Mardekáros fondorlat - 2. felvonás - Egyik döbbenetből esek a másikba. Az hagyján, hogy szemtelen voltam, kiabáltam, és mikor teljesítettem óhaját, Luciusnak szólítottam, de mindezek ellenére úgy tűnt, hogy elégedett volt azzal, amit kapott. Nem értem… És akkor még azt mondják, hogy a nők kiismerhetetlenek… Szórakozottan legyintek egyet, majd elindulok az étkező felé, de pár lépés után megtorpanok, mert az ajtóban megmentőm alakja tűnik fel. Nagyot dobban a szívem, s széles mosolyra húzom a szám. Ő azonban egyáltalán nem látszik boldognak. Mosolyomra csak egy lenéző pillantás a válasz. Közelebb lépek hozzá, s megpróbálom átölelni, de botjával megállítja kezem. Értetlenül nézek rá, de magyarázat helyett csak egy megvető fintort kapok. Most mi történt? Mi ez a változás? Mitől lett hirtelen ennyire rideg, ennyire arrogáns? Botja kígyófejes végével derekamnál fogva magához ránt, kezével végigsimít arcomon, közben szemeivel áthatóan méreget. - Lucius, én… - próbálok beszélgetést kezdeményezni, de jobb kezének mutatóujját az ajkaimra teszi. Zavartan pislogok rá vissza, s közben érzem, hogy a torkom elszorul. Nem akarok ilyet mondani, de ezzel a viselkedésével elbizonytalanít, s kezd megijeszteni. Gúnyosan elhúzza a száját, mintha csak olvasna gondolataimban, majd váratlanul megragadja vállaimat, és erőszakosan megcsókol, de ez a csók nem olyan, mint amilyen szokott lenni. Durva, követelőző… Kezeimet a mellkasára helyezem, s eltaszítom magamtól, majd hogy nemtetszésemnek nyomatékot is adjak, lekeverek neki egy hatalmas pofont. - Remélem, ez észhez térít! – kiálltok rá dühösen. Senkinek sem tűrök el ilyen viselkedést, még ha róla is van szó. Lassan felemeli a kezét és megérinti kezem nyomát az arcán. Egy kis ideig még oldalt tartja a fejét, megmozgatja állkapcsát, majd kimérten felém fordítja. Tekintetét vészjóslóan villantja rám. Félelmetes, amikor ilyen. Ebben a pillanatban hasít belém a felismerés, hogy ez bizony rossz döntés volt. Ezzel csak még jobban felidegesítettem. - Ideje végre egy kis tiszteletet tanulnod! – szólal meg fenyegetően, majd előkapja a pálcáját, s rám szegezi. – Crucio! – kiáltja határozottan. Szemeim elkerekednek, ahogy „megízlelem” az átok erejét. Fáj. Nagyon fáj. Rettenetesen fáj! Majd’ szétfeszít a kín. Vonaglok és rángatózok az átok hatása alatt, de fogaimat összeszorítom. Nem akarok sikítani. Nem fogok sikítani! Elhatározásom a másodperc töredéke alatt foszlik semmivé, mikor másodjára is kimondja rám az átkot. Most még erősebben érzem, még jobban feszít, és még jobban fáj. A testem nem engedelmeskedik nekem, az izmaim görcsösen húzódnak össze… Nem, nem bírom tovább! Felsikoltok. Egyszer, majd többször. Reszketve rogyok a földre, de nem vesztem el az eszméletem. Kínosan ügyel arra, hogy ébren tartson. Élvezi, hogy kínoz, s közben hallom eszelős kacaját… De miért? Mi olyat követtem el, ami ekkora büntetést von maga után? Miért ilyen szívtelen? Miért ilyen könyörtelen? Miért? Miért? És megint csak miért!? Talán miatta? Ennyire felzaklatta volna? Hisz csak egy csók volt!! Na, jó… kettő, de mit számít az? Hisz nem jelentett semmit… nem… semmit… egyszerűen csak… Vajon mi változott meg? Kis ideig hagyja, hogy a padlón feküdjem, majd mellém lép, és felránt magához. Nem félek… most már szabályosan rettegek. Kérlelőn nézek rá, de semmilyen hatást nem érek el vele. Nekilök az egyik oszlopnak. Nagyot nyekkenek. Újra megemeli pálcáját, s kezeimet kötelek fonják körbe. Kikötöz, majd letépi rólam a ruhát. Rémülten kezdek el kapálózni, mikor ráeszmélek, hogy mire is készül, de lábaimat szétfeszítve egész testével rám nehezedik. - Mi a baj? – kérdi ártatlan arcot vágva. – Hisz már annyit fantáziáltál róla. Idegesen túr szőke tincsei közé, majd száját az enyémre tapasztja, s nyelvét erőszakosan a számba tolja. Viszont én sem adom olyan könnyen magam. Amint megérzem ajkait, beléjük harapok. Felszisszen. Érzem a vér fémes ízét a számban. Elhúzza arcát az enyémtől, majd… csatt! Az arcom ég a pofonjától. Érzem, hogy felrepedt az ajkam. Elfordítom a fejem, de ő megragadja állam és rákényszerít, hogy hideg, szürke szemeibe nézzek. - Ha nem ellenkezel, nem fog fájni… annyira – suttogja fagyosan a fülembe, és elereszt egy újabb gúnyvigyort. Szemembe könnyek gyűlnek, majd indulnak útjukra. Tudom… tudom, hogy ezzel nem érek el semmit, de egyszerűen nem tudom őket visszatartani… nem megy. Hát mégis sikerült elérnie: gyűlölöm! GYŰLÖLÖM!! - Gyűlöllek! – kiáltom a képébe, mire önelégülten elhúzza a száját, s eszelősen felvihog. Hátamon hideg rémület fut végig ettől a kacajtól. Teljesen kifordult önmagából. Erősen megszorítja karomat, ujjait a bőrömbe mélyeszti, harapdálja testemet, ahol csak éri, majd minden előzetes jel nélkül durván magáévá tesz. Ismét felsikoltok. Elemi erővel hasít belém a fájdalom. Érzem, hogy teljesen kitölt, feszít, majd mozogni kezd bennem. Nem tudom, mi fáj jobban: ez, vagy a cruciatus. Könnyeim megállíthatatlanul potyognak, miközben kétségbeesetten kapálózok alatta. Próbálom eltaszítani magamtól, de semmi esélyem. Testi és erőbeli fölénye lényegesen nagy. Miért? Miért aláz meg ennyire? Miért kell így megszégyenítenie? Hisz látta, olvasta, az egyiket meg is tapasztalta… tudhatná, hogy ezt máshogy is megkaphatná tőlem. Még kérnie sem kellene. Nem… Ez nem lehet ugyanaz az ember, aki a földről fölsegített, aki némi ravaszság árán, de elérte, hogy hozzá tartozzam, aki megmentett a halál torkából, aki vigaszt nyújtott, aki… Gondolataimból egy újabb pofon térít magamhoz. Megvetően mered rám, majd hideg ujjait nyakam köré fonja. Egyre hevesebb, egyre durvább, egyre erőszakosabb, s ahogy izgalma fokozódik, úgy szorítja egyre erősebben a torkomat. Már alig kapok levegőt. Lassan sodródom az ájulás szélére. Talán jobb is lenne így. Öljön meg! Legyen vége ennek! Inkább a halál, mint még egy perc vele. Bármit is tett idáig, bármennyire is szerettem (szerettem?), ezzel a tettével most mindent megölt bennem. Hát sikerült elérnie: betört… megtört. Már csak nyomokban érzékelem, mi történik velem, mikor hirtelen kivágódik az ajtó, és belép rajta Voldemort. Nem. Nem is lép. Szabályosan rohan… de rá se lehet ismerni. - Elég legyen! Azonnal engedd el! – kiáltja zaklatottan, miközben pálcát szegez Luciusra. Lucius erre gúnyosan elhúzza a száját, majd engedelmeskedve a Nagyúrnak elengedi a torkom, és a földre lök. Zihálva kapkodok levegő után, s most már tényleg nagyon sajnálom, hogy még mindig eszméletemnél vagyok. Mikor légzésem kezd visszaállni a normálisra, csak akkor tudatosul bennem, hogy hol is vagyok. Fülelek. Csönd. Mi ez a csönd? Felpillantok, s látom, hogy a két mágus némán néz egymással farkasszemet. Voldemort felém suhint pálcájával, mire kezemet eloldják a kötelek. Teljesen össze vagyok zavarodva. Értetlenül meredek rá. Sosem gondoltam volna, hogy valaha még hálás leszek ennek az alaknak. Sőt, ha valaki azt mondja, hogy ő véd meg Luciustól, bizonyára a képébe röhögök. De ez itt most halálosan komoly. Óvatosan kúszom el ruháimhoz, mármint ahhoz, ami maradt belőlük. A kardigánom és a nadrágom még használhatónak tűnnek, ezeket gyorsan magamra kapom. Vagyis mégsem olyan gyorsan. Nehezemre esik minden mozdulat. A karom, a mellem, a szám… nem is tudom, van-e olyan porcikám, ami nem fáj. Nem lehetek valami szívderítő látvány. Még jó, hogy nincs tükör a közelben. Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi, hogy nézhetek ki. Feltápászkodom a földről. Időközben Lucius is összehúzta magán a ruháit, de egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki egy cseppet is bánná tettét, sőt felszegett fejjel néz ránk. - Gyere ide! – parancsol rám, s nyújtja ki várakozóan felém a kezét. Nem mozdulok. Volt idő, mikor szó nélkül rohantam volna a karjaiba, de ezek után… vajon mit vár? - Nem hallod? Azt mondtam, gyere ide! – villan vészjóslóan a tekintete. - Nem – rázom meg a fejem, s magam sem tudom, miért, de a Nagyúr felé kezdek oldalazni. Ekkor eszelős vigyor jelenik meg Lucius arcán, majd olyan dolog történik, amit ha nem a saját szememmel látok, el sem hiszek. Lucius vonásai kezdenek megváltozni. Orra visszahúzódik arcába, szemei kígyószerű formát vesznek fel, bőre természetellenesen sima és fakó lesz, haja eltűnik. Oldalra pillantok, s megrökönyödve látom, hogy a mellettem álló Nagyúr is jelentős változásokon megy keresztül, csak nála épp fordított a folyamat. Na, azt hiszem, hogy most fogok elájulni. Akkor most mi van? Az, akit Luciusnak hittem, aki ilyen kegyetlenül elbánt velem valójában Voldemort, és reggeli látogatóm, az érzéki „csókkirály” pedig Lucius? Mikor végre sikerül felfognom a látottakat, nagyot dobban a szívem. Hát ezért volt olyan furcsa a „Nagyúr”, és „Lucius” pedig… Kicsit szégyellem magam, amiért csak egy percig is elhittem, hogy Lucius képes lenne ilyet tenni velem. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy vajon mi volt a hüllő szándéka ezzel az egész színjátékkal. - Miért? – kérdem halkan, megtörve ezzel a nyomasztó csendet. Hogy kitől, azt magam sem tudom. Voldemort (az igazi) felnevet. Látszólag egyáltalán nem zavarja a rá szegeződő pálca. Összerezzenek, és közelebb húzódom Luciushoz. Látva reakciómat abbahagyja a nevetést, és bosszúsan fordítja el tekintetét rólunk. - Jól van, Lucius, leteheted a pálcát – utasítja megmentőmet higgadtan. - Nem – feleli Lucius határozottan, s hogy szavainak nyomatékot is adjon, feljebb emeli a pálcát, s tesz egy lépést előre, így szinte a háta mögé kerülök. - Mindez nem történt volna meg, ha teljesíted a parancsomat – folytatja bosszúsan a Nagyúr. - Kifelé! - Hogy? – lepődik meg Voldemort. - Takarodj a házamból! – kiált rá Lucius most már türelmetlenül. - Jól gondold meg, Lucius! Hajlandó lennél mindent, amit tőlem kaptál eldobni egy… – vet rám egy lesajnáló pillantást, majd folytatja – egy nő miatt? Nos, igen, ez itt a nap kérdése. Az tény, hogy nem indult valami biztatóan a kapcsolatunk, de azóta rengeteg idő telt el, s igen sok mindent éltünk át együtt. Persze ez nem jelent semmit. Más a testiség, az ösztönös vonzódás, és más a szerelem… Szerelem? Hogy jön ez most ide? Már a gondolat is abszurd, ebben a helyzetben meg egyszerűen nevetséges. Még ha érezne is valamit velem kapcsolatban, az nem lenne elég egy ilyen horderejű döntéshez, tehát esélyem a túlélésre szigorúan monoton közelít a nullához. Felé fordítom a fejem, s remény vesztve várom a válaszát. Tekintetünk találkozik, de semmit nem tudok kiolvasni belőle. - Igen – feleli határozottan, meglepve ezzel mindkettőnket. Úgy érzem, hogy megfordult velem a világ. A szívem hevesen kalapál, vérem vadul száguld ereimben, a fülem eldugul, a torkom elszorul, de ezúttal nem a félelem váltja ki ezt belőlem, hanem ez az egyszerű, rövid szó: „Igen”. Hirtelen nincs fájdalom, nincs kín, nincs szégyen, csak ez a szó: „Igen”. Ez a szó jelenleg a minden! A mennyekben érzem magam. - Te tudod… - rázza meg Voldemort a fejét lassan -, de ne felejtsd el, hogy én figyelmeztettelek. - Nem fogom. És most utoljára mondom: kifelé! – Vonásai megkeményednek. Nagyon elszántnak tűnik. A Nagyúr sarkon fordul, és lobogó talárjával nyomában sietve távozik. Van egy olyan érzésem, hogy nem most láttuk utoljára. A nehéz tölgyfa ajtó hangos csapódással zárul be, mi viszont még mindig ott állunk egymással szemben, s némán meredünk a másikra.