Következmények

Hosszú percekig (órákig?) ülök némán a padlón, és az ágyon hagyott dobozt nézem. Akár még szerencsésnek is mondhatnám magam, amiért sikeresen (mindenféle fenyegetés és átok nélkül) túléltem a Nagyúrral való eddigi találkozásaim mindegyikét, de ez cseppet sem javít tényleges helyzetemen. A kérdés már csak az, hogy a ma esti lesz-e az utolsó, vagy részesülök abban a „kegyben”, hogy szárnyai alá vesz, és állandó vendége leszek rezidenciájának.

Végiggondolva, hogy ha választhatnék, melyik lenne a jobb, egyértelműen a halál mellett döntenék. Még mindig jobb meghalni, mint egy életen át az ő játékszere lenni.

Már a gondolattól is kiráz a hideg… én, amint Voldemort ágyában fekszem, és… Nem! Nem és nem! Gondolnom sem szabad erre! Ez nem történhet meg! Lucius sosem hagyná…

Lucius…

Oh, még vele sem volt lehetőségem beszélni a tegnapi „irodalmi est” után, így azt sem tudom, hányadán állunk. Ráadásul, ha megtudja, hogy a meggondolatlanságomból fakadó megpróbáltatásainak még koránt sincs vége…

Ajtó csapódás, majd gyors léptek zaja üti meg fülemet.

Hirtelen megmerevedem. Mozdulatlanul ülök… még mindig a padlón. Mennyi lehet az idő?

Kisvártatva Lucius alakja jelenik meg az ajtóban. Szemmel láthatóan zaklatott. Idegesen néz szét a szobában, majd mikor meglát a sarokban, aggódva guggol mellém.

- Csak most értesültem róla, hogy itt járt – szólal meg határozottan, s szürke szemeivel zavartan fürkészi arcomat. Bal kezét vállamra teszi, jobbjával pedig állam alá nyúl, és megemeli fejem, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. Nem akarom, hogy ilyennek lásson. Szégyenkezve sütöm le szemem, ajkaim megremegnek, miközben erősen küszködöm a sírással. Remegek. Csak most érzem, mennyi bennem az elfojtott feszültség. A látszólag könnyed csevely a Nagyúrral rengeteg energiámat felemésztette, és igencsak megviselte az idegeim.

Biztos Lucius is látja belső vívódásom, mert megszokott gúnyos, távolság tartó, (játékosan) csipkelődő modora helyett most nagyon is emberien bánik velem.

Szó nélkül segít fel a földről, majd derekamat átölelve az ágyhoz kísér. Tölt egy pohár vizet, és szelíden rám parancsol, hogy igyam meg.

A hideg víz némelyest megteszi hatását, a pánik kezd csendesedni, és gondolataim is tisztábbak. Felemelem fejem, és szememmel követem pillantását.

A doboz.

Csak most eszmélek rá, hogy talán nem is tudja, miért volt itt a Sötét Nagyúr. Mintha csak olvasna gondolataimban, kérdőn néz vissza rám, de nem szól semmit. Várja, hogy összeszedjem magam. Néhány mélyebb lélegzetvétel után ez sikerül is.

- Örömmel jelentem be, hogy a Nagyúr ma esti exkluzív party-jára mindketten hivatalosak vagyunk – mondom „némi” gúnnyal a hangomban. Magam is meglepődöm, hogy ilyen határozott hangon képes vagyok megszólalni.

Lucius nagyot sóhajt. Hogy a megkönnyebbüléstől, vagy az újabb feszültségtől, azt nem tudom. Újra engem néz, de ezúttal nem kapom el tekintetem. Halványan elmosolyodik, majd aprót biccent fejével.

- Akkor lassan ideje készülnünk… ha nem akarunk elkésni – mondja határozottan.

Nem tehetek róla, de jóleső borzongás fut végig rajtam kellemesen mély hangja hallatán. Ilyenkor sajnálom, hogy úriember… igazán kihasználhatná pillanatnyi gyengeségem. Becsületszavamra, nem ellenkeznék…

Ezektől a gondolatoktól jobb kedvre derülök, és visszamosolygok rá. Végigsimít arcomon, majd magamra hagy.

Boldogan nyúlok el ágyamon, miközben mosolygok, mint egy szerelmes kamasz. Előbbi kétségbeesésem már a múlté. Egy egészen más érzés váltotta fel, mely kellő erőt ad ahhoz, hogy ezt a mai estét emelt fővel, és büszkén tudjam átvészelni.

Kíváncsian fogok bele ajándékom bontogatásába, s a lélegzetem is eláll, mikor megpillantom a doboz tartalmát. Láttam már pár gyönyörű ruhát… de ez minden képzeletet felülmúl. A finom anyagból készült, természetesen fekete színű ruha ugyan hosszú, a földig ér, de tökéletesen követi, és ki is emeli viselője minden domborulatát. Bal oldalán egészen combközépig fel van hasítva, ezáltal látni engedi mind lábamat, mind pedig combomat. A hasíték mindkét oldalát apró, ezüstösen csillogó kövek díszítik, de számuk koránt sincs eltúlozva. A ruha felső része pánt nélküli, ezért a dobozban találok mellette egy áttetsző csipke stólát is. Be kell valljam, Lord Voldemortnak igen jó ízlése van.

Mivel nem különösebben rajongom az erős „vakolatért”, így egy visszafogott, szolid smink mellett döntök. Természetesen a hideg színeket részesítem előnyben. A hajammal Winky segítségével hamar sikerül végeznem. Mindig egyenes tincseimbe apró hullámok kerülnek, melyeket végül laza kontyba fogok össze. Elégedetten nézek végig magamon. Ha meg kell halnom, legalább szépen megyek a halálba.

Kopogtatnak ajtómon, majd Lucius lép be rajta. Egy pillanatra megtorpan, amint meglát, s megbűvölve néz végig rajtam.

- Talán nem tetszik? – kérdezem bizonytalanul, és zavartan követem tekintetét.

- De – vágja rá kisvártatva. – Nagyon is. – Közelebb lép hozzám, majd kiveszi hajamból a kontyot tartó csatokat. – Remélem, nem baj… így sokkal jobban áll. – Odafordulok a tükörhöz, és belenézve el kell ismernem, igaza van. Mögém áll, és néz, miközben hajamat igazgatja vállamon. Majd egy gyönyörű fehérarany láncot tesz a nyakamba. A láncon egy Malfoy - címeres medál lóg. Hálásan érintem meg kezét, mely még mindig a nyakamon nyugszik. Felemeli kezem, és gyengéd csókot lehel rá.

- Menjünk – közli egyszerűen, és felajánlja karját. Boldogan fogadom el, s fonom karomat az övébe.

Ł

Hát, itt vagyunk.

A kívülről lepusztult és látszólag néptelen kastély előtt állva ismét úrrá lesz rajtam a pánik. Hirtelen kérdések rohanják meg agyam: Mi van, ha ez egy csapda? Mi van, ha senki más nincs itt rajtunk kívül? Mi van, ha… gondolataimat pár halk pukkanás zaja töri meg. A sötét éjszakából több fekete taláros alak bontakozik ki, s mind ide tart. Ismét megnyugszom. A formális köszönések és bemutatkozások után belépünk az elhagyatottnak tűnő épületbe.

Ahogy átlépünk a küszöbön, egyúttal mintha másik világba is léptünk volna. Kivilágított bálterem; nem túl nagy, de nyüzsgő forgatag; beszélő, nevetgélő emberek; kellemes zene. A Nagyúr tudja ám a módját, hogy kell party-t adni. Szívemről nagy kő gördül le.

- Á, Lucius! – üti meg fülemet egy ismerős hang, és érzem, ahogy a pulzusom ismét az egekbe szökik. Kísérőm is bizonyára észre vehette kiújuló pánikomat, mert erősebben szorítja meg karomat. – Örülök, hogy elfogadtad meghívásomat. És Tia… nahát, maga egyenesen elragadó – hízeleg Voldemort, miközben kezet csókol. Mosolyt erőltetek az arcomra, és illedelmesen meghajlok előtte. Nem akarok szégyent hozni Luciusra.

- Köszönöm a bókot, de az Ön ajándéka nélkül aligha lennék az - viszonzom a bókot, és ebben van is némi igazság.

- Majd meglátjuk – feleli sejtelmesen, és arcán ismét megjelenik az a furcsa vigyor. Mosolyom megfagy arcomon. Ezt hogy érti? Mit jelentsen ez? Mit lát meg?... Szerencsére újabb vendégek érkeznek. – Érezzétek jól magatokat – mondja még futólag, s már az újonnan érkezőkkel elegyedik beszélgetésbe.

Döbbenetemből Lucius zökkent ki.

- Ne félj, vigyázok rád – suttogja halkan, miközben az egyik félreeső asztal felé irányít. Ez a pár szó felér a világ összes kincsével. Testemet ismét elönti a forróság, s csillogó szemekkel nézek rá.

Az este viszonylag gyorsan telik. Lucius igazán kellemes társaságnak bizonyul, s bár nem beszélünk róla, de látszólag egyáltalán nem neheztel rám az „éjszakák” miatt. Táncolunk. Örömömet beárnyékolja az a tudat, hogy a hüllő, akarom mondani, a Sötét Nagyúr figyel. Fejemet óvatosan a „trónja” felé fordítom, és egyáltalán nem lepődöm meg, mikor tekintetünk találkozik. Ismét az a nézés… majd vigyor. De elhatározásom, hogy nem hagyom magam megfélemlíteni, erős, így válaszul küldök felé egyet legelbűvölőbb mosolyaim közül, majd jól láthatóan hozzásimulok kísérőmhöz. Reakcióm hatására vigyora lehervad az arcáról.

Véget ér a szám. Kimerülve foglaljuk el helyünket, majd kortyolunk párat italainkból. Tekintetemet ismét a trón felé fordítom, s meglepődve tapasztalom, hogy az üres. Rossz érzésem támad, ami hamarosan beigazolódni látszik.

Egy magas, mogorva ember jelenik meg asztalunknál, és szenvtelen hangon közli, hogy a Nagyúr személyes lakosztályában vár minket, majd sarkon fordul, és elmegy.

Lucius rám néz. Nagyot sóhajtok, rándítok egyet a vállamon, és felállok. Nem kerülhetem el a sorsomat. Ő is feláll, és karon fogva kivezet a bálteremből.

A magán rezidencia már kevésbé van kivilágítva; egy hatalmas ágyon, kandallón, asztalon és karosszéken kívül nincs más berendezése. A Nagyúr a kandalló előtt áll, és a lángokba mered. Amikor belépünk, felénk fordítja gonosz tekintetét.

- Bizonyára érdekel, miért kérettelek ide benneteket – fog bele monológjába, s hátra tett kézzel, színpadiasan járkálni kezd. – Nos, úgy gondoltam, hogy igazán kár lenne, ha a tegnap este kialakult igen meghitt hangulatot veszni hagynánk. – Megáll, és egyenesen a szemembe néz. Érzem, hogy szívem vadul kalapál. - Ugye nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy abból, amit a kisasszony leírt, ez idáig nem sok minden vált valóra?

- Nem – feleli nyugodtan kísérőm. Közben én egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Igazán kibökhetné végre, hogy mit akar, de neeem, inkább játszik még velünk kicsit.

- Mégis mi az, ami ebből már a valóságban is megtörtént?... Nem! Nem hallani akarom… - Leül, s kígyó szemeit most Luciusra emeli. A szőke mágus tökéletesen érti, mit szeretne a Nagyúr. Biztos, nem ez az első alkalom, hogy ilyen jellegű játékot játszanak. Lucius visszalép mellém. Szürke szemeit rám emeli, s rabul ejti tekintetem. Lassan közelíti arcát az enyémhez, majd végül megcsókol.

Kezdetben bizonytalanul ízlelgetjük egymás ajkait, majd amint sikerül kizárnom elmémből azt a tudatot, hogy nem vagyunk egyedül, egyre szenvedélyesebbé válik csókunk. Hosszú percekkel később pihegve válunk szét, s megbabonázva nézzük a másikat. Voldemort eszelős nevetése zökkent ki révületemből. Kezeit hanyagul összeütve tapsolja meg mutatványunkat.

- Bravó, bravó. Lucius, úgy látom, az elmúlt évek semmit sem koptattak vonzerődön, de csodálkozom azon, hogy eddig képes voltál megállni azt, hogy az ágyadba csábítsd a kisasszonyt. – Lucius nem szól semmit, csak áll teljes nyugalommal, és elereszt egy mosolyt a gúnyosabbik fajtából.

A Sötét Nagyúr arcán is hasonló mosoly jelenik meg. Meglendíti pálcáját, és az asztalon megjelennek azok a bizonyos pergamenek. Értetlenül nézek rá. Vajon mit akarhat még? Hisz tegnap este már felolvastam neki mindet…

- Lucius, válassz egyet! - Meglepetten nézek rá. Kísérőm azonban megőrzi higgadtságát, ezt nagyon irigylem. Lassan az asztalhoz lép, és felemeli az egyik tekercset. – Nyisd ki! – hangzik a következő utasítás, de tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam. Lucius széttekeri a pergament. Szemével felületesen végigfut rajta. – Melyik az? – kérdi tőle érdeklődve.

- A Szenvedély – feleli kísérőm, majd visszateszi a lapot az asztalra.

- Nagyszerű – reagál röviden a Nagyúr, majd pálcájával felém suhint. A mozdulat hatására ösztönösen összerándulok, és becsukom a szemem. Hát ennyi volt… és ráadásul úgy halok meg, hogy azt sem tudom, ki vagyok…

Olyan hűvös van itt… és nedves minden. Ilyen lenne a halál? Lassan nyitom ki szemeim, és vegyes érzelmekkel nyugtázom, hogy még mindig a Nagyúr rezidenciájában vagyok. Megborzongok, ahogy vizes hajamról újabb hideg csepp indul útra hátamon… Várjunk csak! Mi az, hogy vizes hajamról? Döbbenten nézek végig magamon. Ott állok egy szál törölközőben, testem csurom víz, és alig merek levegőt venni. Ezt nem hiszem el!

- Mire vártok még? – hallom a hüllő hangját. Zavartan Luciusra emelem tekintetem, s döbbenten tapasztalom, hogy szeme kékjében őrült vágyak lobbannak. Pálcáját és talárját hanyagul dobja le az ágyra, majd lassan megindul felém. Most hátrálnom kellene, de nem tudok. Egyszerűen nem megy. Elvégre erre vágyom, mióta először megcsókolt. Kísérőm máris ott áll előttem és ajkaink újabb szenvedélyes csókban forrnak össze. Ajkaim után a nyakam következik.

Fantasztikusan csinálja! Úgy érzem, menten elolvadok a karjaiban.

Kezei felfedezőútra indulnak testemen, majd lekerül rólam a törölköző. Megint elpirulok. (Mint azt már említettem, eléggé szégyellős vagyok.) Mindent pontosan úgy csinál, ahogy azt leírtam. Fel is merül bennem a kérdés, hogy vagy ennyire jó a memóriája, vagy… jajj, nem tudok gondolkodni. Beletúrok gondosan összefogott szőke tincseibe, és hangosan felsóhajtok, ahogy megérzem ujjait magamban.

Sóhajommal egy időben a Nagyúr is felszisszen. Ráemelem vágytól ködös tekintetem, és kicsit kárörvendve nyugtázom magamban, hogy ő sincs fából.

Azonban nem figyelem sokáig, mert most rajtam a sor, hogy kényeztessem Luciust. Ing, öv, nadrág. Lélegzet visszafojtva nézek végig rajta, s közben elégedetten nyugtázom magamban, hogy teste majdnem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Csak mikor előkerül férfiassága, lepődöm meg. Na ezt egy kicsit alábecsültem. Elkezdek vele játszani, s közben figyelem minden egyes rezdülését. Ha esetleg nem élném túl ezt az exkluzív éjszakát, legalább úgy távozom, hogy valóra vált legtitkosabb vágyam.

Érzem, hogy Lucius már egyre kevésbé tud uralkodni magán. Felránt magához. Most jönne az a rész, hogy a falnak nyom, és úgy szeretkezünk. A fal azonban messze van. Lépek egyet hátra, de beleütközöm valamibe… vagy inkább valakibe. Riadtan kapom hátra a fejem, és a kígyó szemekkel találom szemben magam, melyhez eszelős vigyor társul.

Észre se vettem, mikor került mögém. Nem tudom tovább fűzni gondolataimat, mert Lucius visszafordít magához, felemeli lábaimat, és végre belém hatol. Hátamat a Sötét Nagyúr mellkasának feszítem, aki mintha kicsit tétován kezdené el cirógatni a hasamat. (Milyen „édes”… hát tud ilyen is lenni?) Kiráz a hideg, ahogy hozzám ér, de Lucius érintései és csókjai feloldják feszültségemet. Hamarosan már csak arra tudok figyelni, ahogy szőke mágusom forró, kemény büszkesége egyre gyorsabban mozog bennem. Hullámokban tör ránk a gyönyör, majd érzem, ahogy Lucius minden izma megfeszül, de visszatartja élvezetét. Egy könnyed mozdulattal kicsusszan belőlem, leengedi a lábaim, majd szembe fordít a Nagyúrral.

Szívem ismét vadul kalapál, mikor rájövök, mire készül.

- Ne félj tőle – suttogja Lucius a fülembe, s biztatóan vállamra teszi kezét. Aprót bólintok, hogy megértettem, de testemnek sokkal nehezebben tudok parancsolni. Ilyenről nem volt szó!

Voldemort ledobja talárját, nadrágját, majd csípőmet megemelve, türelmetlenül belém hatol. (Te jó ég! Ha valaha halott is volt, most egész biztos, hogy nem az… legalábbis ez az egy testrésze biztos, hogy nem.) Egész testemben remegek. Most Luciuson a sor, hogy megtartson. Hátra fordítom fejem, szürke szemeibe nézek, és próbálok nem arra gondolni, hogy az a hüllő érint. Kísérőm biztatóan viszonozza pillantásom, majd száját az enyémre tapasztja, miközben folytatja testem simogatását. Érzem, ahogy izgalma a fenekemet súrolja… majd kisvártatva óvatosan belém hatol hátulról.

Meglepetésemben felsikkantok, de Lucius újabb csókkal zárja le ajkaim. Szerencsére nem kell sokat várnom, s megérkeznek az első hullámok. Mind a Nagyúr, mind pedig Lucius hangos sóhajtozás közepette jut el a csúcsra.

A földre rogyok, miközben egész testemben remegek, és zavartan próbálom kezeimmel eltakarni pőreségem.

- Igazán irigylésre méltó „darab” – szólal meg a Sötét Nagyúr, miközben magára veszi ruháit. - Becsüld meg jól, Lucius – mondja egyhangúan, majd pálcájával int, és rajtam ismét a tőle kapott ruha van. – Most pedig menjetek.

Szó nélkül, és talán a kelleténél valamivel gyorsabban hagyom el a magán lakosztályt. Sietősen, könnyeimmel küszködve, szinte futva haladok a folyosón, s megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor végre kilépek az épületből a sötét éjszakába.

Valaki hirtelen hátulról elkapja karomat, és rajtam újabb pánikroham söpör végig. Riadalmam csak akkor csillapodik, mikor meglátom Lucius szürke szemeit.

- Sajnálom – szól együtt érzően. Hogy pontosan mire érti, azt nem tudom meg.

- Hogyhogy elengedett? – kérdezem értetlenül. Térdeim még mindig remegnek.

- Habár az ő ereje elképesztően nagy, csatlósok és szövetségesek nélkül nem sok mindent tudna elérni. Tudja nagyon jól, hogy az én támogatásom és befolyásom nélkül hatalma ingataggá válna. Azzal, hogy elfogadtad tőlem a láncot, egyértelműen a tudtára adtad, hogy hozzám tartozol. Az előbbi kis „közjátékkal” pedig csak hűségemet akarta próbára tenni.