Megkövülten állunk egymással szemben. Lucius pálcája még mindig a magasban. Szinte érzem, ahogy a levegő vibrál körülötte az elfojtott indulattól.
Csend.
Nehéz, nyomasztó, néma csend.
Az események, melyek néhány perce lejátszódtak, fenekestül forgatták fel mindkettőnk életét, visszavonhatatlanul megpecsételve sorsunkat.
Közös sorsunkat.

Egyszerre vagyok boldog és bizonytalan. Boldog, mert döntött. Döntött, és engem választott. Bizonytalan, mert nem tudom, elhatározását vajon csak az adott pillanat és lehetetlen helyzetem befolyásolta, vagy tényleg komolyan gondolta, hogy képes mindent feláldozni… értem.

Lassan leengedi a pálcáját, de tekintetével még mindig az enyémet tartja fogva. Továbbra sem tudok semmit leolvasni arcáról, viszont egyre gyengébbnek érzem magam. Megrogynak térdeim, s a padlóra esek.
Ez végre kizökkenti döbbenetéből. Mellém térdel, s elszörnyedve néz végig rajtam. Észre veszem pillantását, és ügyetlenül próbálom eltakarni szemei elől horzsolások és zúzódások borította testemet. A francba! Miért vagyok gyógyító, ha saját magamon nem tudok segíteni?

Rám terít egy talárt, majd felhúz a földről.
- Mennünk kell – közli egyszerűen, s odanyújtja a kezét. Apró bólintással adom tudtára, hogy megértettem, majd kezem az övére kulcsolom. Távoli beszéd (vagy inkább kiáltások?) zaja üti meg fülünket, s rajtam ismét úrrá lesz a pánik. Rémülten nézünk össze.
Igen, ő is megrémült. Ezt határozottan állíthatom.

- Gyorsan, nincs vesztegetni való időnk! – szól rám erőteljesebben, majd a kandalló felé veszi az irányt. Sietve, bár kissé félve követem őt. Láttam már az utazásnak ezt a módját, de kipróbálni eddig még nem volt szerencsém. Megfogja karom, belemarkol a porba, majd határozottan közli úti célunkat. Pár pillanattal később már egy elhagyatott kastély előszobájában állunk. Csodálkozva nézek körül, de nem sok időm marad bámészkodni, mert gyors léptekkel a kijárat felé vezet. Kiérünk a parkba, végigmegyünk a zöld sövényekkel szegélyezett kacskaringós úton, majd elhagyjuk a nagykaput, melyen egy nagy „M” betű díszeleg.

- Túl sok időbe telt volna, mire feloldom a kúriát védelmező varázslatokat. Így talán szert tehetünk némi előnyre – válaszol ki nem mondott kérdésemre.
Mikor sikerül tisztes távolba kerülnünk a vidéki villától megállunk. – Tudom, hogy nem szereted, de muszáj így utaznunk. – Magához szorít, s halk pukkanás kíséretében eltűnünk.

Már esteledik, mikor végre megérkezünk célunkhoz. Hogy pontosan hol is vagyunk, azt nem egészen tudom, de valahol mélyen, Írország szívében lehetünk, távol a kíváncsi szemektől. Hegyek, völgyek, patakok, vízesések… csodálatos, de a tájjal ráérek majd akkor foglalkozni, ha biztonságban tudjuk magunkat. Gyalogosan, feltűnés nélkül közelítjük meg átmeneti szállásunkat. Szerencsénk van, mert a kietlen vidéken nem találkozunk össze senkivel. A domboldalban kis vadászház bújik meg csendesen. Szoba, konyha, fürdő… nem túl nagy, de a célnak tökéletesen megfelel. Kimerülten rogyok le a nappaliban lévő kanapéra.

Rengeteg helyen fordultunk meg a nap folyamán, itt-ott hamis nyomokat hagyva magunk után. Lucius rendkívül alaposan és körültekintően járt el. Az az előnyünk megvan, hogy ismerjük az ellenfelet, és annak módszereit. Mint megtudtam, a szigetországot nincs értelme elhagynunk, mert a Minisztérium, akárcsak minden más ország kormánya, ellenőrzése alatt tartja a ki- és behoppanálókat. Így végül is mindegy, hogy hová megyünk, tudni fogják, és egy ismeretlen országban sokkal nagyobb az esély a lebukásra. A Sötét Nagyúrnak pedig mindenhol vannak kémei.
Az első, és legfontosabb lecke: ne bízz senkiben. Kissé paranoiásan hangzik, de ha az életed a tét, akkor egy kis bizalmatlanság igazán nem nagy ár érte.
Lucius még védővarázslatokat von a ház köré, majd nagyot sóhajtva zárja be maga mögött az ajtót.

Eddig megvolnánk. A neheze azonban még hátra van.
- És most? – kérdem tőle. – Hogyan tovább? - Nem sokat beszéltünk, mióta elhagytuk a kúriát, de most már ideje lenne tisztáznunk, hányadán is állunk.
- Nem tudom – rázza meg fáradtan a fejét. – Azt javaslom, tegyük el magunkat holnapra. Tiszta fejjel könnyebb lesz gondolkozni.
- Rendben – egyezek bele kicsit letörten. De igaza van. Én is fáradt vagyok, s fölösleges lenne most ostoba, végeláthatatlan vitákba bonyolódnunk. Majd akkor beszélünk kettőnkről, ha ő is elérkezettnek látja az időt. És időből… nos, abból most van bőven. Én tudok várni. Csak nehogy túl késő legyen.

– Enyém a kanapé – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, megelőzve ezzel a fekvőhelyek körüli kínos dilemma kialakulását. Mert az persze magától értetődik, hogy nem fogunk egy ágyban aludni. Hogy miért, ne kérdezzétek, magam sem tudom. Jelen pillanatban így tűnik helyén valónak.
Meglepetten néz rám, de nem ellenkezik.
- Akkor, jó éjszakát – indul meg szobája felé, de kérdésem megállásra készteti.
- Mi volt a parancs?
- Tessék? – fordul felém értetlenül.
- A parancs, amit nem teljesítettél. Mi volt az?

Szürke szemeit rám emeli, s arcomat kezdi fürkészni. Talán azt mérlegeli, hogy van-e elég erőm az igazsághoz. Ebből is látszik, hogy még ennyi idő után sem ismer. Nem igazán tud olyat mondani, ami meglepne. Beletelik jó néhány percbe, mire válaszol.
- Hogy öljelek meg – közli szenvtelen hangon, de arcának rándulása elárulja érzelmeit.
Valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy ezt fogja mondani, de azért összeszorul a torkom. Nem, nem azért, mert félek, vagy, mert megijedtem, hanem mert nem tudom, nem értem, miért. Na, tessék! Már megint egy miért?! Bármi történik körülöttem, az csak egyre több kérdést von maga után. Remélem, egyszer majd elfogynak a miértek, s válaszokat is találok.
Remény? Mi nem jut eszembe…?! Sajnos jelen helyzetben a remény túlzott luxus mindkettőnk számára.

Órák óta álmatlanul hánykolódom, s a miérteken rágódom, de nem jutok előrébb. Túl sok az ismeretlen tényező ebben az egyenletben, s abban sem teljesen vagyok biztos, hogy én melyik oldalához tartozom. Nincs más választásom, meg kell várnom a reggelt.

Nem bírom tovább. Halkan felkelek a kanapéról, s az ablak elé lépek. Félrehúzom a függönyt, s a horizontot kezdem kémlelni.
Lassan pirkad.
A távolban a ködből sokat sejtetően bukkannak elő a messzi hegyek, melyek előtt laposan nyúlik el zöld síkság. Nem messze a háztól, a völgyben eldugott, aprócska falu töri meg a zord vidéki táj egységét, melyet fürge patak szel ketté. Lenyűgöző. A maga egyszerűségével, közvetlenségével elvarázsol, s magával ragad. Szinte érezni, ahogy a letűnt korok ősereje átjár mindent. Mintha megállt volna az idő. Ősi, borongós, de pont ezért szép és misztikus.

Halk neszezés zökkent ki gondolataimból, s a szoba ajtajában Lucius alakja tűnik fel. Kigombolt inge látni engedi felsőtestét, szőke tincsei rendezetlenül hullnak arcába… kicsit gyűrött, kicsit elcsigázott, de tartása még így is olyan arisztokratikus. Kövezzetek meg, de egyszerűen nem tudok elszakadni a látványtól. Ezidáig még nem volt szerencsém így látni, ezért igyekszem jól kiélvezni ezt a pillanatot.

- Már ébren vagy? – kérdi rekedten, mikor észreveszi, hogy nincs egyedül.
- Nem tudtam aludni – fonom össze karjaimat magam előtt, de közben szemeimet még mindig rajta legeltetem. Bizonyára észrevette, merre kalandozott el figyelmem, mert összébb húzza magán az inget. Zavartan kapom el tekintetem, ő pedig egy halvány mosoly kíséretében lazán a hajába túr. Jaj… ez annyira jellemző! Tudja, hogy odáig vagyok érte, és ha nem is tudatosan (bár ebben azért kételkedem), de még rá is játszik. Én is elmosolyodom.
- Reggelit? – mutat a konyha felé.
- Igen – felelem halkan, s követem a másik helyiségbe.

Miközben összeütöm a reggelit, hallom, hogy szabadkozik, amiért nem sok étel található a házban, viszont van mugli pénze, így a közeli faluból minden szükséges dolgot be tudunk szerezni. Aztán még mond pár dolgot talán azzal kapcsolatban, hogy sikerült szert tennie erre a házra, de nem nagyon tudok rá figyelni, mert gondolataim egyetlen téma körül forognak.
Nem is értem, hogy tud úgy tenni, mintha tegnap semmi se történt volna. Mintha az egész csak egy rossz álom lett volna, ami a napfelkeltével elillan, s nem hagy maga után egyebet, mint ködös gondolatokat. Ha más nem is, de a testemet borító sebek és zúzódások igazolják, hogy nagyon is valóságos volt minden. De uralkodnom kell magamon, és csapongó gondolataimon, s visszatartom kérdésáradatom.

Viszonylag szótlanul fogyasztjuk el reggelinket, majd némán ülünk egymással szemben gőzölgő teával teli csészénk fölött.
- Mikor… mikor kaptad a parancsot? – kérdem erőtlenül, de nem nézek rá.
- Az estély után, amikor te elszaladtál.

Halk sóhajjal adom tudtára, hogy megértettem, amit mondott, majd ismét hallgatásba burkolózunk. Próbálok úgy tenni, mint akit mélyen és komolyan foglalkoztat az asztalon található foltok lélektana, de nem sokáig sikerül.

- Miért? – bukik ki végül belőlem a már oly régóta kikívánkozó kérdés, de továbbra is az asztallapot bámulom.
- Nem tudom – sóhajt egyet. – A Nagyúrnak nem szokása döntéseit indokolni, még ha…
- Nem – vágok türelmetlenül szavai közé. – Miért nem teljesítetted a parancsát? - Felkapom fejem, s most már egyenesen a szemébe nézek. Megdöbbenve néz vissza rám. Kérdésem bizonyára váratlanul érte.

Csönd. Már megint ez az átokverte csönd!

- Egyszerűen csak nem akartam – szólal meg végül, de mindezt olyan hangnemben közli, mintha csak arra válaszolna, hogy miért nem ment el egy hivatalos fogadásra. Értetlenül rázom meg fejem, jelezve, hogy számomra ez a válasz nem kielégítő.
- Akkor mire volt jó ez az egész színjáték? – csattanok fel vádlón. - Az Eskü, meg a csók…? És mikor otthagytál, miért nem szóltál? Miért nem figyelmeztettél?
- Azt hiszed, nekem élvezetes volt hallani, ahogy sikoltozol, s tétlenül végignézni, ahogy megkínoz?! – emeli fel a hangját, s dühösen pattan fel a székről.
- Nem, én egyáltalán… - próbálok mentegetőzni, de belém fojtja a szót.
- Hát akkor mi?! – csap öklével egy hatalmasat az asztalra. - Mit akarsz hallani?! – hajol át az asztal fölött.

Most rajtam a sor, hogy hallgassak.
Hogy mit akarok hallani? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmit. De minek tagadjam? Ha akarnám, se tudnám vele elhitetni, hogy hidegen hagy, de az sem igaz, hogy ő nem tudja.
Nem kell nekem nyálas, ömlengős, térdre borulós, sírva nevetős, szívet facsaró vallomás, csupán egyetlen, egyszerű, őszinte szó: Szeretlek!
És ezt ő is nagyon jól tudja, csak már megint az átkozott aranyvére, s a rideg kőfalai, gátolják meg abban, hogy képes legyen az orránál tovább látni.

- Nos? – rándul egyet szemöldöke, s hogy elhatározásnak nyomatékot is adjon, még közelebb hajol hozzám. Orromat megcsapja a kellemes levendula illat, ami mindig körül lengi őt, s ettől tejesen leblokkolok. Libabőrös leszek, ahogy fagyos tekintetével továbbra is kérlelhetetlenül néz rám, majd nem is tudom, miért, de váratlanul megcsókolom. Követelőzően dugom át nyelvem a szájába, szenvedélyesen játszom ajkaival, majd amilyen hirtelen letámadtam, olyan hirtelen kapom vissza fejem.
Úgy tűnik, sikerült ezzel meglepnem, mert egy szó sem jön ki a torkán. De nem töprengek sokáig, felpattanok helyemről, megragadom a sarokban árválkodó kosarat, és se szó, se beszéd, kiviharzok az ajtón.