom kezem hálásan az övére, majd kissé megemelkedve apró puszit nyomok a homlokára. – Most viszont mennem kell – bontakozom ki öleléséből. - Már így is épp elég nagy bajban vagyok. Nem akarom még jobban felhergelni őt.
- Várj – húz lassan vissza magához. – Maradj itt ma estére.
- Kedves tőled, de nem hiszem, hogy ez jó ötl… - Befejezni azonban már nem tudom a mondatot, mert Edward ajkai váratlanul az enyémre záródnak. Meglepetésemben teljesen leblokkolok, s hagyom, hogy folytassa, amit elkezdett. Szelíden, lágyan ízlelgeti ajkaim, amit legnagyobb meglepetésemre én ugyanolyan gyengéden viszonzok. Ezen felbátorodva karjait derekam köré fonja, s miközben nyelvével utat tör számba, lazán beletúr a hajamba. Jóleső borzongás fut végig rajtam érintése hatására. Egyre szenvedélyesebben csókol, s egyre határozottabban simogatja testem. Teljesen más, mint Lucius. Bevallom, nagyon jól esik, amit csinál, de nem akarom hamis illúziókba ringatni, ezért elfordítom a fejem megszakítva ezzel a csókot.
- Bocsáss meg… - szabadkozik pihegve – elragadtattam magam. Nem kellett volna. Kihasználtam a sebezhetőséged, és ez…
- Nem – teszem ujjaim ajkaira. - Nem kell bocsánatot kérned. – Hosszú percekig nézünk egymás szemébe, végül összemosolygunk.
- Viszont akkor sem engedhetem, hogy ilyen állapotban visszamenj hozzá. Előkészítem a vendégszobát – szól ellentmondást nem tűrő hangon, megelőzve ezzel, hogy hangot adjak tiltakozásomnak.

Kimerülten rogyok le a fotelba. Csak most érzem, mennyire megviseltek a mai nap eseményei. Végtagjaimat zsibbasztó fáradtság járja át, a szemeim égnek, és majd leragadnak az álmosságtól.
Végül is, miért ne maradhatnék? Így Luciusnak is lesz ideje átgondolni a viselkedését, és helyre rakni magában velem kapcsolatos érzéseit.

Lustán nyújtóztatom ki elgémberedett végtagjaimat, de a szememet még csukva tartom. Rég aludtam már ilyen mélyen, s talán most először érzek magamban kellő erőt ahhoz, hogy folytatni tudjam a küzdelmet. Vajon mennyi lehet az idő? Tudom, hogy Edwardot nem zavarnám, de nem akarok a terhére lenni.
Óvatosan kinyitom a szemem, s álmosan pislogva nézek szét a szobában. Elég sötét és hűvös van itt. Hm… még mindig éjszaka lenne? Megemelem karom, hogy kidörzsöljem az álmosságot a szememből, ám néhány centi után hideg szorítást érzek a csuklómon. Egy csapásra kimegy az álmosság a szememből. Riadtan próbálok felülni, és ekkor veszem észre, hogy mindkét karomat, s lábamat bilincsek rögzítik az ágyhoz. Kétségbeesetten kapálózok, hátha sikerül kiszabadulnom, ám be kell látnom, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló. Béklyóim túlságosan is szorosak.
Pihegve hanyatlok vissza az ágyra, s közben próbálok rájönni, mi is történt velem. Számtalan gondolat kavarog a fejemben.
Lehetséges lenne, hogy ezt is csak álmodom?
Nem… ez ahhoz túlságosan is valóságos.
Megemelem fejem, hogy jobban körül nézhessek. Csak most látom, hogy ez nem az a szoba, amelyben este nyugovóra tértem. A falak nyirkosak, sötétek, hidegek… az egész helyiség nyomasztó hangulatot áraszt. Megborzongok. A hideg ráz ki ettől a helytől. Végignézek magamon, s megrökönyödve tapasztalom, hogy testemet csupán a fehérnemű takarja.

Ha ez valami tréfa akar lenni, akkor elég rossz. Én legalább is nem tudok rajta nevetni. Léptek zaja üti meg fülem, majd kisvártatva kinyílik az ajtó. Lélegzetvisszafojtva figyelem, vajon ki lép be a szobába, s megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor Edward alakját pillantom meg. Értetlenül mosolygok rá, ám mosolyom arcomra fagy, mikor közvetlenül utána belép… Nem, ez nem lehet!

- Te?... És Ő?... – motyogok rémülten. - De hát hogy?
- Elnézést a bilincsek miatt, csupán óvintézkedés – szól kimérten Voldemort. - Nem lenne szerencsés, ha elkóborolna, még a végén valami baja esne, amit persze egyikőnk sem szeretne. Az öltözéke pedig… - mustrál kihívóan tekintetével -, nos azt hiszem már korábban is kifejtettem, hogy kifejezetten előnyösen néz ki így - villantja meg gonosz vigyorát.
- Rohadék! – szűröm fogaim között, ám reakciómra csak gúnyosan elhúzza a száját.
– Gratulálok, Edward, elégedett vagyok veled – fordul a mögötte álló férfihoz, s megveregeti a vállát. – Szép munka volt; gyors, és diszkrét, mint mindig.
- Köszönöm, Nagyuram – hajol meg az alázatosan -, de csak a kötelességemet teljesítettem – hízeleg.

Ha nem lennének a láncok, személyesen gondoskodnék róla, hogy azt az önelégült mosolyt letöröljem a képéről. Legszívesebben…

- Élvezd ki a jutalmad, megérdemled! – vigyorog kajánul a Nagyúr, majd magunkra hagy. Az ajtó becsukódik mögötte, mi pedig ott maradunk. Ketten.

Zavartan Edwardra pillantok, aki lassan vetkőzve megindul ágyam felé. Ledobja magáról talárját, amit kisvártatva a zakó követ. Meglazítja nadrágja szíját, majd kigombolja az ingét. Leül mellém az ágyra, s jobb gyűrűsujjával lazán végigsimít fedetlen combomon. Gúnyos mosolyra húzza száját, mikor összerezzenek az érintésétől.
- Ne érj hozzám! – sziszegem gyűlölködve, s megpróbálok minél távolabb helyezkedni tőle, ám a láncok nem sokat engednek. Szemeim valósággal szikrákat szórnak.
- Ugyan… tegnap este nem volt ellenedre – suttogja higgadtan a fülembe.
- Hagyj békén! – kapom el a fejem riadtan.
- Nem kell megjátszanod magad. Tudom, hogy te is akarod – hajol hozzám közelebb, s a melltartó pántját vállamról lefejtve megcsókolja nyakamat.
Csókja borzongató, érintése gyengéd… túlságosan is az. Nem értem.
- Hogy tehetted? – nyögöm halkan.
- Nem volt nehéz – válaszol nyugodtan, de továbbra sem hagy fel testem kényeztetésével. - Azóta követlek benneteket, hogy elhagytátok a Malfoy-kúriát.
- Szóval te is halálfaló vagy.
- Igen. De elég a beszédből – szabadít meg türelmetlenül utolsó ruhadarabomtól is, miközben nyakamat egyre hevesebben ostromolja.
Felfogva, hogy mire is készül, pánikolni kezdek, s kétségbeesetten próbálok szabadulni öleléséből. Bizonyára számított reakciómra, mert két kezemet erősen megszorítja, s egész testével rám nehezedve fejem fölött keresztbe fogja őket. Kihasználva az így kialakult helyzetet, megemelem a lábam, amennyire a láncok engedik, s ágyékon rúgom. Felszisszen, és összegörnyed, majd dühösen felkapja fejét, s visszakézből arcon vág. Érzem, ahogy alsóajkamból kiserken a vér. Megfogja állkapcsom, rákényszerít, hogy a szemébe nézzek, majd durván megcsókol.

- Ha akarod, ha nem, egész éjszakára az enyém vagy! – fújtatja dühösen. - Rajtad áll, hogy töltjük el. Ellentétben a többi halálfalóval, én nem feltétlenül ragaszkodom az erőszakhoz, de ha továbbra is ellenkezel, kénytelen leszek durvább módszerekhez folyamodni. És hidd el, azt mindketten szörnyen sajnálnánk. Igazán kár lenne, ha ezt a gyönyörű testet el kellene csúfítanom – simít végig az oldalamon -, de ha nem engedelmeskedsz, akkor megteszem… minden lelkiismeret furdalás nélkül.
- Te aljas…
- Igen, az vagyok – vigyorog önelégülten. - De sértegetéssel nálam nem érsz el semmit. Szóval, hogy döntesz? – vonja fel kérdőn a szemöldökét.

Ennyire félre ismertem volna? Hová tűnt a kedves, figyelmes tanító bácsi? Hosszú percekig némán fürkészem kemény vonásait, elszánt tekintetét, s próbálok könyörgően nézni szemeibe, de láthatóan nem sikerül meghatnom. Végül úgy döntök, hogy engedek. Megadóan oldalra fordítom a fejem, szándékosan kerülve pillantását, s megpróbálom ellazítani megfeszített izmaim.

- Okos döntés – bólint elégedetten, majd enged karom szorításából, s leveszi róla a bilincset. – Mint mondtam, nem feltétlenül ragaszkodom az erőszakhoz – válaszol ki nem mondott kérdésemre. – Ha jól viselkedsz, később a lábadról is lekerülhet.

Bólintok, hogy megértettem a feltételeit.
- Helyes – mosolyog rám, s lassan közelíteni kezdi száját ajkaimhoz, majd megcsókol. Ez a csók azonban már nem durva. Sokkal jobban emlékeztet a tegnap estire, s bennem újra felszínre törnek az akkori kellemes érzések.
Érzékien simogat, majd lassan, türelmesen haladva egyre lejjebb, forró, tüzes csókokkal borítja be egész testem. Teljesen lázba hoz. Nem tudom, mennyi ideig vagyok még képes ellenállni kitartó, s igen gyengéd ostromának.
Tudom, hogy nem tehetek semmit, mégis mardos a bűntudat. A testem egyre jobban kívánja őt, de közben belül a lelkem apró darabokra hullik.
Miközben melleimet kényezteti, megérzem kezét combomon, ahogy magabiztosan közelít legérzékenyebb pontom felé.
A pulzusom az egekbe szökik, a szívem hevesen kalapál. Talán még nem késő, hogy visszakozzak, talán még meg tudnám győzni, hogy ne tegye ezt velem…
Szétnyitja lábaim, s lassan belém csúsztatja ujjait. Felnyögök, ahogy elkezdi bennem mozgatni őket, de nem a fájdalomtól.
El sem hiszem, hogy élvezem; hogy egy „vadidegen” képes ilyen izgalmat kiváltani belőlem. Alig telik el pár perc, s azon kapom magam, hogy akarom, kívánom, őrülten vágyom arra, hogy magáévá tegyen.
De ez nem lehetek én! Én Luciust szeretem…

Fölém hajol. Fekete tincsei arcomba hullnak. Érzem forró leheletét a vállamon, s látom, ahogy sötét szemeiben megcsillan a vágy.
Türelmetlenül ledobja magáról nadrágját, majd hevesen megragadja derekam, s egy határozott mozdulattal belém hatol. Hangosan felsóhajtok, ahogy megérzem kemény férfiasságát magamban. Ő is felnyög, majd ütemesen elkezd mozogni bennem.
Remegek. Mindenem remeg, de ezúttal nem a félelemtől.
Nem tudom tovább tartani magam, megjátszani érdektelenségem, s hangosan sóhajtozva válaszolok minden mozdulatára.
Reakcióm elégedett mosolyt csal az arcára, s többé már ő sem képes visszafogni magát. Szédítő iramot diktál.
Érzem, hogy már nem jár messze. Minden izma megmerevedik, ahogy közeledik a végső beteljesülés felé, végül egy utolsó, erőteljes lökés kíséretében eléri a csúcsot.