- Vivus, ébren vagy? –húzódott közelebb a lány hátához Lucius. A fiatalabb elmosolyodott, majd kezével köröket rajzolt a meleg és még izzadt tenyérbe, figyelme elkalandozott. – Vajon tudja Lucius, hogy istenibb volt ma az ágyban, mint eddig bármikor? Bár meglehet, hogy a felszabadultság, a titkolózás miatt van. - Te is isteni voltál. Bár én eddig is tudtam magamról, hogy egy Adonisz vagyok, már mások is mondták – mosolygott gúnyosan a férfi. Vivus olyan hirtelen fordult meg, hogy a keze a másik orrát találta el. - Hé! Most ezt miért kaptam? – fogta az orrát Malfoy. - Jaj, bocsánat! De a te hibád! Ki mondta, hogy turkálhatsz a fejemben?! Felháborodottan néztek vissza rá. – Nem legimentáltallak. Te mondtad ki hangosan. - Hupsz – pirult el a támadó. - Igen, hupsz! - Nem félsz attól, hogy mi lesz velünk? – kérdezte kicsit később a lány. - Hm… boldogan fogunk élni? – kérdezett vissza a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta a lányt. - Ne most – kérte a lány, de végül nem tudott ellenállni a férfinek. - Ne is – súgta a férfi a lány fülébe. – Majd később – és kezével végigsimított a lány nyakán. A lány válaszul átölelte a férfi nyakát. - Kérlek, ne – szólt akadozva a lány. – Lucius, ne akadékoskodj! Alig van pár hónapunk egymásnak, alig kilenc rövid kis hónap. A féri vonásai, megkeményedtek. - Ne mondj ilyet! Apád megakadályozta a varázslat végrehajtását. Nem lesz se neked, se a kicsiknek baja. Jaj, hát tényleg nem érti… nem mondhatom el neki, hogy már most is érzem mindenegyes nap, ahogyan száll ki belőlem a mágia. Csak tartsak ki a gyerekek születéséig! – morfondírozott Vivus. - Ki kell mennem a mosdóba – állt fel hirtelen, és már indult is kifelé a szobából. - De miért? - Rosszullét. Aludj csak! Utána még lemegyek a konyhába. Éhes vagyok. Lucius először felvonta a szemöldökét nem tetszése jeléül, majd a hormonzavarokra fogva elengedte a lányt. A konyhában - Te mit keresel itt? – lépett elő az árnyékból egy idegen, hangjából ítélve egy férfi. Vivus ijedtében pálcát ragadott, és támadójára fogta. - Crow, rakd el az, még a végén megsérülsz, és a nem is tudom, hogy mid – a szeretőd vagy talán alkalmi partnered – nem örülne neki. – szólt felhangon Draco. A lányt felidegesítette a hangnem, és az ellenséges aurák sugárzása. - Nem kellene a házigazdát ijesztgetni, és legfőképpen fenyegetni. Tettem én ellened valamit is, James? - Ne hívj Jamesnek! Mindemellett nem is fenyegettelek – sétált a lányhoz –, csak megjegyeztem… a híres Lucius Malfoy nem sok nő mellett maradt meg. Az utolsót is megölte. Vivus eddig némán tűrt, de erre a mondatra a fiúnak esett. – Hisz ő semmit se tud, Lucius még mindig szereti a nőt, örök második leszek… de ne állítson róla ilyet, ha nem ismeri! - Ne mondj ilyeneket, ha nem is ismered! –mondta ki végül finomabban, amire gondolt. Látszott a fiún, hogy mondani akar valamit, majd mégse tette. – Eleget hallottam Perselustól róla. Megölte a saját fiát! Vivus kezdte elveszteni a türelmét. – Ezt te nem értheted! - Akkor magyarázd el! - Rendben! – csattant fel a lány. – Rendben, elmondom! De csak azért, hogy ne tévesen ítéld meg azok után Luciust, amit másoktól hallasz. - Megvan róla a véleményem anélkül is – dohogott magában Draco. - A fiú meg akarta ölni az apját, csak az átok célt tévesztett, és a fiú a leomló törmelékek alatt lelte a halálát. - Mindig csak fiúnak nevezed…. – jegyezte meg a másik elgondolkodva. - Nem tudom kimondani a nevét… - Miért? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét a másik. - Hagyjuk – fordította el a fejét a lány. A másik csak megvonta a vállát. - Te hogyhogy nem a Roxfortba jártál? – érdeklődött végül a lány. - Nem Angliában éltünk a szüleimmel – mondta kissé vontatottan Draco. Próbált arra törekedni, hogy a hangja meg ne remegjen, de a keze remegett az asztal alatt. - Mi történt velük? - Semmi közöd hozzá! – ordított a lánnyal. - Nyugodj meg! Nem akartam a lelkedbe gázolni. Dracónál itt szakadt el a cérna. – Fogd be, te piszkos halálfaló! Hazug gyilkos! Mindenkit megöltél, aki számomra fontos. - Micsoda? Tévedésben élsz. Nem öltem meg senkit, és nem vagyok halálfaló. - Hah, senkit? Kit akarsz áltatni? És Hermione? Vivus lába a padlóba gyökerezet. - Mit mondtál? Draco rájött, hogy elszólta magát. - Draco, te vagy az? – lépett közelebb a fiatalabb Crow. - Takarodj innen. - Ez az én házam. Kérlek, Draco, ne élj a múltnak! – Lépett egyet, majd még egyet, és a fiúhoz érve, annak vállára tette a kezét. Az csak fájdalmas tekintettel nézet vissza rá. - A jövőm már halott. Minek éljek? - Emlékszel az igazgatói irodában kérni akartalak valamire. - Igen – bólintott a fiú. – Még mindig nem tudom, hogy mit… - Ha háborúban mindketten meghalnánk, apád… - Ne nevezd apámnak azt az embert! A lány nem törődött a közbevetésével. - … Szóval, ha ő és én is meghalnánk, akkor vedd magadhoz a gyerekeket. Kérlek – nézett könyörgően Dracóra. - Nem tudom – rázta a fejét Draco. - Kérlek – kérte a lány ismét. - Miért pont engem kérsz meg erre? - Több ok miatt is – sóhajtott fel. Először is, mert… mert a féltestvéreid lesznek. - És ez feljogosít arra, hogy ezt kérd tőlem? A lány megrázta a fejét, szemébe megjelentek az első könnyek. - Nem, egyáltalán nem. A másik ok… Hermione miatt tedd meg! Ő se akarná, hogy a múltnak élj, és ő is megtette volna ezt értem, ebben biztos vagyok. - Akkor miért? - Miért öltem meg? Draco ezt már megbeszéltük, és bármennyire nem hiszed, neked köszönhetjük az apáddal, hogy boldogok lehetünk, még ha csak kilenc rövid hónapig is. Hidd el, megváltozott. Draco nem tudta, mit higgyen. - Ezt nem hiszem Vivus, megölte az anyámat! Nem érted?! És Mio is… már ő se lehet velem. - Tényleg sajnálom, de tudom azt, hogy nálad jobban senki se nevelné fel őket. Te tudod, milyen a rossz oldalon állni, tudod milyen csonka családban felnőni. - Nem nőttem fel abban. - De igenis, abban nőttél fel. Megkaptál mindent, csak a szeretetet nem. Draco ellenkezve rázta a fejét. –Nem igaz, az anyám… - Az anyukád szeretett, de most nem róla van szó. Az apád, a régi Lucius Malfoy egy kegyetlen, érzékelten és hatalommániás halálfaló volt. - Csak tudod, egyet felejtesz el. Én ezt az embert – már ha tényleg megváltozott – nem ismerem. Nem is fogom. - Megteszed? – kérdezte bizonytalanul a lány. - Ha kell, és lesz majd rá lehetőségem, akkor igen. De csak Hermione miatt. Ha nem miatta kérsz, leátkoztam volna a fejed. Akkor sem tudom elfelejteni. Az idő túl rövid volt ahhoz, hogy máris tökéletesen begyógyítsa a sebeket. - Nem mertem volna és sosem fogom remélni, hogy azért veszed őket magadhoz, mert kedveltél. Tudom, hogy nem fogsz. - Nem tévedsz. - Elfogadom – bólintott a lány. – Azt hiszem, most felmegyek – motyogta. – Jó éjt! –mondta, majd gyors léptekkel elindult az ajtó felé. - Hello – mondta Draco az üres konyhának. Másnap reggel Vivus nagyon rosszul érezte magát, elviselhetetlen forróság és jéghideg tüskék váltogatták egymást teste minden szegletében. Szerencsére – legalábbis a lány szerint – Malfoy már a reggeli órákba felkereste Pitont, hogy beszélgessenek. Legalább nem látja ebben a magatehetetlen állapotban – gondolta. Evelin mikor meglátta úrnőjét, felsikkantott a lány arca szörnyen beesett és sápadt volt. Egy suttogást hallott csak. - Hívd ide Judyt! –Majd Vivus elájult. - Miss Fenson, kérem, azonnal jöjjön! – rontott be a szobába a szobalány. Judy még aludt, így eltartott pár pillanatig, míg eljutott a tudatáig, hogy barátnőjével valami baj van. - Szólj, az apjának, hogy hívasson egy orvost minél előbb! Utána szólj Luciusnak! Siess már! - Vivus, jól vagy? – kérdezte aggódva. – Vivus, Vivus! – szólongatta a lányt. - Mi történt? – rontott be a szobába Philip. - Már eszméletlen volt, amikor ideértem – felelte megszeppenten a Judy. A férfi közelebb lépett a lányához, majd szemét összehúzva kezdte el végighúzni a tenyerét annak teste fölött. - Evelin, hívd Heppentrion gyógyítót! – mondta a férfi sápadtan. A szolgáló csupán bólintott, és kisietett a szobából. - Ugye nincs komoly baja? – kérdezte Judy. - Nem tudom biztosan. Merlin add, hogy sikerüljön megakadályoznom! Judy értetlenül nézet rá. – Micsodát? Mi történt? - Neked nem mondta el? –nézett rá nagy szemekkel az öreg. A lány szeméből kiolvasta a választ. - Voldemort – amikor elkapta – használta rajta az Artinimea bűbájt. - Nem, az nem lehet! De azt mondta, hogy megakadályozta. Ekkor rontott be a szobába Lucius, nyomában Pitonnal és Dracoval. Az idősebb Malfoy nagyon feldúlt volt, ami még a fia számára is meglepő volt. De nem volt ideje gondolkodni rajta, mert Piton hozzá fordult. - James, menj, és küldj egy baglyot Mrs. Crow után. Minél előbb jöjjön haza! - Ki? Ja, én! Máris. - Hogy van Vivus? Philip mondj már valamit! –csattant fel a szőke. - Nyugodj meg, Lucius! Én se tudok semmiről, most szólt a szolgálólány. Egy pukkanás kíséretében Xif a manó jelent meg, és vékony hangján szólt. – Uram, a gyógyító megjött. - Azonnal vezesd ide. - Értettem. A gyógyító kiküldte őket a szobából, kivéve a lány apját. - A menyasszonyom, miért nem engednek be? – dühöngött Malfoy. - Lucius, erre most nincs szükség – vicsorogta Piton. - Könnyen beszélsz… - Nyugodjatok már le! – csattant fel Judy. – Mi lenne, ha egyszer kibírnátok veszekedés nélkül? Ekkor kinyílt az ajtó, és a gyógyító lépett ki rajta. - Bemehetek hozzá? – kérdezte Lucius. - Ön Mr. Malfoy? – A férfi bólintására folytatta. – Kérem, fáradjon be! Judy magán kívül volt. - És mi? - Ez csak a családra tartozik. Mindjárt kijön Philip, és mindent elmagyaráz, ha akar – felelte Piton. - Ezt nem hiszem el! - Nyugalom Judy, erős lány! Eddig mindent kibírt – nyugtatta Draco. Valahogy a tegnapi beszélgetés után kissé megváltozott a véleménye. Még mindig nem volt Vivus puszipajtása, de nem akarta, hogy a féltestvérei ilyen sorsot kapjanak az élettől. Piton csak nézte kedvesét, majd rövid győzködés után elvitte a szoba elől, megbízva Dracót, hogy szóljon, ha történik valami. Az idősebb Malfoy még be sem lépett az ajtón, már egyből letámadta Crowot. - Philip, hogy van? Mi a baj? Vivus felnyögött, és a másik oldalára fordult. Lucius odaült mellé az ágyra, ujjait végigfutatta a lány karján, majd ujjaik egybekapcsolódtak. Philip csak most értette meg igazán, ők ketten tényleg szeretik egymást. Még a pökhendi angol arisztokrata is képes érezni, hát mégsem színjáték! - Nem sikerült megakadályozni a bűbájt. Még nem tudjuk pontosan, hogy mennyire tudtam befolyásolnom a hatást, de egy biztos – Vivus fokozatosan veszíti el a mágia feletti hatalmát. Kvibli lesz, ha túléli a szülést. Lucius szeme szúrt, tagjai hirtelen megmerevedtek. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Egyetlen egy de ez is több volt, bármi kincsnél. - És a gyerekek? - Nem tudjuk. – Kis tétovázás után Crow ismét megszólalt. – Nem szívesen kérdezek ilyet éppen most, de tudnom kell! Még így is mellette maradsz? Képes leszel elviselni, ha túléli, hogy egy kvibli lett? - Hogy képzelheted még mindig azt, hogy nem szeretem? Megmentettem az életét, a tiédet is. Fellázadtam Voldemort ellen, és megöltem az első nőt, akit egy kicsit is szerettem. A gyermekeimet hordja a szíve alatt, az Isten szerelmére, Philip! - Éppen ez az! Megölted Narcisszát, pedig szeretted! Nem lehetek biztos abban, hogy kitartasz-e a lányom mellett most, mikor a legnagyobb szüksége lenne rád? – kérdezte Crow. Hangján érződött a haraggal kevert aggódás. - Megöltem, mert ha nem teszem, megölte volna az egyetlen nőt, akit teljes szívemből, még az életemnél is jobban szeretek… és feleségül veszem. - Lucius… – hallott meg egy elhaló sóhajt. Vivus magához tért. - Csss… ne beszélj, pihenj! Itt van apád is, édesanyád is úton van. A lány nagy nehezen felnyitotta szemeit, és megpróbált pislogni párat. A hatalmas fény viszont nem engedte meg neki a látás luxusát. – Hát megtudtátok… - Micsoda? – döbbent meg a két férfi. – Te tudtad, és nem szóltál róla? Vivus mielőtt válaszolt volna köhögő rohamot kapott. Csak percek múlva sikerült szóhoz jutnia. – Igen, éreztem, hogy a mágia csökken bennem… de nem hittem volna, hogy ennyire pocsékul leszek. Miért? Heppentrion gyógyító most először szólalt meg, mióta behívta Luciust. – Ez annak tudható be, hogy erős fizikai túlterhelés vagy lelki trauma érthette. Sajnos, ez a folyamat minden hónapban két, esetleg három napon át fog elhúzódni. Csodával egyenlő az, amit a kisasszony átél. - Egyáltalán nem az! Rendkívül rossz érzés. - Nem is arra céloztam, hanem arra hogy egyáltalán túlélte az átkot. Vivus ekkor eszmélt rá, hogy a legfontosabb kérdést fel se tette, a hirtelen mozdulatra felszisszent. – A gyerekek, ők jól vannak? Kitart az erőm a szülésig? Heppentrion szomorúan ingatta a fejét. – Ezt még nem tudom. Kicsi rá az esély, hogy az ikrek világra jönnek. Részvétem. - Nem! –csattant fel Vivus. – Ha kell, meghalok értük, de túl fogják élni. - Kedvesem… - Nem, Lucius! Ők fontosabbak! Nem… - sírta el magát Vivus. Az apja magához ölelte a törékeny testet. - Hagyják pihenni minél többet – hagyta meg a gyógyító. – A mai nap folyamán még visszajövök megvizsgálni a kisasszonyt, és hozok néhány bájitalt. Nos, akkor… - Várjon! – szólt utána Lucius. – Biztos nincs gyógymódja az ellenátoknak? - Tudtam, hogy csak eddig kellett neked a lányom – vicsorogta a lány apja. - Tévedsz, Philip! – rázta a fejét Lucius. – A gyerekeinket szeretném biztonságban tudni. - Sajnálom uraim, de feljegyzések erről nem szólnak. Nincs olyan ember, akiről tudnánk, hogy túlélte volna az átkot. Az eredete az ősidőkre nyúlik vissza, nem is varázslók alkották meg. A föld legsötétebb lényei… - Nem számít a pénz – szólt Lucius. - Uram, itt nem a pénzről van szó. Lehetetlent kérne tőlünk. Mi gyógyítók nem vagyunk mindenhatók. Nem tudunk, és nem is akarunk Istent játszani, mert annak csak rossz következménye lehet. - Elnézésüket kérem – szólalt meg végül –, de nekem most indulnom kell, ha este is vissza akarok majd jönni Önökhöz. Várnak a betegek a kórházban – mondta majd elindult az ajtó felé. - Hát ennyi – mondta keservesen mosolyogva kis idő múlva a lány. - Nem adjuk fel, kicsim – ölelte át a férfi. A lány apja csupán vizsgálódóan figyelte őket. - Nincs olyan probléma, amire nincs megoldás – mondta Lucius, még szorosabban tartva a lányt. - Igaza van – szólt közbe végül az apa. - Nem fogom engedni – szólalt meg indulatosan a lány. - Mit? – kérdezte egyszerre a két férfi. - Hogy meghaljanak… Nem fogom! Inkább haljak meg én, mint ők. - Ne beszélj ilyet – mondta Philip. - Apu – intette le a lány a férfit. – Neked ebbe nincs beleszólásod, az ő életükről én döntök. - Kicsim – szólalt meg ismét az apja –, nem úgy értettem… - Hanem? – vonta fel a szemöldökét a lány, s közben fáradtan megdörzsölte a homlokát. - Nem fog egyikkőtöknek sem baja esni. - Te sem tudsz csodát tenni… - Van még időnk, lányom. - Apádnak igaza van, kedvesem – simította végig a lány arcát Lucius. - Nem ellenkezek veletek – sóhajtott fel végül Vivus. A szobára csönd telepedett. - Valamit kérhetek tőletek? – nézett rájuk egy idő múlva. - Persze, Kicsim – bólintott az apja. - Ne mondjátok el Judynak – motyogta. - Mit? - Azt, hogy valószínűleg meg fogok halni. Ne! Ne mondjatok semmit! Ti is jól tudjátok, nem kevés esély van rá. Nem szeretném, ha csak sajnálkozó tekintetet kapnék tőle is. Kopogás hangja hallatszott. - Kisasszony, az édesanyja megérkezett. - Rendben – motyogta a lány. Az ajtó nyomban feltárult, és belépett rajta a nő. Mikor látta milyen állapotban van a lánya elsápadt. - Philip mi történt? Kaptam egy baglyot, jöttem, amin tudtam. - Vivus rosszul lett, és… Vivus az anyjához fordult. - Semmi különös, csak kimerültem a doktor szerint. - Látszik, nagyon sápadt vagy kincsem. Ezért kellett hazajönnöm? Philip tudod, hogy nagyon fontos tárgyalást kellett volna lebonyolítanom. - Sajnálom anya, az én hibám –vágott az apja szavába, mire a két férfi döbbenten nézett rá. – Menj csak vissza, apuék vigyáznak rám. - Rendben. Philip nem hittem volna… olyan érett kislányom van! –nyomott egy puszi az arcára, majd sebtében elrohant. Mr. Crow most jutott csak szóhoz. – Mégis mi a fenét csináltál? Miért hazudtál? - Nem kell még róla tudnia, csak idegeskedne. - Az anyád! Tudnia kell róla, és a hangsúly a kell szón van. - Kedvesem, igaza van… - Nem! Elég, ha nem értettek egyet velem, akkor nincs miről beszélnünk. - Ezt nem hiszem el! – csattant fel az apja. – Miért akarod mindenki elől titkolni? Ha nem leszel rosszul, mi sem tudjuk meg! Hogy lettél volna képes hazudni a saját apádnak? – csattant fel a férfi. - Ez az! - kiabálta a lány dühösen a lány. – Oktass csak ki, próbálj bennem bűntudatot kelteni! - Gondolkodj egy kicsit, lányom! Fogalmad sincs róla, hogy milyen súlyos ez a dolog! Mi nem akarunk téged elveszíteni, erre te próbálsz eltaszítani minket! Miért? Fogalmad sincs milyen volt a húgodat elveszíteni, - Sajnos igenis tudom! Most pedig légy szíves menj ki! Te is, Lucius! - Nem parancsolhatsz ki a saját házamban a szobából! - Menjetek már! – üvöltötte a lány. – Szeretnék egyedül lenni! Lucius felismerte a veszélyt, ezért gyengédnek nem nevezhető módon rángatta ki a lány apját. Az a többiek előtt esett neki. – Mi a fészkes francot csinálsz? - Philip mi történt? - Ez a sült bolond kirángatott a szobából! Piton cinikusan húzta fel a szemöldökét. – Azt látom. Mi van a lánnyal? - Semmi. Rosszul lett. Túl sok volt neki az utóbbi időszak. - Lucius, drága jó barátom! Elfelejtetted, hogy én vagyok a legjobb legilimentor a szobában? - Perselus, Mr. Malfoy! Kérem, hagyják abba! – csattant fel Judy. –Bemehetek hozzá? - Nem. - Miért nem? – kérdezte meglepetten a lány. - Pihenni akar – mondta vontatottan a lány apja. - Értem… – motyogta beletörődően Judy. – Majd szólnának, ha beszélhetek vele? - Persze – felelte Lucius kissé furcsa hangnemben. - Jól vagy? – kérdezte Piton a kedvesétől, mikor visszafelé tartottak a lakosztályukba. - Persze – vágta rá túlságosan is hirtelen a lány. - Úgy is nézel ki. Gyere, pihenj le! – mondta, majd kézen fogta a lányt, de Judy tovább tiltakozott. - Pihenj le, légy szíves! – suttogta Piton. - Nem fog menni, bocs – válaszolta Judy. – Aggódom… - Én is aggódom Crow miatt, de nem szeretném, ha erre rámenne az egészségetek. - Tudom – sóhajtotta a lány, s kelletlenül végignyúlt az ágyon. – Kérlek, ne hagyj magamra – motyogta kérlelően nézve a férfire. - Nem foglak – válaszolt egy mosolyt erőltetve az arcára Piton. Majd lefeküdt a lány mellé az ágyra, karjával átölelve őt. Az egyik kezével végigsimított a hasán. - Aludj – súgta Judy fülébe. - Nem tudok – mondta a lány, s közben kezével átfogta Pitonét. – Csak ölelj! Ne érezzem, ahogy összeomlik körülöttem a világ… - Nem fog. Mindig lesz holnap, jövő. Most már tudom, amióta itt vagy velem. A lány kibontakozott az ölelésből, és szembefordult a férfivel. - Hm? – vonta fel csodálkozva szemöldökét. - Köszönöm, hogy velem vagy – mondta mélyen a másik szemébe nézve. – Nélküled már rég feladtam volna. Egy könnycsepp gördült végig Judy arcán, majd gyengéden megcsókolta a férfi ajkát. Piton válaszul ismét átölelte, és szorosan magához húzta miközben visszacsókolt, és gyengéden simogatni kezdte a lány derekát. - Néha azt hiszem már csak a te szereteted ad értelmet ennek a pokolnak – suttogta a lány, mikor szétváltak, majd ismét mohón követelte a férfitól az újabb csókot. - Akkor én mit mondjak? – kérdezte Piton, majd belecsókolt a nyakába. - Folytasd! – kérlelte Judy a férfit, és beletúrt a férfi hajába. Kis idő múlva hasra fordította a lányt. - Nem kényelmetlen így? – kérdezte aggódva. - Picit – felelte a lány. - Hm, ezen könnyen segíthetünk – felelte a férfi, majd visszafordította a lányt. Szájához húzta annak a kézfejét és lágyan megcsókolta, ennek hatására Judy libabőrös lett. Közben a Crow kastély kertjében, annak is a legeldugottabb szegletében egy szomorú, sötét alak hajtotta fejét a hintaágyra. Elmélyült gondolataiban. Mindennél jobban félt a holnaptól. Már nem is maga miatt, hanem akiket itt fog hagyni. Az apjának igaza volt. De jobb, ha most taszítja el őket magától, minthogy egy összetört család maradjon utána. A szülei egyszer már elvesztették a lányukat, akit mindennél jobban szerettek, még egyszer nem fog megtörténi. Inkább elmegy haraggal, mint szeretettel. Lucius viszont más tészta, ő mindenkit elvesztett. Néhány röpke év, tényleg ennyi volt, vagyis lesz? Néhány évnyi élet? Néha örömteli emlékek máskor szomorú percek, kínszenvedések? Ennyi lenne tényleg az élet? Már csak néhány hónap? Ő nem akar csupán néhány hónapot, vagy hetet, nem! Túl kevés! Annyi megvalósítatlan álma van még, és neki már nem lesz ideje valóra váltani őket. És a gyerekek? Milyen lesz nekik anya nélkül felnőni? Miért nem láthatja őket? Miért? Még mindig remélte, ez csak egy rémálom és ő hamarosan felébred. Végignézett a szép kerten. A Hold fénye végigkúszott a kedvenc rózsabokra virágain. Szeme átvándorolt a kert hátulsó szegletébe, ahol egy hinta állt. Felállt, és oda ment, hogy letelepedhessen a hintára. – Utoljára Athelie temetésén voltam itt. De régen is volt! – elmélkedett Vivus. Talán emiatt nem vette észre a mögé osonó alakot. Nagyot ugrott ijedtében, amikor egy érintést érzett a vállán. Hátrafordult. - Szia, apu! – mondta semleges hangon. - Van kedved sétálni? – kérdezte Philip. - Mit akarsz tőlem? – kérdezte Vivus gúnyosnak szánt hangon, de csak a fáradtság volt érzékelhető szavaiban. - Miért nem beszélsz a problémáidról? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést a férfi. - Nincsenek problémáim… - Látom, hogyan emészted magad belülről. Mit tervezel? A lány dacosan hallgatott. - Megváltoztál – mondta az apja összeszűkült szemmel. - Az emberek változnak – szólalt meg hidegen a lány. - Miért nem akartad elmondani az anyádnak, hogy mi történik veled? – kérdezte az apja, miközben ismét a lánya vállára helyezte a kezét. - Nem akartam ezzel is terhelni… - Az embernek a saját gyereke sohasem teher. - De én igen – rázta le a férfi kezét a válláról. – És ne érj hozzám! - Vivus, fogd vissza magad. Ez még mindig az én házam, és az apád vagyok! –ordított vissza. Nem így tervezte. Ő csak nyugodtan akart beszélni a lányával, mégis megint rideg, és elutasító volt vele. - Akkor ezennel hallgatok Luciusra, és elmegyünk. Ha így jobb – már nem vagy az apám. Mielőtt a pofon csattant az arcán, apja ridegen még hozzátette. – Látom Malfoy sikeresen megtanított az életfelfogására, ugyanolyan rideg és kegyetlen vagy, mint ő. Vivus könnyes tekintettel nézet fel rá. – Ezért menekült el tőled Athelie, miattad halt meg! Gyűlöllek! - Mégis te kerestél meg! Ne fogd rám a lányom halálát! Mindent megtettem érte. Tudod jól, hogy ezért küldtem el Roxfortba. Egyedül Albus volt rá képes, hogy biztosítsa a védelmét. - Nem lett volna rá szüksége, ha az apja nem áll át Voldemorthoz. – Vivus szemeiből már potyogtak a könnyek. - Pont te beszélsz? Röhög a vakbelem, te mi vagy? – elkapta a lánya balkezét, és felhúzta a kardigán ujját, ami alatta ott éktelenkedett a Sötét Jegy. – Ez vagy te! Egy áruló, minden szempontból. Csalódtam benned! - Remek! – kiabálta a lány. – Miért nem rögtön ezzel kezdted? Egyszerűbb lett volna! Vagy mondtad volna rögtön azt, hogy nem is akarsz megtűrni a házadban. - A lányom vagy! – üvöltötte a férfi. – Bármit is tettél! Én próbáltalak megérteni, miért tetted azt, amit. Szemet hunytam a felett, hogy évekig még csak felénk sem néztél. Fogalmad sincs róla, hogy anyád mennyire összetört, mikor úgy tűnt, hogy téged is elvesztett. Joga van tudni! - Szóval te csak miatta tűrtél meg itthon? – vonta fel a szemöldökét a lány. Akart találni egy fogózkodó pontot, amire megpróbálhatja alapozni a gyűlöletét. Úgy könnyebb lenne, sokkal… - Nem. - Hanem? - Olyan nehéz elhinni, hogy hiányoztál és szeretlek? Tényleg nem érti? Nem szerethet! Gyűlölnie kell! Valamit ki kell találnom. –morfondírozott Vivus. - Igen, nehéz. Nem az én életem miatt kellene aggódnod. Anyám tudja, hogy még mindig csalod, hisz annyira törődsz szegényke lelkével? – Vivus minden egyes szavából csöpögött a gúny. Az idős férfi szíve meg egyre jobban sajgott. – Hát ennyire megváltozott? Tényleg a sötét oldalt választotta helyettünk? Nem, ezt nem tudom elhinni! - Elég legyen! Egy valamiben igazad volt, nekem már nincs lányom! Megtűrlek a házamban, de csak az unokáim miatt. Ne kerülj a szeme elé soha többé. Megértetted? – Philip Crow elvesztette az utolsó kontrolt is a teste felett, mikor megragadta a lánya karját, és erősen cibálni kezdte. Ekkor egy erős rántást érzet, majd a földön találta magát. Másodpercekkel később azt vette észre, hogy egy nagyon felbőszült villogó, kékes tekintett néz le rá, és egy pálca szegeződik a nyakához. - Mégis mit képzel magáról, Piton? – förmed rá Dracóra. - Ezt én is kérdezhetném. - Kérjen bocsánatot a lányától – morogta Draco. - Nekem nincs lányom! – csattant fel. - Micsoda? – hökkent meg a fiú. - Hagyjad Dr.. James – mondta a lány, majd megfogta a fiú karját. - Nem szeretnélek többet a főépületben látni! A volt kertészlakban lakhattok… - szólt a két alak után a férfi. - Ne aggódj, nem kell sokáig elviselned! – csattant fel a lány. - Hát ez meg mi volt? – kérdezte Draco, amikor már tisztes távolságban voltak Vivus apjától. - Összevesztünk. - Miért? – kérdezte a fiú. - Elmondhatok neked egy fontos dolgot? Nem szeretném, hogy tovább add bárkinek is. - Nem fogom – rázta a fejét Draco. - Szüleim a húgomat már elvesztették, nem akarok nekik fájdalmat okozni… - Ha meghalsz? – fejezte be helyette a másik. A lány bizonytalanul bólintott, majd tekintete a semmibe révedt. - Jobban fájna nekik így… - Nem. Inkább gyűlöljenek! Draco hitetlenkedve tekintett rá. – Ezt te se gondolod komolyan! - Kérlek, legalább te ne! Nekem már teljesen mindegy, ha eggyel többen utálnak, mint most. - Ez akkor se fair velük szemben. - Draco – szólt Vivus, aztán eszébe jutott, hogy más is hallhatja őket –, mármint James, ne törődj ezzel, nem a te dolgod! Egyáltalán, hogy kerültél a kertbe, és miért védtél meg? A fiú gondolkodni látszott, majd tömören válaszolt. – A gyerekek miatt. Hah, már mindenki a gyerekekre gondol! Bár… mit is vártál magadtól Vivus, hogy mindenki elfelejti milyen kegyetlen és gonosz voltál? Hány életet tettél tönkre? - Értem, megkérhetlek valamire? - Az attól függ. - Idehívnád az apádat? - Soha! Horkantott fel a fiatal Malfoy. - Kösz a semmit! Én már nem mehetek be a házba. Kösz… - Én meg nem vagyok hajlandó beszélni az apámmal, bocs! A lány egy ideig a fiú szemébe nézett, majd megcsóválta a fejét. - Rendben – mondta végül. – Egyébként szeretnék bocsánatot kérni. - Miért? - Amiért olyant mondtam annak idején még rád a Roxfortban, hogy nem Lucius az apád. - Már nem tekintem annak, tehát teljesen felesleges a bocsánatkérésed – vonta meg a vállát a fiú. – Jól van. – egyezett bele végül. – Idehívom, de csak a te kedvedért. - Miért vagy velem ilyen? - Milyen? Na a szemöldök rándulást az apjától tanulta, az hét szentség. – somolygott magában a lány. - Hagyjuk! Még egyszer köszönök mindent, de jobb, ha mostantól te is távol maradsz tőlem! Draco megpróbálta elviccelni a dolgot. - Ne félj ilyesmi miatt! Nem fogom a nyakadra nőni, habár… még nem vettem revansot rajtad. - Akkor, tessék, itt az alkalom. - Nem. Majd máskor. – Draco végül szinte egy-két szempillantás alatt eltűnt a bozótban. Vivus, míg kedvesére várt, hívatott egy manót, aki egyből meg is jelent. - Xif, kérlek… - Elnézést kisasszony, de az apjától azt a parancsot kaptuk, hogy semmilyen nemű parancsot ne teljesítsünk a kisasszony és Mr. Malfoy kérése ellenére sem. - Hmm… és ha egy szívességet kérnék? A manó összefonta hosszú ujjait. Nem mert felnézni egykori úrnője szemeibe. Vivus letérdelt elé, és onnan szólt hozzá. – Kérlek szépen… csak annyit kérek, hogy pár ruhát hozzatok nekünk, és valami takarítószert, hogy kitakaríthassak. - Kisasszony, nem segíthetek! Sajnálom, Xif nem akar gazdától ruhát kapni. - Akkor csak annyit, hogy hívd ide Evelint. - Nem is tudom… - Akkor a régi idők miatt – nézett kérlelő szemekkel a kis teremtményre. - Rendben – egyezett bele a manó, majd egy pukkanás kíséretében eltűnt. - Mitől akadt ki ennyire az apád, kedves? – kérdezte Lucius. - Nem számít, hagyjuk – mondta fáradtan a lány. – Most pedig inkább lefekszem pihenni, jó? – kérdezte egy halvány mosolyt erőltetve az arcára. - Jó, pihenj – mondta Lucius, majd egy takarót varázsolt a lány testére, és gondosan eligazgatta azt. – Aludj – nógatta. - Jó éjszakát puszi nélkül nem megy – szólt ásítva a lány. Lucius nyomott egy csókot Vivus homlokára. - Beszélni fogok apáddal… - mondta végül. - Ne tedd! – kiáltott fel a lány. - Majd én eldöntöm – mondta a férfi, majd végigsimított a lány haján. - Crow! – ordította el magát Lucius a kastély előszobájában. Hangja csak úgy visszhangzott az egész épületben. Néhány pillanat múlva a szobában tolongott a kissé kábult Judy, az ideges Piton, az ijedt Safira és a dühös Draco. Philip közönyösen lépett be a helyiségbe, de keze a zubbonya zsebében volt, és pálcája köré fonódtak ujjai. - Mi történt? – kérdezték egyszerre, de rájöttek jobb, ha most csöndben nézik végig a két férfi szócsatáját. Mindannyijukat meglepte az idősebb Malfoy mondata. - Hogy voltál képes a saját lányodat, aki ráadásul állapotos, egy kertészlaknak aligha nevezhető házba szállásolni? Ezennel az ő, és az én becsületemen ejtett sérelem miatt kihívlak egy varázslópárbajra. Most rögtön! – dühöngött Lucius. - Philip?! – fordult értetlen tekintettel Crowhoz a felesége. - Ne szólj bele, Safira! – majd a kihívóra nézet. – Rendben! Feltételek? - A régi törvények szerint. Piton itt határozta el, hogy közbelép. Lassan a két párbajozó közé lépett, és Malfoy-hoz intézte szavait. – Azért ez kicsit túlzás Lucius. Biztos van megoldás, és Philip se gondolta komolyan. Biztos valami félreértés. - Perselus állj félre! MOST! Véged Malfoy, és a lányom végre normális életet élhet. Bár… ő már soha nem lesz az. - Nem fogok! – jelentette ki a megszólított. – Nem hagyom, hogy a végén még megöljétek egymást! - Nem tartozik rád! – kiáltott fel egyszerre Lucius és Philip. - Ám legyen – szólt gúnyosan Piton, pálcáját meglendítette. – Invito pálcák! – morogta. - Add vissza most rögtön! – förmedt rá a keresztapja. - Tényleg halott leszel, ha nem szolgáltatod vissza a pálcámat – hallatszott Lucius hangja. - Én megmondtam! Nem fogom végignézni, ahogy megölitek egymást. Részemről ennyi. - Te mégis kinek az oldalán állsz? – csattant fel Philip. - Egyikkőtökén sem – jegyezte meg hidegen villanó szemekkel. – Lassan kezdem úgy érezni, hogy még egy átlagos hugrabugosét sem közelíti meg az értelmi szintetek. Nem lehetne szóban lerendezni? Ekkor Evelin rontott be a szobába. - Uram! – mondta zihálva a lány. – Jeleztek a figyelőbűbájok! - Voldemort? – sikkantott fel Judy. Philip rendezte arcvonásait, csak utána válaszolt. – Az biztos nem, azt én is érezném. Evelin, hol jeleznek? - A kertészlakhoz közeli hátsókijáratnál. Évek óta nem használtuk, és most beindult. - Vivus! Piton, add már oda a pálcám! – kiáltott rá a Mardekár volt házvezetőjére. Piton várakozott, de Lucius nem volt ennyire türelmes. Fogta magát, és kirohant. A többiek utána. - Vivus, hol vagy? - Uram, az ajtó hátul nyitva van. Valaki kinyitotta, és feloldotta a védővarázslatokat – tájékoztatta a szolgálólány Luciust. A többiek most értek oda, Lucius egyből az idősebb Crow nyakának ugrott. Szó szerint. - Te szemét, ha valami baja lesz, én esküszöm, megöllek! - Ha menni akar, akkor menjen. Nem tartom vissza! - Philip mégis mi a fészkes franc folyik itt? – támadta le férjét Safira. - James, segíts már szétszedni őket – ordított oda Piton, miközben a két, immáron ökölharcba keveredett férfit próbálta szétszedni. Judy és Safira döbbenten nézték az eseményeket. - Piton! Ne avatkozz közbe! Se te, se a drágalátos unokaöcséd! Ez a hülye nem képes felfogni, hogy a lánya miért viselkedett úgy, ahogy! Talán egy vagy két pofon észhez térítené! - Mi a fészkes fenéről beszélsz Malfoy? – kérdezte Philip egy pillanatra mozdulatlanná meredve. - Te vak vagy, Crow! Hogy a fenébe okolhattad őt a húga haláláért?! - Honnan tudsz te Athelieről? – kérdezte tágra nyílt szemmel az idősebb. - Tudok, legyen ennyi elég! - Remek, még egyéb, amiről tudsz? – húzta fel a másik a szemöldökét. - Igen, olyanról, amit neked kéne meglátnod! De kezdem úgy érezni, soha nem szeretted igazán a lányodat. - Hogy mersz mégis ilyent állítani? – kérdezte fújtatva a másik. - Na, jó! Ebből most már elég! – csattant fel Piton, és pajzsot varázsolt a két férfi közé. - Akkor mivel magyarázod, hogy a lány magát okolja a húga haláláért?! Azért csinálja ezt az egészet, mert… - Mert? – kiáltott fel Philip. - Majd rájössz, ha kinyitod a szemed! – vetette oda neki Lucius. – Most pedig ha nem bánod, akkor elindulok, és megkeresem a menyasszonyomat! Ha valami baja esett, akkor te se fogod megúszni! - Engedj el Perselus! - Nem mehetsz egyedül, én is megyek. – Piton megszűntette a pajzsot, de még mindig keresztapján tartotta a pálca hegyét. Judy feleszmélt. – Ne! Perselus, ne menj el! Voldemort bármikor megtalálhat. - Merlinre! – sikított fel Safira, térdei felmondták a szolgálatot. Judy egyből mellette termet, hogy segítsen. - Safira, mi történt? - Nézd! Merlinre! Nézd az eget! – mutatott az égboltra. A többiekben megállt az ütőér. A fekete égbolton egy zöld koponya és a hozzá illő kígyó társult. A Sötét Jegy. Nem az nem lehet. Vivus… rohant ki a kapun Lucius. Utána Draco, majd Piton, és végül Philip zárta a sort. A közeli tisztáson egy eléggé zűrzavaros kép tárult eléjük. Látszott, hogy nemrégiben egy hevesebb varázslópárbajnak voltak tanúi a környező fák és növények. Megérkezésükkor egy hopponálásra jellemző hangot hallottak, és látták eltűnni az illetőt, aki nagy valószínűséggel felküldte a jelet. A tisztáson két test körvonalai voltak láthatóak. Az alul lévő alig látszott ki a halálfaló csuklyát viselő alak alól. Lucius – nem érdekelve, hogy egyedül vannak-e a tisztáson – a pároshoz rohant, majd egy lökéssel legurította a nehéz testet a lányéról. Philip megkövülten állt, míg Piton és Draco felderítették a terepet. Rövid idő múlva mindannyian a magába roskadt férfi körül álltak. Lucius magához ölelte a törékeny testet, és magát ringatva beszélt hozzá. A hirtelen jött és fájdalmas kép miatt viszont nem vette észre, hogy bár igen gyengén, de jár a lány mellkasa. Draco ekkor értette meg, hogy mit is mondott neki a lány. Az apja tényleg megváltozott. Még soha nem láttam könnyezni, nemhogy így sírni. Tényleg szerette Vivust. Piton odalépett a párostól nem messze heverő mozdulatlan testhez. - Dolohov – morogta. - NE! – kiáltott fel Philip, mikor megpillantotta a lányát, majd odarohant Luciusszék kettőséhez. Erőtlen, halk köhögés hallatszott. - Vivus? – kiáltott fel meglepetten Lucius. Kezével kitapintotta a lány nyakán az ütőeret, ami lassan, ütemtelenül, de pulzált. – Életben van – suttogta. Vállát rázta a zokogás, és még erősebben, szorította a lány gyenge testét. – Remélem most elégedett vagy – vetette oda Vivus apjának, aki képtelen volt megmozdulni, nemhogy megszólalni. - Vigyük vissza a kastélyba – vetette fel Piton. - Elviszem máshova, mert az otthonában nem látják szívesen – morgott dühösen Lucius, miközben ringatta a lányt. - Lucius! Vivus túlságosan legyengült, nem bírna ki ilyen állapotban egy hoppanálást. Máskülönben meg nem hiszem, hogy a keresztapám néhány napig nem bírná elviselni a tulajdon lánya jelenlétét a házában. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. De legyen. Annyi időt kérek, hogy elküldhessek egy baglyot, és megvárjam a választ. Addig, de csak addig visszamegyek ennek a görénynek a házába – mutatott Philipre. - James, menj előre, és derítsd fel, hogy tiszta-e az út. Ha igen, küldj fel kék jelzőfényt. Addig mi Luciussal óvatosan hordágyra helyezzük Vivust. Nem lenne tanácsos most varázslatot használnunk, nem biztos, hogy jól fogadná a szervezete. Philip, te meg ne állj ott, mint egy kuka! Segíts a fiúnak! Piton lélekjelenlétének köszönhetően a dolgok kezdtek a normális mederbe visszaállni. Philip zavarban volt az őszinte és igaz mondatoktól, amit a fejéhez vágtak. Hát megint sikerült majdnem megölnie az egyik lányát! De akkor is! Vivus már nem a régi… Lucius nem akart a lányhoz a többiek előtt szólni, már egyáltalán nem bízott Crowban. Ezért oklemenciát használva, gondolatátvitellel beszélt a lányhoz. ” Vivus, picim elég erős vagy az úthoz? A hopponáláshoz? Mert ha igen, elviszlek? Sajnálom, hogy először nem hallgattam rád, de…” ” Neked itt kell maradnod, hogy elrejtőzhess Voldemort elől – üzent Vivus a férfinak. – Ezért nem mehetünk el. Ha hajlandó vagy egy poros és kicsi kertészlakban élni velem… akkor maradunk.” ” Nem, nem és nem! Nem hagyhatom, hogy boldogtalan legyél, és hogy egy olyan helyen hozd világra a gyermekeinket.” ” Lucius, nincs erőm, hogy elmenjek! Nem bírom tovább tartani a kapcsolatot…” – Vivuson köhögő roham lett úrrá. Piton közelebb lépett a lányhoz, miközben egyik kezével a köpenyének zsebében keresgélt. - Mit keresel, Piton? – dörrent rá Lucius. – Erre nincs most időnk! - Erősítő főzetet a lánynak – mondta nyugodt hangon a másik. - Miért azt is hordasz magadnál? – kérdezte kissé meglepetten az idősebbik Malfoy. - Ilyen időkben jobb felkészülni bármire – vonta meg a vállát a férfi. Közben pedig egy hordágyat varázsolt elő. A lány közben egy hangosat köhögött megrázkódott a teste. - Siessünk – kérte Lucius. - Sietek, amennyire tudok – vetette oda neki Piton. – Óvatosan fogd meg a lányt a hónaljánál, én meg a lábait fogom meg, és ráemeljük. Rendben? – kérdezte a fekete hajú férfi. - Jó – felelte a másik. - Most már nem kell mást várnunk, mint a kék fényt… - mondta tárgyilagosan Piton. - James, küld már fel! Nincs itt senki – szólt rá Crow a fiatalabb „Pitonra”. Draco mégis hezitált, de felküldte a jelet, és csak utána kérdezet. – Tényleg képes kitagadni a lányát, csak, mert az annyit kért, hogy hagyják békén? - Perselus nézd, ott a fény! Menjünk! Piton megemelte a hordágy egyik, míg Lucius a másik végét. És szapora léptekkel elindultak a visszavezető úton. - Lucius… - Hm? - Ahogy visszaértünk, szólnunk kell Albusnak. - Én is ezen gondolkodtam – mondta a férfi. – Nem fogom hagyni, hogy a végén megölje ezt a lányát is. - Honnan tudsz róla? – kérdezte meglepetten Piton. - Vivustól – felelte a férfi. – De ne beszéljünk most, inkább siessünk – mondta Lucius szúró oldallal. - Mr. Crow – kezdte Draco bizonytalanul. - Mit akarsz? – kérdezte szórakozottan, miközben továbbra is a távolba meredt, oda ahol elmélete szerint fel fog tűnni a két férfi a lányával. - Szeretnék beszélni önnel egy fontos dologról – kezdte bizonytalanul Draco. A távolban feltűnt Pitonék hármasa. - Majd négyszemközt. - Rendben – motyogta Philip, majd odarohant a lányához. – Hogy van? – kérdezte. - Hogyan lenne? – vicsorogta Lucius. – Az orvos megmondta, hogy pihennie kell, és nem szabad idegeskednie! Ha meghal, akkor a te hibád lesz! Te ölöd meg őt is, mert nem vagy képes tovább látni az orrodnál. Hogy lehetsz ennyire beszűkült látókörű? – csattant fel a férfi. - Sajnálom – mondta a másik, miközben próbálta megőrizni a nyugalmát. – Nem tudtam, hogy ilyen következményei lesznek annak a veszekedésnek. - Nem tudtad, igaz? – ordította Malfoy. – Nem kell sokáig megtűrnöd már minket, mert mihelyst jobban lesz, elmegyünk innen, ha ennyire zavarunk. Nem fogom kitenni a menyasszonyomat és a gyerekeimet a te viselkedésednek! - Elég legyen! Megint kezditek? Majd akkor öljétek meg egymást, ha mindannyian biztonságban leszünk. És a kastélyig még van majd másfél kilométer – morgott rájuk Piton, aki egyre jobban kezdte elveszíteni hírhedt türelmét. Draco közben szép lassan a hátul menetelő férfihoz ment. - Perselus, mi lesz vele? - Nem tudom. Szerintem, így első megállapításból csak kimerült. De majd az orvos többet mond. - Valamit még nem mondtam el neked. - Szerintem nem ez a legmegfelelőbb pillanat rá. – Piton tekintette folyton a tájat pásztázta. Rossz előérzete volt. Draco a fejével intett a hordágyon fekvő lányra. – Tudja. - Mit tud? - Azt, hogy valójában ki is vagyok. - Micsoda? –ordított fel Piton, mire az előtte lévő két férfi zavartan tekintett rá. - Mi történt Pers? – kérdezte meg a keresztapja. - Semmi. Csak siessünk! Rossz előérzetem van. Mikor visszaértek, lefektették a lányt a kastély egyik szobájában, míg a két nő és Malfoy bent maradt Vivusnál, Philip elvonult, hogy kihívja ismét a gyógyítót. Perselus pedig félrehívta Dracót az egyik használaton kívül lévő helyiségbe. - Mit is mondtál az előbb? – ragadta meg a fiú vállát. - Tudja, hogy én nem a te unokaöcséd vagyok, hanem Draco Malfoy. Tudja, hogy életben maradtam. - De hogyan? Ugye nem mondtad el neki? – kérdezte a fiú arcát vizsgálva. - Nem, dehogyis! Illetve… - Illetve? – vonta fel szemöldökét Piton. - Majdnem elszóltam magam… - Vagyis? – kérdezte Piton. - Felróttam neki az ő halálát… - Mit csináltál?! – kérdezte meglepetten, és kissé értetlenül a férfi. - Hermione halálát… - Eszednél vagy te kölyök? A te védelmed miatt kellett ez az egész színjáték, és már az első pár napban lebuktatod magas?! Milyen mardekáros vagy te? - Hé, ne beszélj így velem! Nem tudom, hogy te mit tennél, ha Judy meghalt volna, és a gyilkosa felkér, hogy neveld fel a gyerekeit, akik ebben az esetben a mostohatestvéreid is! – Draco csak most eszmélt fel, hogy megint elszólta magát. – Oh, basszus… már megint. Piton döbbenten nézett a fiúra. – Micsoda? Draco legszívesebben bokán rúgta volna magát. - Azt hiszem órákat kéne vennem az ügyben, hogy „hogyan tartsuk a szánkat” – morogta a fiú. - Minden kétséget kizáróan! – sziszegte Piton. – Nem hiszem el, hogy a saját biztonságod érdekében sem tudod tartani a szádat! Van fogalmad róla, hogy kivel áll kapcsolatban a lány?! Lucius Malfoyjal! Aki történetesen – bár az apád – mindent megtenne, hogy Voldemort elé hurcoljon, vagy megöljön! - Tudom! – csattant fel Draco. - Mégsem úgy viselkedsz! – rázta a fejét Piton. – Majd odalépett a fiúhoz és átölelte. – Tudom, hogy milyen nehéz most neked, de kérlek, vigyázz magadra! Tényleg nem szeretném, ha bajod esne! - Bocs, Perselus, de nehéz! – motyogta – Nagyon nehéz. - Meg hát eddig se árult el… - Azért nem árult el, mert még nem volt rá lehetősége – érvelt Piton. - Ez nem igaz! Már az igazgatói irodába, amikor Judyt jöttek el meggyógyítani, ő már akkor tudta! És nem mondta el. - Draco, ugye te nem arról próbálsz engem meggyőzni, hogy ez a lány jó? A fiú a fejét rázta. - Nem akarlak meggyőzni semmiről. Csak nézd az előzményeket is! És… - Mi és? - Apám se olyan már, mint azelőtt volt. Ott, a tisztáson… ott tényleg sírt. Nem könnyezet, hanem sírt, és egy Malfoy soha nem tesz ilyet. - Honnan veszed, hogy ez nem egy csapda? – csattant fel Piton, mikor már végleg elvesztette a józan ítélőképességét. - Perselus – szólt ismét Draco. – Ismerem apámat! Színjátékból nem lenne képes sírni, az a hideg, érzelmek nélküli ember. - A következő meg az lesz, hogy rohansz hozzá, és elmondod neki? Azt hiszed, hogy minden olyan lesz, vagy éppen szebb, mint régen? - Perselus – intette le a fiú. – Attól, hogy megváltozott nem fogom neki elfelejteni, hogy megölte az anyámat. Azt semmivel sem teheti jóvá. Nem tekintek rá az apámként, de örülök, hogy megváltozott. - Nem értelek – mondta Piton. - Azt látom. - Ne szemtelenkedj, még mindig én vagyok a gyámod – engedett meg magának egy gúnyos mosolyt Piton. Draco egyszerűen csak bele boxolt a vállába. Ekkor nyílt az ajtó, és Judy lépett ki Vivus szobájából. - Látom, nagyon jól elvagytok. Hol van Philip? Piton odalépett hozzá, és lágyan a lányhoz simult. – Nem tudom, elment a doktorért. Jól vagy? - Fáradt vagyok. De ne aggódj! – Judy adott egy csókot a markáns, pengevékony ajkakra. - Hogy van a lány? - Most tért magához. Köszönöm, hogy megkérdezted, James. Téged akar látni. Draco megdöbbent. – Engem? - Igen, de nem mondta miért. Ha kijönnek a többiek, bemehetsz hozzá, nem tudom, hogy mit akarhat. Még Luciust is kizavarta – mosolyodott el az előbbi jelenet hatására. – Képzeljétek, egyszerűen megzsarolta! A másik kettő szeme elkerekedett. – Mivel? - Elveszi a kedvenc hajfényét, és többet nem fogja látni… - hadarta a lány. - Micsoda? – kérdezte egyszerre Piton és Draco. - Nem esik le nektek? Látom, hogy nem! Akkor beszélek komolyan… - mosolygott halványan Judy. – Nem megy hozzá, ha nem tűz ki a szobából nagyon sürgősen. - Ezzel hatni lehet Malfoyra? – kérdezte csodálkozva Piton. - Úgy néz ki – vonta meg a lány a vállát. - Miért akar velem beszélni? – kérdezte csodálkozva Draco. - Nem tudom – felelte a lány. – De jobb lesz, ha sietsz.