Csak egy tánc volt

Május 11.

Ma házasodik össze Harry és Pansy. Ők a legjobb barátaim, mióta a férjem itt hagyott. Teherbe estem, és egy reggelen elmondtam neki az örömhírt, mire ő felkapott és percekig könnyek között csókolgatott. Majd egy éjszakán megváltozott minden. Fidelius-bűbájjal védtük az otthonunkat, de a titokgazdánk elárult minket. Azon a szörnyű éjszakán egy hangos, erőszakos kopogásra ébredtünk. Draco lesietett a lépcsőn, én követtem. A további eseményekről csak emléktöredékeim vannak.

Draco kinyitja az ajtót… Egy zöld villanás, majd egy gúnyos kacaj… Az ajtóban egy fekete csuklyás férfi távozik, a csuklya alól kivillan egy tejfölszőke tincs… Az alak visszafordul, rám néz, majd egy átok eltalál… Megpróbálok eszméletemnél maradni, elkúszok a férjemhez. Halott. A combjaimon valami meleget érzek, odakapok: vér…

Elment. Örökre. A kisbabám is. De visszagondolva rá, így jobb volt. Nem akartam, hogy a gyermekem hiányos családban nőjön fel. Miután elment, lelkileg összetörtem, és ők segítettek talpra állni a végső csata idejére. Szükség is volt a lelkünk erejére, hiszen nagyon sok embert láttunk meghalni, megsebesülni. Pansy, Harry és én alkottuk Dumbledore tervének a kulcsát. Át kellett törnünk a harcolók tömegén, egyenesen Voldemorthoz, aki a leghátsó sorban gyűjtötte az erejét. Én a meglepetés erejével támadtam, mert évekig halálfaló voltam a férjemmel, és Voldemort úgy tudta, és hitte, hogy az ő seregében harcolok. Pansy diákkorában kapta meg a Sötét Jegyet, de miután elvégezte az iskolát, a Főnix rendje szolgálatában állt, és a minisztériumról kémkedett. Harrynek, pedig, meg kellett vívnia a végső csatát. Mi csak bábuk voltunk, egyedül Harry és Voldemort tudták megváltoztatni lényegesen az eseményeket.
Elérkezett a végső csata napja. A Roxfort előtt gyülekezett a két sereg. Mindkettő elszánt volt, de csak egy maradhatott. A jó oldal győzött, de évekbe tellett, hogy rendet rakjunk a varázsvilágban. Pansy és Harry aurorok lettek, én meg gyógyító és Bájital mester. Dumbledore professzor visszahívott minket a Roxfortba tanítani, de csak Pansy és Harry ment. Én úgy érzetem, nem lennék képes egy helyen élni egy bizonyos személlyel. Nem a gúnyolódásai, piszkolódásai miatt. Nem. Senki nem tudja, de köztünk régen több volt, mint egyszerű tanár-diák kapcsolat. Összetörte a szívem, de jött Draco, és rendbe hozott. Nem tudom, hogy képes lennék-e még egy ’szakítást’ elviselni…

- Hermione! Harry Potter hívja Hermione Grangert! Hahó! Nemsokára kezdődik az esküvő, de addig is, gyere, igyunk valamit!
- Rendben – egyeztem bele.
- Ne rágódj a múlton, Hermione. Nem érdemes. Élj a mának! Ezt már az ókor emberei is tudták! – mosolygott cinkosan a vőlegény.
- Nem olyan egyszerű, tudod jól. Neked itt van Pansy, de én már két embert vesztettem el. Az egyikkel együtt a kisbabámat is. Ezek olyan dolgok, amik felett nagyon nehéz átlépni.
- Most kérlek, ha egy kis időre is, légy boldog, a kedvemért! – Kérlelt Harry. Én vonakodva egyeztem bele.
Pár órával később.
- Harry Potter, akarod-e feleségedül Pansy Parkinsont? Kitartasz-e mellette jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ?
- Igen.
- Pansy Parkinson, fogadod-e férjedül Harry Pottert? Kitartasz-e mellette jóban rosszban, amíg a halál el nem választ?
- Igen.
Mikor kimondta Pansy az igent, két vékony aranyszál fogta össze a kezüket, és mindegyikük ujjára font egy arany karikagyűrűt. Ezzel megpecsételődött a további életük. Igaz, megígértem Harrynek, hogy jól fogom érezni magam, de önkéntelenül eszembe jutott, hogy a mi kezünket is így fonta körül a mágia. Még soha senki nem hiányzott ennyire, de érzem, hogy nemsokára találkozunk.
Gondolataimból Mrs. Potter zökkentett ki.
- Ne már, Hermione, hiszen megígérted, nem szomorkodsz! Gyere, együnk a tortából, nagyon finom!

Éjfélkor

A zenekar egy lassú számot játszott. Csak tangóharmónika és tárogató zenélt. Régen hallottam, ilyen gyönyörű muzsikát. Megnyugtat. Ismét felráznak a gondolataim tengeréből. Ijedten nézek fel, és egy túlontúl ismerős fekete szempárral találom szembe magam. Majd hallatszik az ismerős, megnyugtató mély hang is:
- Mrs. Malfoy, megtisztelne egy táncra? – Én csak megilletődve bólintok, már suhanunk is a táncparkett felé. Szerencsére, sok pár táncol, így nem vagyunk feltűnőek. Hirtelen rám törnek a rég elásott érzelmek, emlékek. Megint elmélázok, közben a parkett teljesen kiürül. Már csak mi táncoljuk a szenvedélyes tangónkat, ami olyan érzést kelt bennem, hogy ez egy rég történt dolog lezárása, és egy új kezdete.
A zenekar befejezi a táncot, Perselus illedelmesen kezet csókol, majd levezet a táncparkettről, és bevisz a házba. Szabadulni akarok, mikor rájövök, mire készül, de a régi érzelmek, emlékek és Ő túl erősek az akaratomhoz képest. Engedek, bár iszonyú lelkiismeret furdalásom van Draco miatt. Három éve halt meg, lehet, hogy Perselus segít túl lépni a halálán, de mindig fájni fog a seb.
Perselus, segíts! – kérlelem magamban.

Bevisz a szobájába, nem sokat vár. Lefektet az ágyra, és kínzó lassúsággal kezdi el simogatni a testemet. Nem sieti el, tudja, hogy rég voltam férfivel, és ez is egyfajta első alkalom. Szép lassan lesimogatja rólam a ruhát, majd ő is levetkőzik. Fehérneműben vagyunk mindketten, mikor először megcsókol. Én még a történtek és az emlékeim hatása alatt vagyok, csak hagyom magam sodorni az árral. Szeretkezünk, vigyáz rám. Újra feltörnek bennem a régi érzések. Majd mind a ketten belépünk a gyönyör kapuján. Pihegünk, s közben a fülébe súgom:
- Hiányoztál! – Válaszát nem várom meg, elalszom.
Reggel Perselus helyett csak egy levelet találok az ágyban.
„Csak egy tánc volt.” Majd minden elsötétül előttem…

Bejegyzés Hermione naplójába:

Örökre.

Harry Potter

Szerző: hurrikany