Még mindig emlékszem arra a ruhára, amit aznap viseltem. Minden egyes kis részlet a mai napig az emlékembe van vésve, a flitteres szoknyától kezdve egészen a gyémántosan csillogó ujjakig. Egy lágy, szürkéskék anyagból készült, ami finoman ölelte körbe a testemet, és még én is úgy érezhettem magam benne, akár egy hercegnő. A nyaka szögletesen volt kivágva, és olyan mély volt a dekoltázsa (legalábbis az én megítélésem szerint), hogy teljesen elvörösödtem, mikor belenéztem a tükörbe. Nőiesnek, kifinomultnak éreztem magam benne. Enyhe suhogó hangot hallatott, miközben jártam. Teljesen megrészegített a ruha szépsége.

A hajamat megmostam, majd türelmesen kifésültem mindaddig, míg aranybarna hullámokban nem omlott félig csupasz hátamra. Őszintén szólva a fésülés eredményeképp kezdetben csak egy nagy barna hajkupacot kaptam, de néhány varázsszer hatására sikerült elérnem a várva-várt eredményt. Nem sokszor csíptem ki magam ennyire, de ráeszméltem, hogy most, mikor van igényem rá, igazán meg vagyok elégedve a kinézetemmel. Nagyon jó hangulatban voltam aznap este, így a kedvenc parfümömből fújtam magamra (nem minthogyha nagy lett volna a választék). Egy olyan illatot, ami már a rég áhított trópusokat juttatta eszembe… szinte hallottam, ahogy a fehér hullámok a parthoz csapódnak, a sirályok hangját, és jóformán éreztem a puha homokot a lábam alatt.

A lelkem egy része remélte, hogy a férfi, akit ma este mindenképp látni szeretnék, legalább beleszippanthat ebbe az illatba, és ezzel, ha csak egy pillanatra is, de ő is megérzi majd a békességet, amit már rég meg akartam vele ismertetni. A lelkem másik, nagyobb része inkább azt kívánta, hogy ha más nem, legalább ez felhívja majd a figyelmét. Elvégre én is nőből vagyok, nem hinném, hogy ez olyan nagy elvárás.

De csalódnom kellett.

Emlékszem milyen naivan reménykedtem egy nagy, hatásos belépőn. Belibbeni a nagy ajtókon keresztül, megvillantani egy elbűvölő mosolyt, és hátravetni az aranyló hajamat, mint az est fénypontja. Mindenhonnan elismerő sóhajok hangzanának föl, a fiúk éhes tekintettel kísérnék minden mozdulatomat, míg a lányok, akik hat és fél éven át csúfoltak, és szemétkedtek velem, most sárgulnának az irigységtől.

Sajnálatos módon, ami a Karácsonyi bálon történt, az igen messze volt ettől az álomképtől.

Partner nélkül, és meglehetősen késve (mivel a hajam rendbetétele eltartott egy ideig) érkeztem a Nagyterem elvarázsolt mennyezete alá, éppen akkor, amikor a kicsit bohókás igazgatónk által hívott banda egy gyorsabb számba kezdett. Úgy hiszem ez igencsak szórakoztató lehetett volna, ha nem épp az elbaltázott belépőm miatt keseregtem volna, és nem dühöngtem volna magamban a meg nem kapott figyelemért. Az ősz varázsló épp egy mikulássapkában ugrált a pódiumon, és erre még rátett egy lapáttal, hogy a sapka cikeszt ábrázoló bojtja időként a szembe is verte. Úgy tűnt mindenki élvezi ezt a kis előadást, mialatt Dumbledore vígan pörgött és forgott, egészen addig, míg helyet nem foglalt a vörösödő McGalagony mellett (aki sietve visszautasította az igazgató felajánlását, miszerint az szívesen megmutatta volna újra, hogy találta szembe az arany labda).

Ennek ellenére nekem nem volt ilyen víg hangulatom, a szemem körbepásztázta a termet, mígnem megállapodott egy sötét sarkon, ami mintha csak a nevemet hívogatta volna, és én elmerültem annak rejtő árnyékában. Tudom, hogy egy kicsit gyerekes, amit csináltam, de miután csak egy embert szerettem volna látni ezen a partin, és miután jó alaposan körbenéztem, rájöttem, hogy az még csak a fáradtságot sem vette, hogy eljöjjön. Minden reményem és álmom, ami erről az éjszakáról szólt, most egy szempillantás alatt milliónyi darabra hullott. Csodálatos este elé nézünk- gondoltam csípősen.

Ott álltam egy jó darabig, a sötét, rejtett sarkomban. Ahogy egymás után néztem, ahogy a párocskák a táncparkett felé veszik az irányt, nem tettem mást, csak duzzogtam, hogy hol marad már az én hőn áhított partnerem. Végül, miután már Neville is elvezett egy kicsit pufók hugrabugos lányt, betelt a pohár, és én a puncsra vetettem magam.

Körülbelül a negyedik pohár (meglátásaim szerint igencsak erős) puncsnál fejeztem be Ron fixírozását, aki épp egy csinos hatodéves hollóhátas lányt próbált táncra bírni (kevés sikerrel). A mögöttem lévő ablak felé fordultam, legalábbis azt hittem, hogy ablak… Ehelyett egy hangulatos, és romantikus erkélyre esett a pillantásom, amiről meggyőződésem volt, hogy az este elején még nem volt ott.

Meglepetten léptem ki a hideg, de nem olyan kellemetlenül hideg levegőre, a csillagos ég alá. Egy lélek sem volt kint. A nyitott ajtók ellenére alig lehetett hallani a bent még bömbölő zenét. Az egyetlen hangok, amit hallhatóak voltak, a lehullott falevelek zizegése több száz méterrel alattam, és egy épp vadászó bagoly szárnycsapásai. Be kellett vallanom, igen megnyugtató volt ez az egész hely.

Sóhajtva az erkély széle felé vettem az irányt. Lassan kortyolgatva a puncsomat, néztem, hogy világítja meg a holdfény a tavat, és hogy csapkod össze-vissza az óriáspolip, komplett idiótát csinálva magából.

Elismerem, hogy legtöbbször szeretem az egyedüllétet, és az a fajta ember vagyok, aki képes órákat eltölteni egy jó könyv társaságában. De akkor, este nem bírtam a magányt. Elmerengtem, hogy ha tehetném, se hívnék most senkit, hogy velem legyen (nem minthogyha nagy választási lehetőségem lenne). Ekkor döbbentem rá, hogy milyen sok évfolyamtársamat nem ismerem.

A két legjobb barátom tűnt jelenleg a legelfoglaltabbnak mindenki más közül. Harry elég elfoglaltnak látszott az este nagy részében Luna Lovegooddal, akibe nem rég szeretett bele. Ron, hogyha engem kérdeztek, csak félreértené. Nagyon, nagyon kedves barát, de én szeretnék megállapodni ennél a szintnél. Minden ennél bensőségesebb csak furcsa, és kellemetlen lenne. Tudom, hogy végén mindketten megbánnánk.

Nem tudom hány percig állhattam a teraszon merengve, míg végül úgy döntöttem, hogy felmegyek a klubhelyiségbe, és az este további részét a Roxfort története fölé görnyedve fogom tölteni.

Amint megfordultam, hogy elérjem, amit az imént elterveztem, valami magasba, de kétségkívül szilárd dologba ütköztem. Ez a valami egy meglepett nyögést hallatott, a kezemben lévő, még szinte teli pohár a hasamhoz csapódott, és darabokra tört. A fájdalom élesen nyilallt a kezembe, ahogy szilánkok fúródtak a belé Felnéztem, és felismertem, hogy nem másba botlottam bele (és nem más ruháját öntöttem le punccsal), mint a rettenthetetlen Perselus Pitonba. Akarom mondani… Perselus Piton professzorba.

Mily’ fantasztikus ez az este…

- Figyeljen oda! – sziszegte, majd egy lépést hátrált.

Ha nem lettem volna ennyire ledöbbenve, biztos rosszul érintett volna a kegyetlen, érzelemmentes hangja. De minthogy teljes sokkban voltam, még egy apró válaszra sem futotta.

Az eddig megnyugtató csendet hirtelen egy sokkal zavaróbb váltotta fel, a legkellemetlenebb, amit életemben átéltem. Úgy éreztem, megfagy körülöttem a levegő, nehezebben lélegeztem.

- Az életben most az egyszer tényleg nem tudja, mit kellene tennie, vagy csak azt akarja, hogy én hívjam fel rá a figyelmét, hogy a vérzik a keze. Nagyon. És azt már mondanom sem kell, hogy a szép kék estélyiére.

- A fenébe! – Hát ez volt az. Ez volt az a szó, ami először kijött a számon akkor, amikor életem nagy lehetősége lett volna, hogy elnyerjem e férfi figyelmét. – A fenébe! – mondtam újra, mikor felrémlett, hogy a Griffendél Klubhelyiségben hagytam a pálcámat.

Nos, Herms, azt hiszem ez az első ilyen eset. Gondoltam, miközben próbáltam felülkerekedni a szédülésemen. Nem hiszem el, hogy pont annak az embernek a társaságában, aki már régóta felkeltette az érdeklődésem.

A tényen, hogy itt állok vérző kézzel, és hogy pont nincs nálam a pálcám, Perselus Piton ahelyett, hogy segített volna ellátni a sérülésemet, nevetni kezdett. Épp a halálomba vérzem, és még van képe…

De nem bírtam befejezni a gondolatot. Ebben a pillanatban felnéztem, és a látottaktól elállt a szavam.

Pereselus Piton professzor, bájitaltan tanár, és szívem titkos birtoklója egy olyan szívmelengető, és őszinte mosolyt küldött felém, amit még tizenhét év alatt nem láttam. De lehet, hogy csak a puncs miatt látom így…

Ennek ellenére feltettem magamnak a kérdést: Ez vajon honnan érkezhetett? Ez teljesen más volt a gúnyos horkantásoktól, olyannyira más, hogy nem is tudom szavakba önteni. Nem mindig néz így ki, amikor nevet, nemde?- gondoltam magamban. De most, hogy visszatekintettem a közelében eltöltött időkre, nem is emlékszem, hogy bármikor láttam volna nevetni, vagy mosolyogni.

Ekkor egy nemkívánatos gondolat türemkedett a fejembe. Többször kellene mosolyognia…

- Ismeri a varázslók túlélésének szabályait, nemde, Miss Granger? – mondta Piton egy idő után, mikor már a mosolynak híre-hamva nem volt. Egy kis csodálkozás azért még mindig érződött a hangjában. Ezután megdöbbenésemre kinyújtotta egyik karját tenyérrel fölfelé, mintha csak azt várná, hogy valamit tegyek rá.

Mivel halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mit akarhat tőlem, csak kábán pislogtam.

Észrevehette az értetlenségemet, mert folytatta.
- Úgy látszik, még a legelviselhetetlenebb mindentudónk is felejthet el bizonyos dolgokat. Tizenöt pont a Griffendéltől ezért a figyelmetlenségért… a kezét Miss Granger! – mondta végül, türelmetlenül megmozgatva ujjait. – Vagy esetleg szeretné az este további részét a gyengélkedőben ülve tölteni?

Ó.

Szorongva emeltem a kezem az övé fölé, mivel a pokolba kívántam még a legkisebb érintést is, ezenfelül nem akartam összevérezni.

Ó, anyám. – gondoltam idegesen, mikor hosszú ujjaival megragadta a csuklómat, ezzel hullámot indítva el az egész testemben a kislábujjamtól a fejem búbjáig. Azt, hogy a fájdalom, vagy a hirtelen érintése váltotta ezt ki belőlem, nehéz volt megmondani. Meglepődtem, hogy egyáltalán felajánlja a segítségét. A gyengélkedőbe küldeni egy megvető horkantással, sokkal inkább az ő stílusa lett volna.

Ez nem az a Piton volt, akit eddig ismertem.

Halálfaló múltja ellenére Piton professzor igencsak gyengéd gyógyítónak bizonyult. Teljesen el voltam bűvölve ez idő alatt, gyakran kellett emlékeztetnem magam, hogy hogyan kell levegőt venni, mikor az ujjai a tenyeremet járták, pálcájával folyamatosan forrasztotta a sebeket.

Annyira élveztem a kialakult helyzetet, hogy el kellett fojtanom egy felmordulást, mikor végül hirtelen, bármiféle bejelentés nélkül elengedte a kezem. Sietve leengedtem a kezem magam mellé, mert észrevettem, hogy igencsak remeg.

Szó nélkül intett a pálcájával, és az összetört pohár visszanyerte eredeti alakját a professzor kezei között. Ekkor vettem észre, hogy a férfi mellénye még mindig csöpög a puncstól. És még nekem mondja, hogy figyeljek jobban. – gondoltam.

- Úgy gondolom, hogy tökéletessé tehetem a felszolgálást, ha újratöltöm a poharát, nem, Miss Granger? A jelenlegi állapotából megítélve azt hiszem, nem valószínű, hogy megtalálná a puncsos asztalt, maximum egy térkép és iránytű segítségével.

- Ó, professzor, igazán nem szükséges… – de már itt sem volt.

Mi a fene?

Szúrós tekintettel követtem Piton hátát, mígnem eltűnt az ajtó mögött. Most merjek remélni? Perselus Piton éppen… kedves?

A szívem nagyot dobbant.

- Oké, oké, Herms, nyugi – mondtam nyugtatásképpen, majd néhányszor magamba csíptem, biztossá téve, hogy ez nem egy álom. Ezután idegességemben fel-alá kezdtem járkálni. – Oké, csak hoz egy pohár italt, csak hoz egy kis italt, ez minden, ne reagáld túl, csak nyugi, nyugodj meg.

- De most komolyan, Miss Granger… Csak tizenöt pontot vontam le – lépett a bájitaltan tanár újra a csillagos ég alá.

Egy szívdobbanásig azt hittem, hogy mindent hallott. De a fájdalmas fintor az arcán egyértelműen mutatta, hogy azt hiszi, egy újabb maximalizmusból fakadó kirohanásomnak a szemtanúja. Annak ellenére, hogy ez elég megalázó volt, megkönnyebbültnek éreztem magam, hogy ezt gondolja és nem más… khm… dolgokat.

Piton megforgatta a szemeit. –Még mindig vannak karjai, lábai, és bármi más, ami fontos, szóval a világ nem dőlt össze, mint ahogy azt maga gondolja. Mellesleg kétlem, hogy kibírná a következő átváltoztatástan órát anélkül, hogy legalább kétszer annyi ponttal ne gazdagítsa a házát, mint a legutóbbin – morogta, miközben az erkély korlátjához sétált, olyan elegánsan, ahogy csak tudott, a megszokott lobogó, sötét talár hiányának ellenére. Körülbelül egy kartávra tőlem megállt, majd kinyújtotta a kétségtelenül teli pohár puncsot szorongató kezét. Látván, hogy a mellénye már nem volt tiszta puncs, kikövetkeztettem, hogy ez idő alatt már azt is rendbe tehette.

Ez megmagyarázhatatlan módon pirulásra késztetett.

- Kérem, professzor – mondtam végül, mikor elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megszólaljak. – Igazán nem kellett volna… És elnézést a mellényéért is… Tudja, hogy véletlenül leöntöttem, de nem láttam magát jönni… Én csak…

- Az Ég áldja meg, nem számít! – csattant fel. – Merlin szerelmére, csukd be a szád, és vedd már el azt a nyamvadt poharat, de kibírhatatlan lány!

Ijedtemben nagyot ugrottam, és teljesítettem a kívánságát, e sietségembe enyhén kilöttyintettem a puncsot a ruhám ujjára (de ez pillanatnyilag egy cseppet sem érdekelt). Ha más nem, hát ez megmutatta a valós érzelmeit. Merlinre… Mekkora bolond voltam, hogy egyáltalán reménykedni is mertem, hogy… Hogy meg tudok szerezni egy ilyen férfit.

Próbáltam visszatartani a szemeimet égető könnyeket, és nagyot nyeltem, hogy eltűnjön a csomó a torkomról. De mindez hasztalannak bizonyult. Csak tátogtam, hogy összeszedjek legalább két értelmes szót, de semmi értelmeset nem sikerült kinyögnöm. Sietve elfordultam, ahogy megéreztem az első könnycsepp legördülését az arcomon, és az erkély legszéléhez mentem, remélve, hogy ott már elég messze leszek ahhoz, hogy ne lássa azt, ahogy a vállaim rázkódnak a szánalmas zokogás miatt. Pontosan ilyennek éreztem magam. Szánalmasnak. Egy nyomorult, szánalmas roncsnak.

Már nem kérdést, miért nincs partnerem se. Kész szerencsétlenség vagyok.