- Adósság-

„Ezek a rémes, hosszú téli éjek,

csillagtalan, vigasztalan sötét,

melyben a lélek önmagába mélyed,

s fojtón feszül föléje füstös ég…”

(Jánosházy György: Téli éjszakák)

Tél.

Fagyos utak, zord, süvítő jeges szél, kietlen, halott táj.

Éjszaka.

Üres szobában, gyertyák fénye mellett; hosszú és magányos… már több mint tizenöt éve.

A szőke mágus gondolataiba mélyedve ült kinyitott könyvei felett, könyvtárszobájának félhomályába burkolózva. A jégvirágos ablakon keresztül némán meredt a csendes, holdvilágos éjszakába.

Soha nem volt az a merengő fajta. Minek? Annyi szörnyűséget élt már át élete során, legtöbbjét persze saját magának köszönhette. Inkább felejtené el őket örökre, minthogy emlékezzen rájuk.

Halk neszezésre lett figyelmes a könyvtár ajtaja felől, mely kizökkentette eddigi gondolataiból.

- Remélem, nem azt az ostoba vitát akarod folytatni, Draco – mordult rá látatlanul háborgatójára. – Világosan megmondtam, hogy… - fordult végre látogatója felé. Meglepetten látta, hogy fia helyett vendégük áll az ajtóban.

- Sajnálom, hogy így magára törtem, Mr. Malfoy, nem akartam megijeszteni – felelte az ajtóban álló nő.

- Nem ijesztett meg, csak nem magára számítottam – válaszolta Lucius hűvös eleganciával, majd visszatért a könyvei tanulmányozásához.

Tia beljebb lépett a szobába, s a gyertyák fényében körvonalai jól láthatóan kirajzolódtak. Még mindig a vacsoránál rajta lévő fehér felsőt és a hozzá illő térdközépig érő, szűk fekete szoknyát viselte.

- Tudja, Mr. Malfoy, már figyelem önt pár napja, és úgy vettem, észre, mintha némiképp feszélyezné a jelenlétem. – A férfi ismételten felhagyott az olvasással. Visszafordult a nő felé, megtámasztotta két könyökét a szék karfáin és hosszú ujjait maga előtt összeillesztette.

- Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam, kisasszony. Teljes mértékben hidegen hagy kegyed.

- Ó… bizonyára igaza van – felelte Tia álmatag hangon, majd, mint akinek csak úgy mellékesen eszébe jutott valami, folytatta. - Akkor biztos a mai ebéd alatt is csak véletlenül nézett olyan furcsán rám, és az a sóhaj is véletlenül szaladt ki a száján… - Lucius a tények hallatán hirtelen szóhoz sem jutott. Agya lázasan kutatott a legmegfelelőbb és vélhetően a legcinikusabb válasz után, de figyelmét a nő mozdulatai kötötték le. Tia lassan sétált a hatalmas könyvespolcok mellett, szórakozottan végighúzta ujjait a vastag könyvek gerincén, figyelmesen elolvasva, mi van rájuk írva. – De nyugodtan olvasson csak tovább, mintha itt sem lennék.

- Igazán figyelemre méltóak a képzelgései, kisasszony, de felteszem, nem bájcsevegni jött be hozzám – préselt ki végre Lucius magából egy mondatot, a lehető legmegvetőbb modorában.

- Nocsak. Esetleg mégis érdekelném? – fordult felé kislányos érdeklődéssel a nő. Pár pillanatig némán néztek farkasszemet egymással.

- A legcsekélyebb mértékben sem – válaszolt a mágus unott hangon. – De minél hamarabb a lényegre tér, annál hamarabb szabadulok meg magától.

– Értem – konstatálta Tia még mindig igen nyugodtan. - Nos, akkor nem is rabolnám fölöslegesen az idejét.

- Igazán lekötelez vele – gúnyolódott Lucius halványan mosolyogva. Nem tudta megmagyarázni, de valamiért felettébb jól szórakozott, ha a nővel ilyen jellegű csatákat vívhatott.

Tia abbahagyta a könyvek tanulmányozását, és lassan megindult a mágus felé.

- Ha nem tévedek, akkor van némi adóssága irányomban.

- Parancsol?

- Talán emlékszik még a mi kis fogadásunkra.

Lucius ereiben hirtelen megfagyott a vér. Szeme elkerekedett, és elképedve nézett a nőre.

- Nem…

- Ugyan, Mr. Malfoy… - dorgálta szelíden a nő, miközben sejtelmesen mosolygott.

- … az nem lehet – suttogta a szőke mágus maga elé tehetetlenül. – Nem tudhat róla, hisz az csak egy álom volt… - emelte tekintetét a nőre, mintegy azt várva, hogy az majd ettől eltűnik, akár egy álomkép, de nem így lett.

- Biztos benne?

- … és ha az egy álom volt, akkor ez is biztos, hogy az – folytatta a férfi saját gondolatmenetét, mintha a nő ott sem lenne.

Tia leült az íróasztal szélére, közvetlenül a férfival szemben és odahajolt hozzá.

- Ha így gondolja – suttogta gyengéden a mágus fülébe. – Akkor ezt is bizonyára csak a képzelete műveli Önnel. – Végigsimított a férfi arcán, majd lágy csókot lehelt a szájára. Lassan távolodott el tőle, kiélvezve a férfi tehetetlen vergődését.

Lucius csak ült behunyt szemmel, döbbenten, és még mindig nem tudta elhinni, hogy ez valóság. Teljesen beleborzongott, ahogy a nő ajkai az övéit érintették. Pontosan olyan volt, mint amilyennek azt korábban elképzelte.

Óvatosan nyitotta ki a szemét, bízva benne, hogy egyedül lesz, de a nő továbbra is ott ült vele szemben, s egyenesen a szemébe nézett.

- Nos, Mr. Malfoy…? – emelte Tia tekintetét kérdőn a férfira.

Lucius idegesen megnyalta kiszáradt száját.

- Tegyük fel, hogy elhiszem, amit mond – kezdett bele rekedt, bizonytalan hangon a mágus. – Mi lenne a kívánság, amit teljesítenem kellene?

- Igazán semmiség… csak árulja el nekem, mire gondolt ebéd közben, amitől az a sóhaj előtört Önből, és már itt sem vagyok.

Lucius ismét megdermedt ültében. Agyában egymást kergették a gondolatok.

- Talán hazudhatnék neki, biztos nem venné észre, de azzal megszegném az ígéretem… amit álmomban tettem! Vagy ezek szerint mégsem álmomban… Most már végül is mindegy. A nő tud róla… és ha tud róla, akkor azt is bizonyára tudja, hogy mi történt akkor… és ha tudja, akkor… Hm, miért is ne? – Megfeszült vonásai megváltoztak, s tekintetét a nőébe fúrta.

- Nem – felelte magabiztosan a mágus, s szemében hamiskás fény csillant.

- Hm, sejtettem, hogy ez lesz a válasza – húzta el Tia a száját. Lassan ellökte magát az asztaltól, és elindult a kijárat felé, ám amikor a férfi mellé ért, az elkapta a csuklóját, felállt karosszékéből, s hirtelen magához rántotta. Szemük most egy vonalba került, s Lucius tekintetében még mindig ott volt az a ravasz csillogás.

- Inkább megmutatom – húzta magához még közelebb a nőt, majd szenvedélyesen szájon csókolta. Finoman hatolt nyelvével a nő szájába, nem akarta, hogy hevessége megrémítse őt… de fölöslegesen aggódott. Tia ugyanolyan szenvedéllyel viszonozta csókját.

Lucius még mindig nehezen hitte el, hogy annyi éjszakányi vágyakozás és álmodozás után végre megtörténik az, amit már annyiszor elképzelt. Tényleg a karjaiban tartja, érzi, ahogy ajkai az övéit érintik.

Hosszú perceken át csókolóztak, egyre jobban egymásba feledkezve, miközben kezeik felfedezőútra indultak egymás testén. Tia óvatosan elkezdte kigombolni a mágus ingét, mely alól felsejlett annak igencsak említésre méltó felsőteste.

Lucius sem volt tétlen: először csak a felsőn keresztül simogatta a nő melleit. Később lehúzta róla a felsőt, majd a melltartó alá nyúlva simogatni kezdte a mellbimbóit, amíg azok kemények nem lettek. Kezét végigfuttatta a nő combján és fenekén, aki válaszul csípőjét az övéhez nyomta. Tia, ahogy megérezte a mágus kemény férfiasságát, önkéntelenül felsóhajtott. Minden porcikájával kívánta a férfit, annak határozott mozdulatai hatására pedig teljesen elgyengült.

Lucius mintha csak erre várt volna: feljebb gyűrte a nő szoknyáját, hanyagul lerántotta az apró csipke tangát, végig fektette az asztalon, miközben türelmetlenül söpörte le róla a rajta lévő tárgyakat. A könyvek tompa puffanással landoltak a padlón, a pergamenek halk suhogás kíséretében repültek szanaszét, egy üvegcse pedig csilingelve tört össze.

Lucius egy pillanatra megszakította a csókot, és a hévtől kimelegedve, megbabonázva meredt az asztalon fekvő nőre, aki vágytól csillogó szemekkel nézett vissza rá. Ledobta magáról az ingjét, lazán beletúrt hajába, majd száját ismét a nőére tapasztotta. Lassan indult el a nő testén lefelé, végigcsókolva annak hasát, combját, végül megérkezett céljához, ami addigra már nagyon nedves volt. Lucius izgalma ettől csak még hatalmasabb lett. Nyelvével óvatosan érintette meg a nő legérzékenyebb pontját, majd egyre határozottabban kezdett vele játszani. Tia kezeivel beletúrt a szétbomló szőke tincsekbe, teste megfeszült, ajkait pedig halk sóhajok hagyták el a szőke mágus kényeztetésének hatására.

Lucius ahogy hallotta a nő reakcióit, többé már ő sem bírta fékezni vágyait. Előkapta addigra már szinte izzó férfiasságát, maga alá gyűrve a nőt egy határozott mozdulattal belé hatolt, és ütemes mozgásba kezdett. Az asztal minden egyes lökésnél halkan nyikordult egyet.

Testük egy ritmusra lüktetett, tökéletes összhangban a másikkal. A kezdeti lassú ütemet hamarosan gyorsabb váltotta fel. Felkorbácsolt vérük vadul száguldott ereikben.

A szőke mágus egy pillanatra sem vette le szürke tekintetét a nőről. Minden mozdulatát, minden apró rezdülését szerette volna jól az emlékezetébe vésni.

Szorosan markolta a nő derekát, minden izma megfeszült, majd pár másodperc múlva a gyönyörtől elkábulva, egyszerre érték el a beteljesülést.

- Nem gondoltam volna, hogy megteszi… - pihegte Tia még mindig az asztalon fekve, mikor végre sikerült levegőhöz jutnia. Luciusra emelte a tekintetét, aki megbabonázva nézett vissza rá.

- Egy Malfoy mindig állja a szavát – suttogta halkan. Kisimított egy tincset a nő arcából, majd még egyszer, utoljára szájon csókolta.

„Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?”

(József Attila: Téli éjszaka)

-*-

A régi antik óra számlapján a két mutató egymásra ért, és az óra éjfélt ütött. Lucius Malfoy ijedten kapta fel fejét az előtte nyitva lévő könyvből. Zavartan nézett körül, és vegyes érzésekkel nyugtázta, hogy az asztalán minden a legnagyobb rendben van.

- Úgy látszik mégis csak elbóbiskoltam.

Elcsigázva kelt fel karosszékéből, majd nagyot nyújtózott. Könyveit visszapakolta helyükre, és elindult szobája felé, hogy nyugovóra térjen.

- Azt hiszem, lassan ideje lenne felkeresnem Perselust némi Álomtalan Álom főzetért. Még néhány ilyen éjszaka, és teljesen kikészülök.