Csak egy srác…

Kitódult a többiekkel a suliból. Márkás táskával a hátán, menő szőrös kabátban, farmerban. Mint a többiek. Lebattyogott azon a kemény három lépcsőfokon, ami a főbejárathoz vezetett. Körülnézett a suli előtti téren. Meglátta a barátnőjét, aki mosollyal az arcán várta. Odament hozzá, lehelt egy csókot a szájára, de azt mondta, nincs ma jó passzban, halasszák későbbre. A lány megértette. Szürke, füstös szemei megértően néztek rá a szőrös kapucni alól.  

A fiú elindult haza. Hiába volt körülötte annyi ember, egyedül érezte magát. Keserűen gondolt arra, hogy ezzel minden átlagos tinédzser így van. Nem is nagyon érdekelte. Ő nem volt átlagos. Ő ő volt. Senki sem értette meg. Kivéve a lányt, akit a barátnőjének mondhatott. Halványan elmosolyodott. Szerette a lányt. Vele mindent meg tudott beszélni, nem nevette ki, ha olyan dolgokról beszélt vele, amiről az ember lánya és fia nem beszélget.

Elhaladt egy pocsolya mellett. Látta benne magát. Barna haját, sötét szemét. Mennyit nevettek a haján, hogy mindig feláll belőle valamelyik tincse. Közben hazaért. Anyja nem volt otthon. Ki hitte volna. Biztos valamelyik soros pasijával lődörög egy diszkóban. Megnézte, mi lenne az ebéd. Spagetti. A kedvence, de most ez sem csigázta fel. Azért pár falatot leerőltetett a torkán. Felkapta a táskáját, felvonult a szobájába, leckét írni. A matekot most is pár perc alatt megírta, szerette az egyenleteket. A törit hagyta a francba. Gondolkodni akart. Maga sem tudta, min. Leült az ágyára, kezébe temette a fejét. Ha Ő itt lenne vele…Hiszen ő küldte el. Most tudathasadása van vagy mi a rák? Nem bírta tovább az üres lakás csendjét. Leszaladt, felkapta a kabátját, kiment az utcára. Elsétált a házukhoz közeli parkba. Lerogyott a kis tó melletti padra, bedugaszolta fülét az mp3-mával. Mondván, hogy a zene majd megnyugtatja. Dehogy nyugtatta meg. Még több kérdés keringett tőle a fejében. Nézte a kacsákat a tóban, nézte, milyen jól elvannak együtt, milyen jól összetartanak, pedig nem is olyan értelmesek, mint az emberek. Ő mindig arra törekedett, hogy jóban legyen a többi emberrel, még akkor is, ha az nem mindig sikerült neki. Mindenki bunkónak tartotta. Pedig nem volt az. Csak nem mert magához senkit se közel engedni.

Barátnőjével más volt a helyzet. Emlékezett még arra napra, tisztán emlékezett rá, ami nagyon megerősítette a kapcsolatukat. Ő valami kiállításon sínylődött anyjával és annak az akkori pasjával. Barátnője moziba ment a haverjaival. Élvezték a filmet, mielőtt felszálltak a vonatra, fel is hívta, emlékezett rá, mennyire jó volt hallani a lány édes hangját. Az megnyugtatta, hogy nemsokára hazaérnek, ne aggódjon miatta, és szereti. Már akkor is mondta neki. Ő hamar elszabadult, várta a lányt az állomáson. Akkor a hangosbemondó tudatta, hogy a vonat Újpest megálló előtt kisiklott, a halottak száma 3, és részvétük. A szíve is kihagyott egy pillanatra. Felugrott az ellenvonatra, muszáj volt odamennie. Hívta a lány mobilját, nem vette fel. Szíve őrült tempóban vert, istenhez fohászkodott, pedig nem hitt benne. Megérkezett a megállóhoz. Megállt a vonat, úgyse tudott volna továbbmenni, a roncsok miatt. Rendőr és mentőautók villogtak mindenhol, egyenruhás emberek jegyzetelgettek. A fiú őrülten kereste a szemével a lányt és baráti társaságát. Fellökött egy rakás embert, egyre kétségbeesettebb tekintettel ment tovább. Hatalmas kő esett le a szívéről, mikor meglátta a lány szőke fejét. Egy rendőrrel beszélgettek, a lány és a barátai. Odament hozzá, és olyan szorosan ölelte magához, azt hitte, összeroppantja a lány törékeny testét. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy nem veszítette el. Ezt meg is mondta neki. A lány sírt. Mikor megkérdezte, miért, könnyek közt válaszolt neki. Egyik barátjuk a szemük előtt halt meg. Látták a rémületet a szemében, látták, tudták, hogy meg fog halni, mégsem tudtak semmit tenni. Sosem fogja elfelejteni azt a tekintetet - mondta a lány. Borzalmas lelkiállapotban volt. Minden ízében remegett, és nem bírta abbahagyni a sírást. A fiú átkarolta, hazament vele, magához, mert az volt közelebb. Anyja a barátjánál aludt, nyugodtan hazavitte. Próbálta megnyugtatni, nagyon nehezen ment. A lány ott aludt náluk, a fiút átölelve. Reggel a fiú elgyönyörködött a lány szőke hajában, ennek ellenére szürke szemében. Akkor érezték először, hogy összetartoznak.

A fiú továbbra is ült a padon, csak most a felhőket nézte. Próbált rájönni, miért élünk. Egyik osztálytársa megfogalmazta, nagyon szépen: Én azért élek, hogy Gerardnak éljek, és azért éljek Gerardnak, hogy éljek. Nagyon szerette a lány a My Chemical Romance-t, igen. Lenézett a földre, maga mellé. Azt látta, hogy egy csillogó, zöld balerina cipőbe és farmerba bújtatott láb tulajdonosa ül le mellé. Felnézett. Igen, a lány volt az. Nem tudott rámosolyogni, pedig szeretett volna. De a lány megtette helyette. Tudta, hogy itt lesz-mondta. Azt is megkérdezte, elmúlt-e már az alkalmi depressziója, rájött-e már az élet értelmére. A fiú azt válaszolta, hogy már kezdi magát jobban érezni, de nem tudja, miért vagyunk e Földön. Összemosolyogtak. A lány a fiú vállára hajtotta a fejét, ő pedig átkarolta a keskeny vállakat. Sokáig ültek ott, csendben, mégis úgy érezték, remek időt töltöttek együtt. A fiú ölelte, és csókolta a lányt, mert nem akarta, hogy bárki is meglássa, milyen gyenge is ő belül…