Végre visszaértünk a Malfoy - kúriába. Eddig se szerettem az utazásnak ezt a módját, s ezután sem fogom.
Szédülök és émelygek. Erősen kétlem, hogy csupán az utazástól lenne, de igyekszem visszatartani gyomrom tartalmát.

- Minden rendben? – kérdi Lucius, s csak ekkor veszem észre, hogy még mindig a karjában tart. Utálom, hogy látja gyengeségem.

Még hogy minden rendben?! Már hogy lenne minden rendben?! – üvölteném legszívesebben, de erősen kétlem, hogy akár egy hang is kijönne most a torkomon. Ehelyett csak bizonytalanul bólintok, majd megindulok szobám felé. Jelenleg az olyan egyszerű dolgok, mint a járás is nehezemre esnek, de muszáj erőt vennem magamon. Nem vágyom semmi másra, csak egy forró fürdőre, hogy minél hamarabb lemoshassam magamról szégyenemet.

Szinte futva megyek be szobámba, s csak akkor nyugszom meg valamelyest, mikor magam mögött végre becsukódik az ajtó. Zihálva dőlök neki, majd roskadok le a földre. Még soha nem éreztem ennyire megalázva magam. Ökölbe szorítom kezem, s dühösen vágom bele az ajtóba.
Egy ütés, majd még egy… és még egy. Érzem, ahogy mellkasomat nyomja, egyre jobban feszíti az elfojtott sírás. Nem! Nem! Azért sem! Én nem fogok… ismét bevillan, ahogy „Az” hozzám ér.
Nem bírom tovább.
Kezeimet arcom elé kapom, s végre előtör belőlem a megváltó zokogás.

Nem tudom, mennyi ideje ülhetek így a padlón, s bámulom a kandallóban parázsló tüzet. Könnyeim már elfogytak, és úgy tűnik, a remegésem is csillapodott. Lassan megindulok a fürdő felé. Ruháimat szabályosan letépem magamról, s dühösen vetem a lángok közé. Kár érte. Szép darab volt.
Megnyitom a csapokat, s merengve nézem, ahogy a hatalmas kád megtelik vízzel. Jóleső érzéssel tölt el, ahogy a meleg víz elgémberedett végtagjaimat újra élettel tölti meg.
Élettel…
Na, persze! Szép kis élet.

Megrázom a fejem, s próbálom magam túltenni azon, ami ma este történt, de egyszerűen nem megy. Még túl frissek az emlékeim. Gondolataimba erőszakosan visszafurakodnak a kellemetlen képek, az érzések, s rajtam ismét végigsöpör a nyugtalanság és a viszolygás hulláma.
Behunyom a szemem, s a habok alá merülök…

Milyen kellemes, és békés itt lent minden, mintha lebegnék a gondtalanság, a felhőtlen boldogság felé… Legszívesebben örökre itt maradnék.
Miért is ne? Hisz annyira egyszerű.
Kifújom tüdőmből a maradék levegőt, s nézem az apró buborékok fürge táncát, ahogy a felszín felé igyekeznek.
Egy kis ideig még erőtlenül kapálózok, majd érzem, ahogy végtagjaim elnehezülnek. Gondolataim egyre tompábbak. Olyan, mintha egy könnyű anyagból készült, sötét lepel borulna agyamra.
Most újabb képek jelennek meg szemeim előtt, de ezek csupa kellemes érzéssel töltenek el… és mintha a távolból…
Mi ez a hang?
Zene?
Vajon honnan jöhet?
Lassan fordítom el fejemet, s nem messze tőlem halvány derengésre leszek figyelmes. Elindulok felé, s ahogy közeledem, a derengés földöntúli ragyogássá erősödik. Csodálatos!
Nem tudom, láttam-e valaha ilyen szépet. Mintha maga lenne a béke, a megnyugvás, ami csak arra vár, hogy eggyé olvadjon velem. Hallom, érzem, ahogy hív.
Maradék erőmet összeszedve kinyújtom karom, hogy megérinthessem, ám ekkor elsötétül minden.

Ne!! – kiáltok fel kétségbeesetten. Szemeim lázasan csillognak, testem verítékben úszik. Zavartan pillantok szét a szobában, s némileg megnyugodva tapasztalom, hogy az ágyamban fekszem vastag takarókba bugyolálva. Kevésbé nyugtató a gondolat, hogy nem tudom, hogy kerültem oda. Csak annyi rémlik, hogy fürödni mentem, aztán elmerültem… és ott volt az a hang, meg a fény…
Nem tudom! Annyira ködös minden. Próbálom megerőltetni az agyam. Halványan emlékszem, hogy erős karok ragadják meg a testem, s emelnek ki a kádból, de aztán semmi.
Csak a sötétség.
Utána pedig az álmom. Az édes, békés álom, melyben boldog voltam. Volt férjem, gyermekem, ám a boldogságunk nem tartott sokáig. Elvették tőlem őket, engem pedig az örök sötétségbe zártak, távol tőlük, távol a fénytől…

- Jól rám ijesztettél – zökkent ki gondolataimból a megszokott, kellemes, mély hang. Tekintetem az ajtóban álló mágusra siklik. Arcát halványan világítják meg az éjszaka beszűrődő fényei. Elindul ágyam felé, leül mellém, majd átnyújtja nekem a kezében lévő, gőzölgő itallal teli bögrét. Hálásan fogadom el, s szememet lesütve kortyolok nagyokat. Csak ekkor veszem észre, hogy kézfejemet apró horzsolások borítják. Némán szemlélem őket, míg Lucius kezei az enyémre nem kulcsolódnak.
Már megint egy olyan, helyzet, amit jobb lett volna elkerülni. Ismét láthatja, hogy mennyire törékeny és sebezhető vagyok, és ez nem jó. Nagyon nem jó!
Miért nem lehet minden olyan, mint azelőtt? A felsőbbrendű modor, ahogy beszélt hozzám, a hűvös távolságtartás, amivel viseltetett irántam, a tiszteletkörök, a kényszerű udvariaskodás… vagy valami (mindegy, mi!), ami okot adhatna arra, hogy ismét elzárkózhassam előle, hogy… gyűlöljem.
Nem! Nem őt kell gyűlölnöm, hisz amennyire csak tudott, védelmezett attól a szörnyetegtől. A lánc… igen, a lánc! Nem kellett volna nekem adnia, de ő megtette, holott tudta, hogy milyen következményekkel jár. Pengeélen táncol. Miattam. Hát hogyan is tudnám ezek után gyűlölni? Inkább saját magamat kellene. Én vagyok mindennek az oka, ezt az egészet csakis magamnak köszönhetem.

Szemembe ismét könnyek szöknek, melyek az arcomon végi gördülve hullnak a földre. Pedig már azt hittem, nincs több könnyem.
- Ugyan már… - simít végig Lucius az arcomon, letörölve ezzel az újonnan útjukra induló cseppeket. Beleborzongok érintésébe.
- Sajnálom – suttogom elhaló hangon.
- Nem kell. Csak ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyet.

Nem válaszolok. Mégis hogy ígérhetnék ilyet? Ha megígérem, az azt jelenti, hogy tartanom is kell magam hozzá, viszont egyáltalán nem érzem elég erősnek magam ahhoz, hogy egy, vagy több ahhoz hasonló „élménnyel” megbirkózzam. Egyszerűen nem menne.
Nem tudok megszólalni, de talán nem is kell. Szürke szemei elárulják, hogy mindent tökéletesen ért. Kezemet az övére teszem, s lassan vezetem le egészen a szívemig, hogy érezze kétségbeesésem, belső vívódásom. Ő kinyújtja szabadon maradt kezét, és az enyémet a mellkasára helyezi. Az ő szívverése sokkal nyugodtabb, s furcsa, de mintha ez a nyugodtság erőt adna nekem, megnyugtatná háborgó lelkem.
Ismét lehorgasztom a fejem, de ő nem hagyja. Állam alá nyúl, és rákényszerít, hogy a szemeibe nézzek. Lassan közelíti hozzám ajkait, végül gyengéden megcsókol. Nem heves, nem követelőző, kicsit vigasztaló.
Most gondolok csak bele, hogy leszámítva azt a két kis „balesetet”, eddig csak a Nagyúr parancsára közeledett hozzám.
Pár pillanattal később szétválnak ajkaink. Valósággal a mennyekben járok. Nem akarok belegondolni, hogy tényleg akarta-e, vagy egyfajta vigasznak szánta…, bár ha úgy is volt, akkor sem érdekel.

Hosszú percekig ülünk némán egymással szemben, s hallgatjuk, ahogy az éjszaka csendjét meg-megtöri a kandalló tüzének halk ropogása.
Ösztönösen odafordítom a fejem, és nem tehetek róla, de elmosolyodom. Lucius is követi tekintetem, majd mikor meglátja a kandalló szélén kikandikáló anyagdarabot, halványan mosolyogva, tettetett rosszallással rázza meg a fejét.
Nos, igen… a nők és a kicsinyes bosszúik.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy pihenj egy kicsit – engedi el kezem, és feláll az ágyamról. Érzem, ahogy elönt a kétségbeesés, és agyamat ismét kellemetlen gondolatok rohanják meg.
- Várj – nyúlok tétován a karja után. – Nem lehetne… - hallom, ahogy hangom elcsuklik, de ha már belekezdtem, akkor fojtatom. Mély levegőt veszek, és még egyszer nekirugaszkodom – nem lehetne, hogy most az egyszer itt aludj?

Megfordul, és kérdőn néz rám. Nem tudom, milyen lehet az arckifejezésem, de fura mosoly jelenik meg a szája sarkában. Ekkor eszmélek csak rá, hogy vajon mire gondolhat. Elpirulok, és ügyetlenül mentegetőzni kezdek.
– Mármint úgy értem, hogy nem akarok egyedül lenni…
- Igen? – kérdi most már egyértelműen jót derülve rajtam.
- Mármint…, én elalszom a kanapén, ha kell, csak ne hagyj egyedül. Kérlek…

Látva elkeseredésem, visszaül mellém az ágyra. Megigazítja a párnám, majd egy apró, furcsa kinézetű folyadékkal teli üvegcsét nyújt át.
- Ezt jobb lesz, ha megiszod. Ettől jobban fogsz aludni.
- Köszönöm – rebegem halkan, és nagyot kortyolok a főzetből. Hálásan megszorítom a kezét, majd visszadőlök a párnámra.
Nem tudom, volt-e valaha valaki az életében, akit ilyen közel engedett magához, aki látta őt ilyennek, vagy csak a töredékét annak, amit én most.
Annyi biztos, ez az éjszaka örök emlékként marad meg mindkettőnk emlékezetében. De nem tudom tovább fűzni gondolataim, érzem, ahogy maradék erőm elhagy, s szépen lassan álomba szenderülök… mély, megnyugtató, Álomtalan álomba.