Akik látnak, ha néznek…

Voltam cselédlány
úrnak asztalánál,
földtúró gazdagok
portáján,
kis gyufaárús lány,
vagy koldus az
útpadkán.

Csermelyből fogott hal
tátogó szájammal,
lelőtt sas madár
sebzett szárnyakkal.

Ketrecbe zárt – szabad gondolat.

Voltam föld alatt
gyökere a fának,
erős törzse
gyenge hajtásnak.

Voltam, aki láttam.
Voltak, akik néztek.
Akik néztek, nem mind láttak.
akiket néztem, mind láttam.

Láttam ködöt és
sötét felleget -
néha a napot is, mikor
árnyékot vetett.

Hullámot, mi fölém
emelkedett
és mélységet is,
mi eltemetett.

De a mai ünnep melege,
mint anyám keze,
mikor mint kisgyermeket,
karjába, ölébe vett -
E kedves „ármány”
velünk miként
történhetett?

Létünk közös érzetével
a folyton elszökő
Idő most átölel,
s nem enged el.

Lelkünk szabad – akár a gondolat!

Hittem, létezhet
ébren álmodás -
de ha eljő, megcsal-e
álommal a valóság?

Kísértést kerülve
őrizni önmagam, s őket,
akik látnak, ha néznek
múltba, s jövőbe…

Szemünkre hintett
álompor ellen - állni,
a sanyarú mának
jobb jövőt várni

A háborgó világnak
adni jót, s tán ráfelel:
vérmes farkasok közt
sok még az ember.