Kipirult arccal rohanok végig a völgybe vezető úton, majd amikor már úgy érzem, hogy biztos távolba kerültem a háztól, lelassítom lépteim. Kimerülten rogyok le az egyik fa tövébe, hátamat a törzsének támasztom, arcomat pedig a kezeimbe temetem.
Hogy én mekkora egy címeres ökör vagyok!! – ordítanám legszívesebben bele a világba, de nem akarom megkockáztatni, hogy bárki is meghallja, így marad a csendes önmarcangolás.
El sem hiszem, hogy tényleg megtettem… hogy tényleg ÉN tettem. Mi ütött belém? Egyáltalán hogy juthatott ilyesmi az eszembe?! Ennyire elkeseredett mégsem lehetek… Ennél nagyobb hülyeséget nem is csinálhattam volna! Felfedni előtte valódi érzéseim, nyilvánvalóvá tenni számára, hogy fontos nekem, beismerni, hogy többet jelent számomra, mint…
Ahh… - túrok idegesen a hajamba - hisz még magamnak sem merem bevallani, hogy mit érzek iránta, akkor hogyan is várhatnám el tőle, hogy őszinte legyen hozzám?! Bár ennyi idő alatt már igazán rájöhettem volna, hogy ő képtelen az őszinte érzelmekre. Minden mozdulata, minden tette egy pontosan elgondolt terv része, melyet vagy őlordsága parancsai, vagy személyes céljai vezérelnek. Azon se lepődnék meg, ha ez az egész „ellent mondok neki és elszökünk” akció is csak színjáték lenne, része annak a számomra még mindig ismeretlen oknak, ami a Sötét Nagyurat módszeres tönkretételemre ösztönzi.
Nem – rázom meg hitetlenkedve a fejem -, ezt magam sem gondolhatom komolyan. Mindezt csak a keserűség mondatja velem.

Lassan, komótosan sétálgatok a kis falu utcáján, s élvezem a koradélutáni napsütést. A bevásárlással már rég végeztem, de még nem sikerült rávennem magam, hogy visszamenjek a kis házikóba. Vissza… hozzá…
Nem… kell egy kis idő, míg kiszellőztetem a fejem, helyre rakom a gondolataim, és ha mást nem, de azt kigondolom, mit fogok neki mondani. Mert valami magyarázat félével csak elő kellene állnom.

Csengő hangja üti meg fülem, majd kisvártatva gyerekek egy zsibongó csoportja szalad ki az út menti kis iskola kapuin. Megállok, és mosolyogva nézem őket. Épp indulnék, amikor két újabb lurkó rohan ki a kapun, s egyenesen nekem szaladnak. Elejtem a kosaram, melynek tartalma a járdán landol.
- Bocsánat, néni! – hallom távolról egyikőjük hangát. Rosszallóan rázom meg a fejem, majd nekiállok összeszedegetni a cuccokat. Csak néhány almát sikerül eltennem, mikor hirtelen egy sötét árnyék jelenik meg a járdán. Megfagy a vér az ereimben, s teljességgel lemerevedem. Hevesen dobogó szívvel, lassan emelem fel a fejem, s egy magas, középkorú férfival találom szemben magam. Fekete, vállig érő, enyhén hullámos haj, szelíd, meleg barna tekintet, melyhez csibészes mosoly társul.
- Nézze el nekik, kisasszony, illemtanból még van mit fejlődniük – guggol mellém, majd készségesen segít begyűjteni kosaram szétgurult tartalmát.
- Köszönöm, uram – bököm ki nagy nehezen megkönnyebbülve.
- Edward. Szólítson Edwardnak.
- Köszönöm, Edward, de ne fáradjon miattam.
- Ugyan, igazán szóra sem érdemes – legyint könnyedén, majd mikor az utolsó doboz is a helyére kerül, feláll, és kezét nyújtva felsegít a földről. – Szívesen segítek.

Kicsit habozok, de végül elfogadom a kinyújtott kezet.
- Még bizonyára új erre, mert eddig nem volt szerencsénk egymáshoz.
- Igen – felelek kurtán. Úgy látszik, Lucius paranoiája kellőképpen átragadt rám. Most sajnálom csak igazán, hogy botor módon elrohantam reggel. Addig igazán tarthattam volna a számat, míg megbeszéljük, mit mondunk a helyieknek. Egy ilyen eldugott, kis helyen hamar felfigyelnek az idegenekre, és ha már bujdosunk, nem ártana valami hihető mesét kitalálni, amivel elaltatjuk ébredező kíváncsiságukat. Elvégre egy nő és egy férfi, egyedül egy eldugott kis házikóban…

- De nem akarom feltartani – zökkent ki gondolataimból Edward.
- Nem, nem tart fel, tényleg, csak ideje lenne visszamennem… rég eljöttem, és az úr már biztos türelmetlen…
- Úr? – lepődik meg szavaim hallatán.
- Igen. Tudja, én vagyok a… a házvezető nője – sütöm le zavartan szemeim. Na, ha most nem szakad rám az ég, akkor soha. Utálok hazudni, pláne meg olyannak, aki nem érdemli meg.
- Értem. És nem bánná, ha elkísérném egy darabon? Mára nincs több órám, és ritkán van alkalmam ilyen kellemes társaságban sétálni – kacsint egyet, és ismét megcsillantja kisfiús mosolyát. Én is elmosolyodom, végül beadom a derekam, s beszélgetve megindulunk az utcán.
Ő mesél, miközben én figyelmesen hallgatom. Sok minden szóba kerül: a falu, a környék, néhány aktuális, szaftos pletyka. Eleinte kérdezget, de mivel nem sokat árulok el magamról, így hamar felhagy faggatásommal. Nagyon kellemesen telik így az idő. Hosszú idő óta végre először tudok felszabadultan nevetni, s ez igen jót tesz gyászos hangulatomnak.

- Hát, megérkeztünk – állunk meg a falu végén lévő háza előtt. – Innen már nincs is olyan messze az a kunyhó.
- Igen. Még egyszer köszönöm a segítséged – mosolygok zavartan, majd tovább indulok az úton. Teszek pár lépést, de hirtelen egy erős kéz fonódik karomra. Ösztönösen összerezzenek, s riadtan kapom hátra a fejem.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – szabadkozik Edward meglepetten.
- Nem, nem ijesztettél meg – mentegetőzök nem túl hihetően. Mindig is rosszul hazudtam… és ráadásként még el is pirulok.
- A kosarad…

Bátortalanul nyúlok utána, s veszem el tőle. Ruhám ujja azonban kissé feljebb csúszik, s látni engedi a kötelek okozta horzsolások nyomát. Mindebből én csak annyit érzékelek, hogy mosolya eltűnik arcáról, s vonásai elkomorodnak. Szememmel követem tekintetét, majd zavartan kapom vissza karom.
- Most mennem kell, viszlát – fordulok el tőle, s gyors léptekkel elindulok.
- Ha esetleg segítségre lenne szükséged, itt, vagy az iskolában megtalálsz – hallom még hangját.

Huhh… hát ez nagyon kínos volt. Vajon mit gondolhat most rólam, vagy még inkább Luciusról? Tudom, tudom, inkább a saját problémáimmal kellene foglalkoznom, de ez akkor is bosszant.

Tanácstalanul álldogálok már vagy fél perce az ajtóban, s még mindig azon töprengem, hogy mit mondjak. Na, jó, feladom… ha egész nap nem jutott semmi értelmes az eszembe, most már nem is fog.
Mély levegő, közönyös arc… ez az! Ó, hogy miért nem gondoltam hamarabb erre? Játszunk az ő szabályai szerint, azaz tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Most legalább megtudja, milyen rosszul esik, ha így bánnak az emberrel.
Remegő kézzel nyomom le a kilincset, s lélegzetvisszafojtva benyitok. Alig lépek be, máris meghallom mély hangját.
- Csak hogy végre visszajöttél – emelkedik fel lassan a fotelból, és kimérten megindul felém. Sötétzöld nadrág, fehér ing, lazán összekötött haj… Na, igen. Máskor ez igazán hatásos belépő lenne, de jelen estben nem ér el vele semmit. - Elárulnád, merre jártál egész nap? – kérdi kicsit bosszúsan, válaszul azonban csak egy ajakbiggyesztést kap tőlem. Bizonyára nem erre a válaszra számított, így kihasználva helyzeti előnyöm, bevonulok a konyhába, s tüntetően nekiállok pakolni. Szemem sarkából látom, hogy utánam jön, és hátát a konyhaajtónak vetve feltűnően méreget.
- Szóval… - szólal meg kisvártatva – ez a te tanító bácsid, Edward, igen kedves, és segítőkész…

Eddig tartott a közönyösség. Kezem megáll a levegőben, és csodálkozva fordítom rá tekintetem. Arcán önelégült mosoly terül szét, hisz szemmel láthatóan ez volt a célja.
- Mi? Te kémkedsz utánam? – kiáltom felháborodottan, mikor végre sikerül visszanyernem határozottságom.
- Semmi szükségem ilyen közönséges módszerekre – legyint elutasítóan -, mikor a gondolataid csak körülötte járnak…

Mint akit arcul csaptak, fordulok felé.
- Hogy merészeled? – kiáltom dühösen. – Nincs jogod a fejemben turkálni…
- De igenis, van! – emeli fel hangját, miközben tesz pár lépést felém. – És jó lesz, ha hozzászoksz, hogy amíg itt vagyunk, addig azt teszed, amit én mondok… házvezetőnő… – teszi még hozzá gúnyosan. Szürke szemeivel kitartóan néz, majd jobb kezét arcomhoz közelíti, ám mielőtt hozzám érne, elkapom a fejem.

Sértetten viharzok be a fürdőbe, és hangos csapódással vágom be magam mögött az ajtót.
- Tia! Azonnal gyere ki onnan! – dörömböl türelmetlenül. Nem válaszolok, pedig tudom, hogy később ezért még nagy árat fizethetek, elvégre egy Malfoyt nem lehet csak úgy semmibe venni… de jelen pillanatban ez egyáltalán nem érdekel. Természetesen eszem ágában sincs teljesíteni „óhaját”.
– Utoljára mondom, gyere ki onnan, vagy erőszakkal megyek be érted! – kiáltja idegesen. Na, erre már felkapom a fejem. Erőszak? Mintha nem részesültem volna abban eleget az elmúlt napokban…
Ezt nem hagyhatom szó nélkül! Dühösen feltépem az ajtót, s megindulok felé. Lucius meglepetten hátrál pár lépést, és értetlenül néz rám.
- Erőszakkal…?! – kérdezem „enyhén” hisztérikus hangnemben, majd lerángatom magamról a felsőm, újabb megdöbbenést váltva ki ezzel belőle. – Tessék! – dobom le a lábai elé az ártatlan ruhadarabot. - Lehetőleg olyan helyet válassz, ahol még nincs folt!

- Én nem úgy értettem… - fordítja el tekintetét rólam. Tudom, hogy hagynom kellene, de annyira mérges vagyok, hogy egyszerűen képtelen vagyok racionálisan gondolkodni.
- Ó, dehogy nem! – teszem hozzá cinikusan, majd hátat fordítok neki, de nem enged el ennyivel. Megragadja karom, és szorosan magához húz. Egy pillanat alatt kitisztulnak gondolataim, s úrrá lesz rajtam a pánik. Belátom, ezúttal tényleg túllőttem a célon, s megérdemlem a büntetést, de nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy méltósággal el tudjam viselni…
Megrémülve nézek szemeibe, készen arra, hogy beismerjem, hibáztam, ám mielőtt bármit is mondhatnék, lehajol, és minden előzmény nélkül megcsókol.
Megremegek.
Váratlanul ért. Sok mindenre számítottam, de erre nem.
Kezével érzékien végigsimít hátamon, miközben forró leheletét érzem meztelen vállamon.
Beleborzongok.
Mindig ez történik, valahányszor hozzám ér. Valósággal perzsel minden érintése. Megpróbálhatnék ellenkezni, de a testem úgyis elárulna… és miért kellene egyáltalán ellenkeznem? Kit csapnék be azzal? Már rég nyílt lapokkal játszom… és most végre ő is hajlandó felfedni előttem a sajátjait. Nincs parancs, nincs eskü, nincs szánalom… csak ő van, és én… és a szándék.

Alig telik el egy kis idő, és azt veszem észre, hogy a kezdetben ugyan határozott, de gyengéd csók kezd egyre szenvedélyesebbé válni. Valósággal falja ajkaimat, miközben kitartóan simogat. Egész testemet libabőr borítja be. Mire észbe kapok, már lekerült rólam a melltartó és a nadrág. Felhúzza bal lábam, s kezét végigfuttatja immáron fedetlen combomon és fenekemen.
Önkéntelenül felsóhajtok, majd közelebb nyomom csípőmet az övéhez. Ruháján keresztül is érzem kemény, merev férfiasságát. Kinyújtom kezeim, hogy megérinthessem, de nem engedi. Türelmetlenül felkap, a kanapéra fektet, majd halk reccsenés kíséretében megszabadít az utolsó ruhadarabtól is.
Zavaromban alsó ajkamba harapok. Szégyellem a testem. Ügyetlenül próbálom eltakarni nagyobb sérüléseim nyomát, de kezével megállítja mozdulatom. Megbabonázva mered rám, majd lassan fölém hajol, s lágy csókot lehel a mellemen lévő egyik horzsolásra.
Élvezem… mint bármit, amit csak tesz velem. Ám nem hagyja ennyiben. Lassan megindul a testemen lefelé, végigcsókolva összes sérülésem, majd kisvártatva megérzem nyelvét legérzékenyebb pontomon. Tökéletesen ismeri már minden rezdülésem. Kényeztetése egyre hangosabb sóhajokat csal elő belőlem, melyek őt sem hagyják hidegen. Érzem, hogy egyre nehezebben tudja kordában tartani vágyait.
Semmi másra nem tudok gondolni, csakhogy szeretkezzen velem. Itt és most. Hosszan, szenvedélyesen, gátlások nélkül.
Belepillantok Lucius vágytól ködös szemeibe, s tudom, hogy ő is ugyanazt akarja. Ledobja ruháit, megragadja csípőmet, s egy határozott mozdulattal belém hatol. Teljesen kitölt. Lassan, kimérten kezd el bennem mozogni, majd hamarosan gyorsabb ütemre vált. Testünk tökéletes összhangban, szívünk pedig egy ritmusra lüktet.
Hátam ívbe hajlik, s érzem, ahogy az ő izmai is megfeszülnek. Már nem sok választ el bennünket a gyönyörtől. Még néhány lökés és…

- Szeretlek! – sóhajtom fülébe a beteljesülés pillanatában.
Megtörtént. Kimondtam. Most már tudja. Rámosolygok, de ő furcsán komoran néz vissza. Zihálva gördül le rólam, felkapja ruháit, majd szó nélkül bevonul a fürdőszobába. Tekintetemmel követem lépteit, és mikor bezárul az ajtó, arcom a párnába fúrom.
- Idióta! Idióta!! IDIÓTA! – kiáltom bele a párnába olyan hangosan, ahogy csak tudom. Már megint mit tettem?

Későre jár, mikor kavargó gondolataimon rágódva végül nagy nehezen sikerül elaludnom. Azon a kanapén, melyen néhány órával ezelőtt… Nem. Nem szabad erre gondolnom! A nap hátralevő része csendesen telt el. Mindenki a saját dolgával foglalkozott, s a már jól bevett módszert alkalmazva, egyikőnk sem hozta szóba a délután történteket.
Épp elmerülnék az álmok mély tengerében, mikor arra leszek figyelmes, hogy Lucius szobájából különös zajok szűrődnek ki. Nem tulajdonítok ennek nagyobb jelentőséget. Bizonyára neki is megvannak a maga démonai, amikkel álmában kell megküzdenie. Csendben fülelek, a hangok azonban egyre erősödnek. Végül nem bírom tovább, s felkelek. Lábujjhegyre állva lépkedek a szobájához, majd fülemet óvatosan az ajtóra teszem. Egyre jobban aggasztanak a bentről jövő hangok, így a kíváncsiságom győz, és halkan benyitok a szobába.

Csak kevés választ el attól, hogy az elém táruló látványtól ne kiáltsak fel. Lucius arca falfehér, teste hideg verítékben úszik, zihál, dobálja magát, miközben görcsösen markolja a takarót. Olyan, mintha álmában kínoznák. Félretéve minden dacom, és sértettségem, odarohanok az ágya mellé, s kétségbeesetten próbálom felébreszteni, de nem sikerül. Először csak szólongatom, majd fölé hajolok, és megrázom a vállát. Semmi eredmény. Tekintetem a Sötét Jegyre siklik, és megrökönyödve látom, hogy az valósággal izzik az alkarján.
Óvatosan közelítem ujjaim a Jegy felé, de még szinte hozzá sem érek, amikor elemi erővel hasít belém is a fájdalom, s egy pillanatra felvillan előttem a jól ismert kígyó tekintet. Mint, aki megégette magát, úgy kapom vissza kezem.

Már mindent értek… Így próbálja megtörni őt.
Lucius ajkait egyre hangosabb nyögések hagyják el, egyre jobban gyötrődik. Nem! Nem nézhetem tétlenül! Nem hagyhatom magára! Nem hagyhatom, hogy ezt művelje vele az a hüllő. Bárhogy is viselkedett velem, én attól még…
Fájdalmas kiáltása térít magamhoz, s habozás nélkül rákulcsolom ujjaim alkarjára. Elemi erővel árad szét bennem a fájdalom, de ezúttal sikerül megállnom, hogy visszakapjam a kezem.
- Hagyd őt békén! – kiáltom gondolataimban, mire távolról felcsendül az eszelős kacagás.
- Bolond lány! – visszhangzik fejemben sziszegése, s hamarosan megjelenik előttem fenyegető alakja. – Azt hiszed, meg tudod őt menteni? – siklik közelebb. - Hát tévedsz! Ő már rég az enyém! És azt teszi, amit én parancsolok – vicsorog, majd köddé válik.

Lucius szemei felpattannak, jobb kezével megragadja torkom, s a falnak présel. Tekintete üveges, száját pedig torz vigyorra húzza. Megrémülve nézek le rá.
- Lucius! Lucius, én… én vagyok az - suttogom elhaló hangon, de szavaim láthatóan nincsenek rá hatással, mert jéghideg ujjaival egyre erősebben szorít. Kétségbeesetten próbálok kapálózni, lefejteni acélos ujjait, de hiába minden erőfeszítésem.
Nem értem, miért jó neki az, ha Lucius keze által halok meg. Miért nem öl meg saját maga? Volt rá lehetősége. Miért kell játszania velem?

- Luci… us… Lu… - Már alig kapok levegőt. Lecsukódnak szemeim, s lassan sodródom az öntudatlanság szélére. Talán igaza van Voldemortnak. Talán ezúttal nem tudok mit tenni…
Közben fejemben ismét felhangzik a már jól ismert vihogás.
- Lásd be! Hiába minden. Nem segíthetsz rajta!
- De igen! Nem mondok le róla! – ellenkezek vele, s erősebben szorítom meg Lucius alkarját. A Nagyúr szemei összeszűkülnek a dühtől, s ingerülten legyint egyet felém. Mintha viharos erejű forgószél söpörne végig rajtam. Megremegnek a lábaim, de sikerül állva maradnom. Kisvártatva megérzem azt a furcsa bizsergést, amit utoljára akkor éreztem, mikor meggyógyítottam Lucius sebét, s különös, de ez mintha erőt adna szellememnek a Nagyúr elleni harchoz. Összeszorítom szemeim, kizárva ezzel a külvilágot, s erősen koncentrálok. – Takarodj a fejéből, és hagyj minket békén! MOST! – ez az utolsó szó olyan erővel csapódik neki, hogy hanyatt dönti. Még hallom, távoli kiáltását, majd érzem, ahogy kitisztul a fejem.
Ezzel egy időben Lucius ujjai is lekerülnek nyakamról, ő pedig erőtlenül hanyatlik vissza ágyára.

Szédelegve támaszkodom neki a falnak, és zihálva kapkodok levegő után, hogy kellő erőt gyűjtsek a távozáshoz, de pár lépés után lábaim felmondják a szolgálatot, s összeesek a szoba közepén.