Hirtelen mögöttem termett. Hatalmasat ugrottam, ahogy egy meleg kezet éreztem a vállamon, és egy magas alak állt meg mögöttem, de olyan közel, hogy éreztem az illatát.

Van illata? Komolyan?

- Miss Granger, én…

- Köszönöm a puncsot, professzor – mondtam ridegen, remélve, hogy nem hallható a remegés a hangomban, ami még a zokogásomból maradt vissza. Bocsánatot akar kérni?- gondoltam elképedve.

Leemelte a kezét a vállamról, és minden további szó nélkül elfordult. De nagy megdöbbenésemre nem ment el. Azt hittem, hogy visszamegy, újra elkezdi róni a folyosókat, és megpróbál annyi pontot levonni a Griffendéltől, amennyi csak lehetséges, de ehelyett a szemem sarkából követtem, ahogy kicsit távolabb sétál tőlem, megáll, rátámaszkodik a párkányra, és onnan figyeli a holdfényben fürdőző roxforti parkot.

Elkaptam a tekintetem, rettegve a tudattól, hogy esetleg észreveszi, hogy nézem.

Egy nagyon hosszú, fület bántó csend következett. Annak ellenére, hogy egyértelműen megérdemelte azt az éles hangot, mégiscsak rossz lelkiismeretem volt, amiatt, hogy így félbeszakítottam. De mégsem voltam képes rávenni magam, hogy megszólaljak, vagy hogy egyáltalán a közelébe is pillantsak. A csend kezdett már komolyan elhúzódni, és minden porcikámmal azon voltam, hogy látszólag elmélyülten vizsgáljam az erkély díszesen megmunkált korlátját. Már majdnem megköszörültem a torkom, de visszafogtam magam. Úgy éreztem, ha akár egy susogás is elhangzik, a csend megszakad, és mindketten sietve távozunk.

Később, mint kiderült, nem én nekem kellett megtörnöm a csendet. Hallottam egy cipőt a padlóhoz súrlódni, és mikor megkockáztattam egy apró pillantást Piton felé, megszólalt.

- Igazán lenyűgöző… Mármint ez a varázs.

Egy rövid ideig annyira nem értettem semmit, hogy képtelen voltam akár egy értelmes gondolatot is összeszedni a fejemben. – Varázs? – nyögtem ki végül.

Metszőn rám nézett. – De most komolyan, Miss Granger. Nem egy embertől hallottam már, hogy magát tartják a legokosabb boszorkánynak az évfolyamban. Egy kis tehetséggel maga is megfigyelheti, hogy milyen pazar mindez – mutatott körbe, jelezve, hogy az erkélyről beszél.

Hirtelen megértettem, és el is vörösödtem. – Nos, igen… Most, hogy így mondja… - értettem egyet. – Valóban fantasztikus. Dumbeldore ismét kitett magáért. Mindenre gondol.

Egy furcsa kifejezés jelent meg Piton arcán, amikor Dumbledoret említettem, amit nem tudtam igazán hova tenni. Ám egy szempillantás alatt már újra felvette régi, kemény álarcát, mielőtt rájöhettem volna, hogy mi volt az imént látott érzelem.

- Igen, szerintem is – válaszolt a bájitalok mestere, megszokott fagyos hangján.

Egy újabb hosszú csend következett, és valamiért úgy éreztem, hogy ez most miattam van. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de mintha valami rosszat mondtam volna.

- Olyan kellemes ilyen távol lenni a benti zsibongástól – mondtam vidáman, próbáltam kimutatni, hogy fogalmam sincs, mit követtem el az imént.

(Hiába törném rajta a fejem, még másnap reggelre se találnám ki, hogy mit mondhattam. Bizonyára egy félreértés az egész. Nem tudom, mit ronthattam el, és épp ezért nem lehet az én hibám, inkább az övé. De mindvégig bűntudatot éreztem.)

- Igen – mondta, még mindig hűvösen, és ugyanúgy folytatta a park pásztázását. – Ha már itt tartunk, nem bánja, ha megkéredzem, Miss Granger, mi szél hozta errefelé? Miért nem táncol és bohóckodik a többi idiótával a teremben, akik valószínűleg már rég leitták magukat?

Csípősen néztem rá, és a csípőmre tettem a kezem felháborodásom jeleképp. - Csak nem arra céloz, hogy én is részeg lennék? Nos, biztosíthatom professzor úr, hogy én még soha az életben nem…

- Ugyan, Miss Granger. Meg se fordult ilyesmi a fejemben. Az ég szerelmére, csak egy árva kérdést tettem fel. Nehéz lenne félretenni egy kis ideig a griffendéles temperamentumot, és nem leharapni az ember fejét az első félreérthető szónál?

A gyomrom bukfencet vetett a „félreérthető szó”-nál. Vajon direkt csinálja? Így próbál elmondani nekem valamit?

Talán csak megint gúnyos – mondta egy idegesítő hang a fejemben. Elvégre, Piton professzorról van szó. Nem mintha többet látna benned egy idegesítő griffendéles könyvmolynál, akivel bármikor kedvére szórakozhat. De erről nem te tehetsz…

Megráztam a fejem, hogy a válaszra tudjak koncentrálni. Nem szeretem ezt a belső hangot. Úgy hangzott, mint egy ribanc.

- Ha mindenáron tudni akarja… - kezdtem, de elgondolkodtam. Végül összekulcsoltam a karjaimat magam előtt és feleltem. – Nem szeretek táncolni.

Hazug – mondta a belső hangocska, de én nem törődtem vele.

Piton felvonta egyik szemöldökét, de nem válaszolt rá egy általam várt megjegyzéssel sem. Ehelyett simán megvonta a vállát. – Valóban nevetséges időtöltés.

Azt hittem, hogy ennyi lesz minden hozzáfűznivalója, de ismét bebizonyosodott, hogy nem bírja türtőztetni magát egy csípős visszavágástól.

- Piros pontot érdemel, Miss Granger. Mégis jobb az ízlése, mint az elsőre látszik.

Ó. Ez fájt.

Összepréseltem az ajkaimat, és összeráncoltam a homlokom. Ez az ember több mint idegesítő… Ő már… Ő már… Több, mint idegesítő!

- 2 pont a Griffendélnek – morogta váratlanul.

Hitetlenkedve pillantottam föl rá, a dühömnek már nyoma se maradt. Tényleg Griffendélt mondott volna?

- Ez nem tudom honnan jött – nézett rám koromfekete szemével. – Felejtse el.

Már nyitottam volna szám a válaszra, de hirtelen a nagyteremből nagy hangzavar szűrődött ki. Kíváncsiskodva sétáltam az ajtóig, és bekukkantottam.

Egy fiatal, csinos boszorkány állt a pódium közepén, és valami bejelentésfélét tett.

- Már majdnem éjfél van, fiatalok – mondta csillogó szemmel. – Ez pedig azt jelenti, hogy sajnos ez lesz a ma este utolsó száma.

Hangos moraj hangzott a tömegből. Ám a legtöbb ember csak mindentudóan mosolygott. Mások valószínűleg mosolyogtak volna, ha a szájuk nem lett volna oly elfoglalt…

A boszorkány felkuncogott, és megeresztett egy pajkos vigyort. – Mint már mondtam, ez lesz az utolsó szám, ami tudjátok mit jelent…

Egy pillanatig csend honolt a nagyteremben, aztán mindenki egyszerre kezdett izgatottan beszélgetni. A párok össze-vissza kavarogtak, próbáltak tökéletes helyet találni számukra. De azt, hogy mire, nem tudtam, egészen néhány perccel ezelőttig. Miután beugrott mi fog történni gyorsan visszahúztam a fejem az erkély biztonságába.

- Mi folyik odabenn, Miss Granger? Az évfolyamtársai találtak egy újabb módszert, hogy teljesen lejárassák magukat?

- Nem – vágtam rá azonnal, nem épp meggyőzően.

Emlékeztem, mit mondott nekem Ron erről a bandáról. Azt mondta, hogy az utolsó dal, amit egy koncerten játszanak, mindig meg van spékelve egy kis mágiával. Aminek az a lényege, hogy ahogy az első hang elhangzik, a két legközelebb álló embert egymáshoz szólítja, és azok kénytelenek az egész számot a másikkal letáncolni. Azt is mondta, hogy ez nagyon jó mulatság, és az emberek egyszerűen imádják, de én valahogy nem találtam hívogatónak a lehetőséget, hogy mindenképp táncolnom kell valakivel… Főleg nem Pitonnal. Nem hinném, hogy udvarias partner lenne.

Pitonra tekintettem, aki épp akkor nézett be a terembe összeszűkített szemmel.

Igen valószínűnek tartottam, hogy a varázslat nem fog hatni az erkélyen, de nem mehettem biztosra. A biztonság kedvéért mindenesetre addig hátráltam, amíg a hátam bele nem ütközött a korlátba.

- Nekem nem tűnik fel semmi különös - mondta a professzor, ahogy visszatért a teraszra.

Egy lépést tett az irányomba, majd leült mellém a korlátra, de csak olyan közel, hogy az még ne tűnjön indiszkrétnek. Nem emlékszem semmi olyanra, ami eddig elkerülte volna Piton figyelmét.

- Miért lepődött… - kezdte, de a zene félbeszakította.

Ez valahogy ledöntötte mindkettőnk gátlásait. Egész idő alatt, amíg itt kint voltunk, nem sok szó esett az erkélyen lévő bűbájokról, de most hirtelen olyan közelről hallottam a zenét, mintha a banda épphogy tíz méterre játszana tőlünk. Csak ekkor figyeltem fel a dallamra, és örömmel vettem tudomásul, hogy ez volt az egyik kedvencem. Egy kedves, szeretnivaló karácsonyi dal, a „Merry Christmas, darling!”

De hiszen ez egy mugli dal!- gondoltam megdöbbenve.

Felnéztem Pitonra, és rémültem állapítottam meg, hogy már csak alig egy kartávolságnyira vagyunk egymástól. A lábaimra pillantottam, figyeltem, ahogy a ritmusra mozognak. Amint arra gondoltam volna, hogy ennek az átkozott dalnak a varázsa az erkélyre is eljutott, a kezem felemelkedett, hogy találkozzon az övével, és ekkor minden értelmes gondolat kiröppent a fejemből, akár a levelek, melyek könnyedén elfúj a késő őszi szél.

A kezei kemények voltak, de mégis melegek, ahogy körbezárta az enyémet, a szorítása a derekamon erős, ámde megnyugtató. A testem megremegett, amikor vettem a bátorságot, hogy a szemébe nézzek.

És most, először, egyértelműen kivehetők voltak az érzelmek Perselus Piton arcán.

Vágyat láttam. Égő, szenvedélyes vágyat. Ebben a pillanatban, a Gringotts összes aranyáért sem hittem volna el, hogy akár egy percig is utált.

Lehajtottam a fejem, megijedve a felfedezéstől.

Ez biztos egy álom- ismételte újra meg újra egy láthatatlan lemez a fejemben. Ez biztos egy álom, ez biztos egy álom, ez biztos…

Piton karjai még erősebben szorítottak, közelebb vonva magához, így most már az arca a hajamba fúródott, én pedig éreztem, ahogy mellkasa meg-megemelkedik minden egyes levegővételnél. Újra kiürült a fejem, és csak arra bírtam gondolni, hogy ez a legboldogabb perc az életemben.

Ahogy egy kicsit megnyugodtam, és újra szabályosan szedtem a levegőt, megemeltem egy kicsit a fejem, hogy a vállára hajthassam. Így, ebben a helyzetben láttam a nagyterem egy kis részletét. Úgy tűnt, senki nem vett észre bennünket, el bírtam volna képzelni a reakciókat… Elmélázva figyeltem a többieket, miközben Pitonnal egy helyben forogtunk, ujjaink egymásba fonódva. Elmosolyodtam, ahogy láttam, hogy az énekes boszorkány lelép a pódiumról, és a táncolók között sétál miközben tovább énekel…

Pislogtam párat.

A szája épp nem mozgott, de én még mindig hallottam egy nő éneklését. „I’ve just one wish on this Christmas Eve” folytatta a hang, minthogyha csak innen szólna közvetlenül mellőlünk.

Újra a boszorkányra pillantottam, láttam, hogy a szája újra mozogni kezd, de kétségtelenül nem arra a dallamra, amit én hallottam. Mintha egy teljesen más számot énekelne.

Tudtam, hogy valami furcsa történik, ezért elhatározásra jutottam. – Honnan jön a zene? – suttogtam, imádkozva, hogy ne törjön meg az idill.

- Belülről – válaszolta.

Megráztam a fejem. – Nem így van. A bent lévő nő teljesen mást énekel.

Piton mellkasa újra megemelkedett, ahogy mélyet sóhajtott. – Muszáj mindig ilyen kíváncsinak lennie?

Meglepve néztem föl rá.

- Na jó – folytatta egy újabb sóhajjal kísérve. – Az igazat megvallva nem Dumbledore csinálta ezt az erkélyt. Hanem én.

Éreztem, ahogy leesik az állam.

- Nem kell ilyen meglepettnek lenni! Tudok én többet is, mint néhány egyszerű pálcasuhintás, ha akarok! – Itt megállt, és láttam még egy azonosítatlan kifejezést átsuhanni az arcán. – A zenét illetően pedig… Mondjuk úgy, hogy elég sokszor dúdolt egy bizonyos dallamot az órámról kifelé menet… Ezt még egy olyan vén róka is észreveszi, mint én.

A fejem búbjáig elvörösödtem, és próbáltam újra értelmes gondolkodásra ösztökélni az agyamat. Mégis mi folyik itt? Piton ezzel azt akarja mondani, hogy már megtervezte ezt az egész estét? Esetleg nem csak egy egyszerű véletlen volt, hogy mindketten ezen az erkélyen kötöttünk ki, és most a kedvenc dallamom láncol minket egymáshoz?

Úgy tűnik…

- De ez még mindig nem magyarázza meg a varázst – éreztem, ahogy felforrósodik az arcom, és még jobban elpirulok. – Ezt… ami most minket összehúz.

Erre felkacagott, és én újra megállapíthattam magamban, milyen jól áll neki egy kis mosoly.

- Semmiféle bűbáj nem volt – nevetett.

El tudom képzelni, milyen elképedt arcot vághattam. – Nem? Úgy érti…

- Igen, Miss Granger. Az életben először, valamit nem jól tudott.

- Nem erre gondoltam! – csattantam föl, de már vissza is szívtam volna.

Ám ő csak mosolygott.

Megkönnyebbülve még egy utolsót kérdeztem. – Mi lesz, ha valaki meglát minket? – suttogtam.

Újra ez a felvont szemöldök… - Azt hittem, mostanra már kitalálta.

Talán a puncs miatt, talán azért, mert ezer és ezer gondolat cikázott a fejemben, de ötletem se volt, hogy mire utalhat.

- Nem tartja furcsának, hogy én voltam az egyedüli, aki ennyi idő alatt felfedezte ezt az erkélyt?

Adott egy percet töprengeni, én meg egy kicsit zavart lettem, mikor rájöttem mit ért ez alatt.
- Arra gondol, csak mi ketten vagyunk az egyetlen emberek, akik láthatják?

Piton bólintott, majd a tenyerét az arcomra, később a nyakamra csúsztatta, amitől szinte parázslott a bőröm.

- De, mégis miért?

- Nem fogná be legalább egy percig azt az idegesítő szájat, és próbálná élvezni a szám végét?

Bizonytalanul bólintottam, majd az álla alá fektettem a fejem, hagyván, hogy a békesség, és a boldogság szétáradjon az egész lelkemben.

De nem bírtam megállni. – Professzor?

- Hm? – dörmögte.

- Honnan tudta, hogy én… Én…

- Viszonozni fogja a közeledésemet?

Csöndben bólintottam.

- Igazából, Miss Granger, nem voltam teljesen biztos. Ezért kockáztattam.
Hallgattam a szívdobogását, és éreztem, hogy az arcát az én fejemen nyugtatja. – De úgy tűnik bejött.

Ehhez kétség sem fért.

A zene lassan a végére ért, mi pedig már olyan lassan táncoltunk, hogy lényegében egy helyben ringatóztunk. Éreztem, ahogy Piton lehajol, úgy, hogy az arcaink már majdnem érintették egymást, és bársonyos hangon a fülembe suttogja: - Boldog karácsonyt… kedvesem.

Ekkor jöttem rá, hogy ez mégiscsak egy csodálatos este volt.