A japán irodalom mintegy másfélezer évet ölel fel. A régi Japánra nagy hatással volt a Kínával és a kínai irodalommal való kulturális érintkezés. A Japánban készült irodalmi művek gyakran klasszikus kínai nyelven íródtak, és a kínai hatás egészen a modern kor kezdetéig jelentős maradt. Ennek ellenére a japán irodalom hamar kialakította saját, jellegzetes stílusát, nemzeti témáit. Amikor Japán a 19. században megnyitotta kapuit a nyugati kereskedelem felé, a japán írók megismerkedtek a modern nyugati irodalmakkal, amelyek hatása egészen a mai napig megfigyelhető.

Története

A japán irodalmat négy fő korszakra szokás felosztani: korai, klasszikus, feudális kori és modern japán irodalom.

• A japán ókor (Kodai, 250–1185) az európai ókor fogalmától eltérően nagyjából az európai kora középkor és haladó középkor időszakával esik egybe. E korszak irodalmát két fő szakaszra oszthatjuk:
  • Korai japán irodalom (7-8. század)
  • Klasszikus japán irodalom (9-12. század)
• Japán feudális kora, a sógunátus korszaka, amely az európai késő középkortól a 19. század közepéig tartó hosszú időszakot öleli fel.
  Ezt két korszakra oszthatjuk: japán középkor (Csuszei, 1185–1603) és Edo-kor (1603–1868).
• A japán modern kor a Meidzsi-restaurációtól (1868) egészen máig tart. Erre a korszakra esik a modern japán irodalom kibontakozása.

Korai japán irodalom (794-ig)

A Kínából származó kandzsi írás átvételével született meg Japánban az írásbeliség. Ezelőtt nem létezett írásrendszerük. Először ezeket a kínai írásjegyeket használták japán mondattani formákkal, míg az irodalmi nyelv továbbra is a klasszikus kínai volt. Ennek eredményeképpen ezek a mondatok kínainak tűntek írásuk szerint, ám a japán fonetika szerint kellett őket olvasni. Ezután a folyamatosan átvett kínai írásjelekből született meg a japán manjógana, a kana írásrendszer legkorábbi formája.

Japán legkorábbi teljes írott emlékének a 604-ből származó 17 cikkelyes alkotmány tekinthető, amelyet Sutoku hercegnek tulajdonítanak. A kínai nyelvű szöveg konfuciánus-buddhista szellemiségű erkölcsi útmutató az udvari tisztségviselők számára.

A legkorábbi japán nyelvű szépirodalmi művek a Nara-korszakban születtek. Ezek közé tartozik a Kodzsiki (712, „Régi idők feljegyzései”), mely Japán mitológiájának és legendás történelmének krónikája és a Nihonsoki (720, „Japán Krónika”), mely kevésbé történelmi tényeken alapuló írás. A sok kínai nyelvű részt is tartalmazó mitologikus elbeszélések több ciklust alkotnak: a Jamato-ciklus középpontjában a napistennő, Amaterasu Omikami áll, az Izumo-ciklus főhőse pedig Susanó, Amaterasu bátyja, akit az istenek világából büntetésből a földre küldenek, s így az emberi nem őse lesz. A Kodzsiki és Nihonsoki mítoszai nem szépirodalmi alkotások (mint más népekéi, pl. a görög eposzok és drámák), hanem megírásuk elsőrendű célja politikai volt: a császári ház napistenig visszavezethető geneológiáját hivatottak igazolni, hogy a társadalom vezető nemzetségeinek nagyobb tekintélyt szavatoljanak.

A japán szépirodalom első mérföldköve a Manjósú (Tízezer levél; 759 után) c. költészeti antológia, mely mintegy 4500 verset tartalmaz; korábbi évszázadokban született dalokat is. Formája szerint legtöbbjük tanka: ötsoros, 5-7-5-7-7, azaz összesen 31 szótagból álló vers, de igazi remekműnek az a 260 „csuka” (hosszú dal) számít, mely akár 150 5 vagy 7 szótagú sorból is állhat, és egy vagy több „hanka” (záróformula) fejezi be. Ez a szabadabb forma lehetőséget adott a költőknek, hogy megénekelhessék a rövid dalban kifejezhetetlen témákat: hozzátartozóikért érzett gyászukat, a császári ház dicsőségét vagy egy aranylelőhely felfedezésén érzett örömüket. Modern kutatások szerint a chuka tisztító halotti szertartásokban gyökerezik: a halott háborgó szellemét csendesítették le érdemeinek felsorolásával és annak ígéretével, hogy sohasem merül feledésbe.

A gyűjtemény legnagyobb költője Kakinomoto no Hitomaro volt, de kiemelkedtek Otomo no Tabito és Otomo no Jakamocsi (valószínűleg az antológia szerkesztője), valamint Jamanoue no Okura is. Az arisztokrata költőkéin kívül a gyűjtemény közrendűek tollából is tartalmaz verseket.

Klasszikus japán irodalom (794–1185)

A klasszikus japán irodalom a Heian-korszak (794-1185) irodalmára vonatkozik, melyet „aranykorként” is szokás emlegetni. Bár az arisztokrata költészet ekkoriban elsősorban kínai nyelvű volt, a kana fonetikus szótagírás feltalálása rendkívüli mértékben felpezsdítette a japán nyelvű irodalmat. Az új írás feltalálását a hagyomány Kúkai (ismertebb nevén Kobo Daisi) buddhista szerzetesnek tulajdonítja.

905-ben Ki no Tszurajuki és mások összeállították az első japán (kana) nyelvű költészeti antológiát, a Kokinsút (Régi és újabb versek gyűjteménye). Ez 1111 verset tartalmaz; jellemzőjük a különleges érzékenység és a hangzás szépsége, de e hibátlanul csengő miniatűr költemények kevésbé változatosak, mint a Manjósúban összegyűjtött művek. E költők - és a később összeállított antológiák udvari költői számára az eredeti hang kevésbé volt fontos, mint a nyelv és a hangzás tökéletessége. A Kokin Vakasu költőről elnevezett korszak legnagyobb költői: Ono no Komacsi, Ise asszony, Arivara no Narihira és az összeállító, Kino Tszurajuki.

A következő történelmi korszakban császári parancsra még 15 költői antológiát állítottak össze, közülük a leghíresebb a Fudzsivara Szadaie szerkesztette Sin kokinsú (Új Kokinshuu; 1205 k.). Az antológia költői szimbolikus értelmet tulajdonítanak a szemmel látható dolgoknak. Az iroha költemény szintén ebben a korszakban íródott, mely a japán nyelv szótagolása miatt vált fontossá.

A japán középkor irodalma (1185–1600)

A japán középkor irodalmára nagy hatással volt a zen buddhizmus, amikor papok, utazók és aszkéta költők voltak az első számú szerzők. Ebben az időszakban számos polgárháború zajlott az országban, mely egy katonai osztály megjelenéséhez, majd ezt követően háborús mesék és történetek kialakulásához. A művek többsége mélyen foglalkozzik az élet és a halál gondolataival, az egyszerű életmóddal és az ölés általi megdicsőüléssel. Az egyik ilyen mű a „Heike meséje” (1371), egy epikus történet a Minamoto és a Taira klánok közti háborúskodásról, a 12. századi Japán irányításáért vívott küzdelmről szól. Fontos megemlíteni még Kamo no Csómei író „Hódzsóki” (1212) és Josida Kenko író „Tszurezuregusza” (1331) című történetét.

A 14-15. században virágzott fel a plebejus költészet, és új forma váltotta fel a tankát, a „renga” (láncvers). A kezdetben frissebb hangú, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó rövid strófák szabályai az évszázadok során megmerevedtek, mindazonáltal a nagy 15. századi renga-költő, Sógi Ío és társai láncversei váratlan lírai fordulatokkal tűnnek ki, láncszemről láncszemre haladva, akár az úszó hajóról szemlélt változatos táj egymást követő képei.

Forrás:Wikipédia
By:KagomeR

<Vissza