11. A láthatatlan kötél

-         Mi az, hogy fa??? –majd levette Tom fejéről a sapkát

-         Baszki, add vissza! –ugrándozott érte

-         Hehe! -vigyorgott, Tom meg esett egy nagyot

-         Szopd le magad!

-         Hát nem azt mondtad, hogy ami nincs, azt nem lehet??

-         Jól van, elég! –nevetett Bill még mindig –menjünk a fotózásra!

-         Képzeld, interjúm lesz!! –ujjongott Barby, amint épp tejszínhabos cappuchinot ittunk a plázában.

-         Szuper! És kivel??

-         Kikkel! Nevada Tan!!!

-         Woow!! Szereted őket?

-         Az nem kifejezés!

-         Én is bírom őket –kacsintottam

-         Áááá olyan jó riporternek lenni!

-         Hát még énekesnek! Valami elképesztő…!!!

-         Találkozhatsz egy csomó sztárral és meginterjúvolod őket! Bombajó! –majd hátra csapta a haját

-         Jajj… jut eszembe…nekem holnap Stuttgartba kell mennem… -nyomogattam a mobilom gombjait

-         Mi?? –csapott az asztalra –nem hagyhatsz itt! Ezek után, hogy így összebarátkoztunk!

-         Tudom… és nem is akarlak itt hagyni…hidd el, nem rajtam áll, hogy hol vagyok… de…majd írok üzenetet, jó?

-         Hát kössz –csapta magát hátra a székbe és duzzogva ölbe fonta karát

-         Jaj… majd…valahogy megoldjuk! Tudom ez nem segít, de turnén vagyok és muszáj tennem a dolgom.

-         Pontosan tudom és megértelek, de… miért pont holnap??

-         Nem tudom –vontam meg a vállam

-         Halihó csajok! –intett felénk Ádám…de jó…

-         Szia –mondtuk egyszerre

-         Mizus? –puszilt meg

-         Semmi –mondtam egyhangúan

-         Ugye nem igaz, hogy holnap mennie kell Evynek?!!! –tette fel a kérdést Barby

-         Öööö… de. Miért?

-         Hát mert nem akarom, hogy menjen

-         És én sem akarom… -mondtam halkan, Billre gondolva –és ő sem akarná…

-         Tessék?

-         Semmi, csak az, hogy én sem igazán akarom itt hagyni ezt a várost. Barby miatt, meg…

-         Meg? –Ádám. Elszóltam magam, majdnem…

-         Meg az, hogy maradjatok itt! –avatkozott közbe Barby

-         Muszáj ezt pont neked megmondani??? –mondta flegmán Ádám –tudtommal én vagyok a menedzser. –Barby meg ráöltötte a nyelvét és bevágta a durcit

-         Nem tudnánk mégis egy másik napon menni?? Legalább még 1-2 napot maradjunk… -kérleltem

-         Nem! És ez az utolsó szavam. Sziasztok –majd bunkó módon elhúzta a csíkot

-         Te, Evy, nem mondtad, hogy ez ennyire bunkó! –én meg megvontam a vállam, én is duzzogva

-         Ez van. Ezt kezdem unni benne

-         Akkor miért nem szakítasz??

-         Mert a menedzserem!

-         Szerelem nélkül is tudtok együtt dolgozni, nem?

-         Ő nem. És azt hiszem én sem.

-         Hát ez gáz! –igazgatta a gyűrűjét az ujján

-         Az, nem is kicsit.

-         Na, tényleg és tegnap este hová tűntél?? Bill is eltűnt

-         Öööö…- egyenesedtem ki a széken, és éreztem, hogy izzad a tenyerem –izé… azt nem tudom, hogy Bill hová…

-         Á-á-á-á! Ácsi! –tette fel a kezét –van egy olyan érzésem, hogy az este folyamán ti valahol együtt voltatok

-         Hogy gondolhatsz ilyet?? –vágtam rá –hiszen tudod, hogy én…

-         Szereted őt –tette karba a kezét vigyorogva

-         Nem! Én…é-é-én…nem!

-         Mutatsd a kezed! –én meg szemöldökfelhúzva megmutattam neki, ami csak úgy izzadt

-         Ahha! Szóval mégiscsak szereted! –vigyorgott

-         Nem! Nem szeretem!

-         Na, ne játsszuk ezt tovább, látom rajtad! Lesüt rólad az igazság!

-         Ennyire? –forgattam a szemem, majd elnevettük magunkat

-         Igen! –nevetett –na, mesélj!

-         Hát…igazából nincs sok mindent mesélnem… Tegnap kaptam egy virágot…emlékszel még a cd-t is elkértem tőled. Egy TH-s idézet volt a cetlin és az hogy: egy titkos hódolód. Tudtam, hogy nem Ádám az… de még mindig nem jöttem rá a feladó tulajdonosára. Délután Ádám at mondta, ő küldte, e a diszkóba kiszedtem belőle, hogy mégsem. Később táncoltunk, amikor csörgött a mobilja, szokás szerint, dolga volt. Én meg kiborultam és kimentem a helyről. Bill utánam jött… Beszélgetni kezdtünk, elárulta, hogy ő küldte a virágot én pedig elmondtam neki azt, hogy tetszik nekem. Vagyis…érted. Egyébként reggel is beszélgettünk reggelinél meg a diszkóban is… Aztán…elkísért haza. Aztán… bejött a szobámba és…csókolózni kezdtünk. Nem tudom miért…

-         Hát mert szereted!

-         És…végülis addig nem jutottunk el, de már közel voltunk hozzá. De végül reggel RUHÁBAN keltünk fel, nálam töltötte az éjszakát.

-         Huhh! Ez elképesztő! Gyorsan összejöttetek!

-         Nem jöttünk össze… aztán reggel veszekedtünk, mert nem tudom mit érzek… és…azóta még nem találkoztam össze vele

-         És…még mindig nem tudod mit érzel iránta?? De…csókolóztál vele, nem igaz?

-         De…

-         Akkor csak szereted, nem?

-         Nem tudom… lehet

-         Huhh te… ahhoz képest, hogy nemrég még utáltad, elég gyorsan megszeretted

-         Hidd el, nekem is hihetetlen. Nem tudom mi történt velem…egyik napról a másikra szerettem meg…

-         Aha

-         És neked? Tetszik valamelyik? Nagyon csak úgy tűnik, hogy Georg és Tom a kegyeidért hajt -mosolyogtam

-         Hát azt vettem észre –nevetett

-         És melyik tetszik??

-         Egyiksem. Georg kevésbé nyomul mint Tom

-         És neked melyik jön be jobban? Ha nyomlunak, vagy nem nyomulnak?

-         Háát…nem tudom, de tényleg. Viszont annyit be kell vallanom, hogy Tom jobban bejön, mint Georg

-         Értem. Na, elég későre jár, ideje „haza” menni.

-         Oksi! Majd holnap hívj már fel, hogy mikor mentek, mert ha még lesz időd, akkor eljöhetnél a Nevada Tan interjúra

-         Oké, ott leszek, ha tudok –kacsintottam, majd hazamentünk mindketten.

-         Héjj! –pisszegett valaki nekem valahonnan, ahogy a hotel folyosóján mentem végig a szobámhoz

-         Ki az?? –fordultam körbe

-         Én –majd az „én” magához húzott. Vagyis ha így jobban tetszik: Bill

-         Mit akarsz? –suttogtam –és miért suttogunk??

-         Mert nem akarom, hogy meghallják. Meg öööö… hogy mit akarok?? Azt én sem tudom… beszélgetni… veled lenni –nézett igéző tekintetével a szemembe. A tenyerem újra izzadni kezdett

-         Izé... de itt Ádám megláthat

-         Hát akkor menjünk el valahová!

-         Rendben –majd mint a kommandósok, kilopakodtunk a hotelból.

-         Az meg ott ki?? –kérdezte Ádám Zsoltot, amint épp az emeltről jöttek le. Minket látott meg Billel, amint épp kiléptünk a hotelből, méghozzá elég sietősen

-         Nem Evy??

-         Igen… azt látom, de ki az a másik??

-         Hmmm… fekete haj…nem ismerős…

-         Tokio Hotel Bill. De mit keres ő a csajommal?? Aki ráadásul utálja a TH-t???

-         Nos, nem tudom

-         Most mégis hová megyünk? –kérdeztem Billt

-         Hát…azt nem tudom. Hová menjünk?? Egy Mc Donald’s??

-         Oké. És…akkor most elmondod végülis, hogy mi célod volt ezzel??

-         Hát…nem tudom… Úgy gondoltam jó lenne beszélni…azután a reggel után.

-         Nos igen…de nekem nincs mit mondanom –tettem zsebre a kezem.

-         Szóval akkor még mindig nem tudod mit érzel. Értem… -nézte a cipője orrát, ahogy lépdeltünk előre

-         Hát…nem

-         Akkor mi közünk van nekünk egymáshoz??

-         Valami csak van…mert akkor most nem sétálgatnánk ketten itt az utcán.

-         Igaz…de…akkor ki fogja megmondani, hogy mi?

-         Nem tudom… valami…húz feléd. Ez olyan, mintha egy láthatatlan kötelet fognál és én meglennék kötözve és te egyre jobban csak húznál magad felé. Míg nem teljesen hozzád simulok. –közben leálltunk a sétával

-         És ha most a kötéllel teljesen magamhoz húználak? –nézett a szemembe, majd a kezét a derekamra tette és elmondása szerint teljesen magához húzott. Ugyanolyan közel éreztem a testét az enyémhez, mint tegnap.

-         Akkor… most… teljesen a tiéd vagyok –suttogtam a fülébe és becsuktam a szemem. Valami nagyon jó érzés öntött el és mosolyogtam

-         Min mosolyogsz ennyire? –kérdezte kedvesen

-         A helyzeten. Olyan…olyan jó érzés így…közel lenni hozzád –mondtam, majd körülöleltem a nyakát és megöleltem. Melegség áradt szét a testemben.

-         Akkor maradjunk így! És… ne szakadjunk el egymástól –suttogta a fülembe. Majd egyik kezével az arca felé fordította az enyémet, és ösztönösen csókolózni kezdtünk. Úgy éreztem, hogy a testhőmérsékletem a 40-re szökkelt. Újra…