Nem halhattak meg! Az nem lehet! Philip megmondta, hogy még kitart a lány egy darabig. Egy rövid ideig. Mégis, mennyi ideje lehet itt? Mennyi?
Nem lehet késő!
Próbált higgadtan gondolkodni, lenyugodni, nem kétségbeesni, valami baj van itt, de maga sem tudta, mi az. Próbált higgadtan gondolkodni. Nehezen, de sikerült neki.
- Lilynek nem barna volt a haja! – kiáltott fel.
A nő halott, akárcsak a férje, ez csak egy próbatétel lehet. A nőalak odament hozzá és elkezdte simogatni az arcát. Most, hogy közelebbről látta Lilyt, vagyis az ál-Lilyt már biztos volt benne, hogy ez az egész csupán egy illúzió. Nem igaz semmi sem belőle.
Remélte.
- Hagyj békén, Lily – mondta egyenesen az alak kék szemeibe nézve. – Zöld szeme volt neki – gondolta magában, s egy pillanatra lehunyta a szemét. – Én Judy Fensont szeretem – mondta.
Az erdő eltűnt, a nőalak is, már a patakcsobogása sem hallatszott. Fehérség vette körül, vakító fehérség.
- Mi a fene… - kezdte volna.
- Üdvözöljük Önt a túlvilágon – hallatszott egy földöntúli, gyönyörű hang.
A vakító semmiség eltűnt, helyette egy hatalmas, fekete kovácsoltvas kapu tűnt fel a semmiből.

A kapun egy hatalmas faragott díszfelirat állt: Helgrind (a nevet, az Eragon c. műből kölcsönöztem).
Piton belépett a kapun, amit ott látott ámulatba ejtette, de egybe el is borzasztotta. Szavakkal szinte leírhatatlan, egy biztos. Amit akkor, ott látott, soha senkinek nem mondta el.
- Hát ez az, amiért Voldemortnak kell a Crow család ereje, a halhatatlanság titka - gondolta Piton, de nem sokáig elmélkedhetett. Nem tudta, hogy mennyi időt fecsérelt el az átvezető síkon, de nem keveset. Körülnézett és mivel nem látott más lehetőséget, elindult egyenesen. Pár száz méter után egy elágazáshoz ért. Hosszas mérlegelés után, jobbra indult el.

A dombok már teljesen körülzárták. Egy hosszú völgybe ért, mely keskeny volt és mély. A sziklákon, az öreg fák görcsös gyökerei látszottak, s fölöttük, a meredek oldalban kiszáradt fák magasodtak. A férfi egyre jobban kifáradt Lassan haladt, hisz úttalan tájon, kidőlt fákon keresztül kellett utat törnie magának. Már olyan érzése volt, hogy két napja rója az utat, mikor esősre fordult az idő. Makacs szél fújt s az eső sűrűn hullott, mintha soha nem akarna elállni. Estére bőrig ázott, már ha a másvilágon van olyan, hogy nappal és éjjel. Az eső meg csak esett, esett kitartóan. Ez a kedvét is elég erősen befolyásolta.

Elállt az eső. Vacogva ment tovább, majd megpillantott egy házikót. Amellett egy túlságosan is ismerős lány állt. Megszaporázta lépteit, szinte már futott.
- Judy! – kiáltotta, majd mikor odaért ölbe kapta a lányt.
- Perselus! – suttogta a lány, az arcán könnyek folytak le.
- Mi a gond? – kérdezte bizonytalanul a férfi.
- Sajnálom – suttogta a lány.
- Most hallgass, pihenned kell. Valahogyan vissza kell jutnunk.
Ahogy kimondta egy erős rántást érzett, és a világ összefojt a szeme előtt. Behunyta a szemét, hogy ne lássa, s közben erősebben szorította a lányt.
- Mi? Hol vagyunk? – kérdezte zavartan, amikor földet ért, és úgy érezte biztosan áll a lábán.
- Üdvözöllek újra itthon, Perselus – hallotta a keresztapja hangját.

- Mi történt? Judy?
- Halott.
- Nem, az nem lehet. Lehetetlen, láttam! Ott voltam vele! Hazudsz – roskadt össze a hír hallatán, majd ráküldött egy ártást a férfire. Ekkor egy újabb rántást érzet a köldökénél, és egy terembe találta magát.
- Judy?
Döbbenten nézett körbe, a teremben hét széken, hét Judy ült. De mindegyik csak megértően bólintott egyet. Majd egy ködfelhőben felbukkant egy alak. Szikár alakját egy sötét lepel fedte és mély hangján, egy csepp életkedv se érződött.
- Az utolsó próbatétel, csodálom, hogy eddig eljutottál halandó. De már csak percek kérdése és te is ide tartozol.
- Mi? Utolsó próbatétel?
- A szoba másik végében, mint már bizonyára észrevetted hét szék áll. Mindegyiken a kedvesed egy hasonmása ül. Keresd meg az eredetit, ha megtalálod, mielőtt az időd lejár halandó, akkor elmehettek. Ha nem, mindegyikőtök lelke az enyém. Ha rosszat választasz, kínod rosszabb lesz a halálnál is – nyújtotta ki a kezét a férfi egy homokóra felé. De az órában nem homok volt.
Vér –ismerte fel Piton a furcsa anyagot.
- Siess, halandó, az időd vészesen fogy – kacagott fel ördögien az idegen, majd eltűnt.

- Szorít az idő! – gondolta magában – De annyira nem lehet nehéz.
Odament a másik, hozzá legközelebb ülő alakhoz és alaposan szemügyre vette.
- Nem, ő nem lehet az – nyugtázta magában, most hogy közelebbről megnézte más vágású a szeme.
A másodiknál is egyszerű dolga volt, nem volt rajta a kezén az arab felirat.
A harmadik lányalaknak, pedig teljesen más vágású volt a haja.
Az idő fele letelt.
Mindegyik lányt alaposan szemügyre vette, de mindegyiknél talált valami eltérést.
A hetediket hosszasan szemlélte, teljese ugyanúgy nézett ki, mint a lány.
- Ő az – jelentette ki.
- Biztos vagy benne? – húzta gonosz vigyorra a száját az idegen.
- Ő Judy – jelentette ki most kissé bizonytalanabbul a férfi.
- Lásd nagylelkűségemet – szólalt meg az alak. – Adok még egy lehetőséget neked. Mások soha nem jutottak még el előtted eddig, sőt a harmadik próbatételig sem nagyon… De te különleges vagy. Keresd meg az igazi lányt! Idézd fel, milyen is volt! Vagy, már arra sem emlékszel? – kérdezte cinikusan. – Idézd fel, hogyan is él benned az emléke…
A férfi ránézett még egyszer a hetedik lányra.

- A rohadt élet! – káromkodta volna el magát legszívesebben. A felirat a bal csuklóján volt, nem pedig a jobbon.
Néhány pillanat lehetet már csak hátra. Rá kell jönnie, de nagyon gyorsan.

Keresd meg a lányt… Idézd fel milyen volt… hogyan él benned. – visszhangzottak a fülében a szavak.
- Tudom, hogy hol van az igazi Judy – mondta határozottan.
- Csakugyan? – kérdezte a másik csodálkozva.
- Ha nincs itt, testileg, de valahogy mégis itt van. Akkor az igazi Judy csak egy helyen létezhet, a szívemben és az elmémben.
- Helyes válasz – kapott egy bólintást.

- Judy hol van? – kérdezte élesen a férfi.
- Legyél türelemmel – szólt az alak.
- Nem tudok türelemmel lenni, látni akarom!
- Legyen, ahogy akarod – mondta a másik, s közben csettintett egyet az ujjával.
A világ megint összefolyt előtte, semmi sem volt már éles.
- Visszajöttek – hallotta Philip hangját.
Megmozdult de rögtön beleütközött valamibe, inkább valakibe. Kinyitotta a szemét, és látta, Judy az.
- Újra itthon vagyunk – suttogta közben felült és végigsimított a lány arcán, nem törődve azzal, hogy a szobában mások is vannak.

- Köszönöm – nézett hálásan a férfira, majd megfogta annak kezét, és magához húzta.
- Hiányoztál. Nagyon megijesztettél, ígérd meg, hogy soha többet nem teszel ilyen őrültséget.

Albus közelebb lépett az ágyhoz, majd megszólalt.
– Perselus, szerintem tartozol egy bocsánatkéréssel.
- Philip –fordult a másik felé. De az maga elé tett kézzel, visszakozott.
– Hagyjuk, ami elmúlt az elmúlt. De Albus, nekünk mennünk kell, itt nem vagyunk biztonságban.
- Apám, várj, beszélnem kell Dracoval.


A szobában mindenki úgy nézett rá, mintha megőrült volna. A lány megcsóválta a fejét.
- Nem érdekel, mit mondotok, én akkor is beszélni fogok vele.
- Mint apád, nem engedem – jelentette ki Philip.
- Nagykorú vagyok – jelentette ki a lány. – Muszáj vele beszélnem – nézett már-már kérlelően az apjára Vivus.
- Rendben – egyezett végül bele nagy nehezen az igazgató. – Megszűntetem a varázst, de csak itt beszélhettek vagy felnőttek jelenlétében.
- Remek – vicsorogta a lány.
- Háború van – kezdte Albus.
- Eddig is az volt… - tette hozzá gúnyosan Philip.
- Nem akarok még egy tehetséget elveszteni.
- Igazgató úr, nem fogom megölni Dracot – mondta cinikusan a lány.
- Egyikkőtöket sem akarom elveszíteni, túl tehetségesek vagytok hozzá.
A lány megrázta a fejét. Az idős igazgató nem ért semmit, egyszerűen semmit.
- Finite incantatem – szegezte a pálcáját a díványon heverő fiúra Dumbledore. – Hol beszéltek? Itt?
- Szeretnék vele külön beszélni, nem mások füle hallatára.
- Rendben, beszéljünk négyszemközt – mondta a fiú. Szemében égett a bosszúvágy.
- Még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy Draco és Miss Crow maguk maradjanak egy helyiségben, kár lenne a helyiségért – hallatszott Piton hangja.
- Látom, nem vagy már annyira rosszul, Perselus – hallatszott a keresztapja hangja.

- Csak reálisan látom a dolgokat, Philip.
- Túlságosan is, ez már inkább pesszimizmus.
- Mégis van, akinek tetszik – nézett kedvesére Piton.
- Hát… csalódni fogsz drágám, de én se ezt szerettem meg benned.
- Ne vigyorogj – durcizott az említett.
- Elnézést, hogy közbeszólok, de egy gyilkossal kellene beszélnem.
- Draco!
- Mondtam én, Albus, hogy ez nem jó ötlet, még megöli a lányom.
- Vagy épp fordítva,- mondta Draco, majd az igazgató kíséretében átsétáltak egy másik szobába.
- Kérem a pálcáitokat.
- Mi? Igazgató úr, én nem maradok ezzel a nőszeméllyel védelem nélkül.
- Akkor, vagy velünk egy szobába tárgyaltok, vagy külön pálca nélkül. Döntsétek már el.
- Én maradok.
- Én is.
- Rendben, tíz percet kaptok.

Draco dühös pillantást vetett a kivonuló Dumbledore után, majd a lány felé fordult. A közeli asztalhoz sétált, majd neki támaszkodott. Továbbra se vette le a szemét Vivusról. Lehetetlen volt elmenekülni átható tekintette elől. Majd vállat vont és morgott valamit az orra alatt.
- Mi?
- Szóval, mit akarsz tőlem, gyilkos? Most jössz azzal, hogy mennyire megbántad, hogy beálltál halálfalónak… blablabla?
- Egyáltalán nem. Nem bántam meg.
A fiú tekintette elsötétült. – Alávaló gyilkos.
- Fogd be. Semmit se tudsz rólam! Azt mondtam, hogy nem bántam meg, hogy beálltam halálfalónak. Egy dolgot bánok, hogy Voldemort él. Sajnálom Hermionét.
- Ne merd a szádra venni a nevét! – lökte el magát az asztaltól az ifjabb Malfoy.
- Az én barátnőm is volt!
- Mégis megölted –sziszegte.
- Nem volt más választásom.
Elborította őket a csend. A fiú pillantása megesett a lány mellett álló márványszobron. Gondolatai összevissza kavarogtak.
- Mindig van más választás - emlékezett vissza egy régebbi beszélgetésükre. -, mondta nekem régen, nagyon régen valaki.
Vivus szomorúan tekintet fel rá. - Azóta sok minden változott, Draco. Túl sok minden. Ha mindez nem így alakult volna, apád soha nem változik meg. Ezért hálás vagyok a sorsnak, mégha egy alávaló gyilkosnak is tekintenek. Nem tagadom, hogy büszke vagyok rá, hogy az apád mellett lehetek, halálfalóként. Mindig ezt várták el tőlem, nekem nem volt erőm megváltoztatni a sorsom, mint neked. De Mio nekem is hiányzik. De most a gyerekeimre kell vigyáznom, ha akkor tudom, ott, Piton laborjában… akkor minden másként alakult volna. De nem tudtam.
- Mit vársz tőlem? Hogy bocsássak meg?
- Nem. Csak szerettem volna, ha tisztán látod a cselekedeteim okát. És szeretnék egy szívességet kérni tőled.
Dracóról a döbbenet szobrát lehetett volna megmintázni.
– Tőlem? Még van pofád szívességet kérni, tőlem?
- Ez nem egy…- harapta ketté a mondatot Vivus. Átkulcsolva saját vállait ringatózott előre, hátra majd folytatta. – Nem akarom, hogy közbeszólj, kérlek, foglalj helyet.
Draco rápillantott a zaklatott lányra, majd mégis helyet foglalt. A Malfoy vér nem hazudtolta meg magát, túl kíváncsi volt.
- Kezdem az elején. Mint tudod, az én családom múltja majd olyan idős, mint a Malfoy családé, ha nem idősebb. Nem tudom, mennyire vagy otthon a régi római és görög kultúrában, ezért az elején kezdem. Az egyik „ősöm” bizonyos Thészeusz leszállt a túlvilágba, hogy Peirithoósz számára visszaszerezze Perszephonét. Minden jól is ment addig, míg a visszajövetel el nem érkezet. Ekkor egy barátja, bizonyos Héraklész jóvoltából sikerült neki. Ekkor adatott meg neki a képesség, mely apáról fiúra száll a családunkban.
- Egy isten volt az ősöd? – rökönyödött meg a fiú.
- Dehogy. Várj. Nem fejeztem be. Szóval, Thészeusz athéni király volt és nem isten. A tudatlanok, a te szavaiddal élve muglik, hitték ezt róla. Ő is varázsló volt, még Merlin előtt. De Héraklész nem számolt azzal, hogy a világon mindig van rossz és jó oldal. Thészeuszt megrészegítette a hatalom, mellyel megajándékozták. Ezért, Hadész, az alvilág istene, egy éjjelen meglátogatta. Figyelmeztette, ha nem hagyja abba a visszaéléseket az erejével, akkor súlyosan megbünteti. De az ősöm ezzel nem törődött, hisz mit árthat neki egy isten, ha saját magának megvan a képessége, hogy bármikor visszatérjen az alvilágból, ha szükséges. Egy ilyen alkalommal ismerte meg ükükükükük-anyámat, Meredith-t. Meredith, egy felső Franciaországból származó varázslócsalád leánya volt és egyik este banditák támadták meg. Thészeusz, meghallva a sikolyt, megmentette őt. Cserébe egyet kért, szüljön neki egy gyereket. Ekkor már megtudta a lemuroktól, hogy Hadész másnapra tervezi megölését, méghozzá egy súlyos varázslattal, mellyel a lelke egy másik síkra száműzi. De az ősöm nem esett kétségbe, hogy megőrizze erejét, bízván, hogy a fia visszahozza őt a hatalmával arról a másik síkról, megkérte az ük anyámat, hogy háljon vele.
- Várj, várj kik azok a lemurok?
- A holtak szellemei, alkalom adtán feljártak az alvilágból, riogatni azokat, akik elmulasztották leróni nekik kijáró tiszteletet.
- De miért segítettek Thészeusznak?
- Mert, mint már említettem, Thészeusz, Hadész szerint „visszaélt” hatalmával. Pedig, csak halhatatlan akart lenni.
Draco szarkasztikusan vágott közbe.
– Hát persze, a jó halhatatlanság. Van egy tippem, Voldemort ezért pályázik rád.
- Igen. De folytatom. Meredith aznap teherbe esett, de nem segíthetett a férfin. Hadész, mikor megtudta, hogy a férfi túljárt az eszén nagyon feldühödött. Megátkozta Meredithet, megátkozta a család férfi ágát. Meredith maradt az utolsó sarj a saját családjában, hogy ne maradjon szégyenben a házasságon kívüli terhesség miatt, elvettette magát Gordon Crow-val.

- Ez mind szép és jó – kezdte Draco. – Nem fogok sohasem megbocsátani neked azért, mert megölted Hermionét.
- Nem is azt kértem! – csattant fel a lány.
- Hanem? – a fiú már szinte ordított, bizsergett a keze, hogy megátkozza a lányt.
- Draco, én meg fogok halni…
- Már kezdtem félni, hogy örökké fogsz élni.
- Nem érted – a lánynak könnyek szöktek a szemébe.
- Hogyan is érteném, hogyha nem magyarázod el? Nem vagyok jövőbelátó sem.
- Voldemort kimondta rám az Artinimea varázslatot.
- A micsodát? – értetlenkedett Draco.
- Hosszú elmagyarázni, miértekre választ adni, de a lényeget elmondom.
- Reméltem is – szólt a fiú.
- El fogja venni a kicsik erejét, meg az enyémet is, és ezáltal lehetősége lesz arra, hogy halhatatlanná váljon…
- Nem értem… - mondta Draco.
- Most nem is ez a lényeg. Én valószínűleg az életemmel fogok fizetni. A gyerekek pedig… Rájuk még rosszabb sors vár. Elküldi őket a síkra és lelkük örökre ott marad, de varázserejüket megkapja Voldemort…
- Mégis mit tudok én tenni? – horkant fel Draco. – Öljem meg Voldemortot? Arra még én sem vagyok képes, bármilyen hízelgően hat is, hogy kinézed belőlem. Az Potter feladata.
- Nem azt kértem… - rázta meg a fejét Vivus. – Öngyilkosság lenne, ha megpróbálnád.
- Egy szívességet szeretnék tőled kérni.
Az ajtó hirtelen kinyitódott és belépett rajta a lány apja.
- Vivus, mennünk kell – szólalt meg idegesen – Voldemort bármikor rájöhet, hogy itt vagyunk.
- Miért tartanak ennyire Voldemorttól?
- Nem tartozik rád – horkant fel Philip. – Menjünk – fordult a lányához – Így is jóval több, mint tíz percetek volt.
- Draco, majd megpróbálok veled kapcsolatba lépni.
A fiú ellenkezett volna, de a lánynak a következő pillanatban az apja megragadta a karját és eltűntek.


- Draco? Jól vagy, mit akart? – rohamozta meg Piton.
- Majd négyszemközt, most egy kis magányra van szükségem. Az alagsorban megtaláltok. Judy, igazgató úr –hajolt meg, majd magukra hagyta őket.
Nem sokkal később Albus is lelépett.
- Judy, szeretnék kérdezni valamit. Lehet, hogy elkéstem vele… de félek, ha most nem teszem meg, akkor nem lesz rá alkalmam többet. Nem vagyok az érzelgős típus, ezért egyből a közepébe vágok. Hozzám jössz, Judy Fenson?

- Perselus – hebegte a lány.
- Judy, én komolyan gondolom az egészet. Veled szeretném leélni az életemet. Ne! Ne szólj közbe! – tette a lány szájára a mutatóujját, kezével pedig végigsimított Judy arcán. - Akkor láttam be igazán, hogy mekkora hibát követtem el, amikor majdnem elveszítettelek benneteket.
- A végén még levetkőzöd a gonosz bájitaltanár imidzsét – suttogta mosolyogva a lány, majd közelebb hajolt a férfihoz, egy lágy, óvatos csókot nyomva annak az ajkaira.
- A válaszom, igen – suttogta mikor egy pillanatra elváltak ajkaik.
Hogy hiányoztak neki már ezek az érintések! Hányszor és hányszor álmodta azóta azt, hogy a férfi karjaiban van és nincsenek körülötte problémák. De utána, mindig eljött a reggel, és félbeszakította az álmokat, visszarántva a lányt a rideg valóság talajára.
- Tessék? – kérdezte meglepődve a férfi ismét elválva a lány ajkaitól.
- Jól hallottad – mondta kissé elpirulva a lány. - Szívesen lennék a feleséged.
A férfi elkerekedett szemekkel nézett rá.
- Tudod, az sem zavarna, ha nem vennél feleségül – tette hozzá mosolyogva a lány. – Boldoggá tenne a tudat, hogy mellettem, mellettünk vagy és bármikor számíthatok rád, érezzem a biztonságot és az általad nyújtott boldogságot.
- Nem akarlak többet elveszíteni benneteket, lehet, rosszul fogalmaztam akkor Úgy értettem, hogy nem biztos, hogy jó apa lennék, nem tudom, hogyan kell jó szülőnek lenni. Mindent megfogok tenni, hogy olyan férj és apa lehessek, akire büszke lehetsz te és a kislányunk is.
- Kisfiunk – mondta a lány.
- Kislányunk lesz – mosolyodott el a férfi.
Leült a lány mellé és átkarolta annak a vállát.
- Hogyan lehetsz ennyire biztos benne?
- Hidd el, tudom – somolygott a férfi.
Szeme fájdalmasan csillant, annak a bizonyos emléknek hatására.

- Mi a gond? – kérdezte aggódóan a lány.
- Eszembe jutott egy emlék, nincs semmi gond – mondta a férfi. – Kíváncsi vagyok, milyen leszel öregen – tette hozzá a férfi, ahogy eszébe jutott a vers. Ott és akkor eltökélte, soha nem fogja elengedni a lányt. Nem. Boldog és hosszú életük lesz…
- Öregen? – kérdezte vigyorogva a lány. – Nem tervezel kicsit előre?
- Nem, tudom, hogy veled akarok maradni örökké, alakuljon bárhogy az életünk. Most azonban pihenésre van szükséged – mondta Piton, majd a lány válaszát meg sem várva ölbe kapta és bevitte a hálószobába. Gyengéden lefektette az ágyra, majd egy takarót varázsolt rá.
- Most pedig, pihenj – mondta a férfi mosolyogva. Az arcán most nem látszottak meg az évek nyomai. – Túlságosan legyengültél.
- Ne hagyj itt – suttogta a lány.
- Itt leszek, vigyázok rád és a lányunkra…
- Akartad mondani, a fiúnkra – mondta Judy, közben elnyomott egy ásítást.
- Aludj – mondta végül Piton. – Itt leszek.
- És a jó éjt puszi, hol marad? – kérdezte kicsit élénkebben a lány.
A férfi arcán megint egy mosoly tűnt fel, de nem tagadta meg a lány kérését.

***

- Vivus! – rohant az ajtó felé az idősebb Malfoy. – Hol voltál?
- Malfoy fogd vissza magad, legalább addig, míg itt vagyok.
- Crow. Akkor menj el.
Philip meglepődött, majd pillanatokkal később, ha nincs a lánya, széttépi a másik férfit.
– Ez az én házam! El is mehetsz, nem kell itt rontanod a levegőt.
- Apám. Kérlek…
De Malfoy közbevágott.
– El is megyek. Vivus?
- Kérlek, nyugodjatok már meg! Egyszerűen hihetetlen,hogy…
- Vivus!
- Kedvesem!
Mindketten a lány után kaptak, egyszerűen összerogytak a lábai. Ha azok ketten nem kapják el időben, súlyosabban is megsérülhetett volna.

- Látod, kellett neked felidegesítened! – csattant fel Lucius. – Ha valami bajuk lesz emiatt, akkor neked véged.
- Én idegesítettem fel? – csattant fel Philip, majd el is hallgatott. Ölbe kapta a lányát és lefektette a baldachinos ágyra.
- Mi lehet a baja? – kérdezte aggódva Lucius, majd odasétált a lányhoz.
Vivus homlokán megjelentek az első verejtékcseppek, majd a lány elkezdte dobálni magát.
A két férfi ijedten meredt egymásra.
Philip megragadta a lány csuklóját és közben a homlokára helyezte a kezét. Hosszú varázsigét kezdett mormolni, valamilyen egzotikus nyelven.
- Voldemort az oka – mondta néhány perc múlva zihálva, kimerítette az a néhány perc, amíg részese volt annak, amit most a lánya átél. – Álmában kínozza.

- Mit tehetünk? Ébreszd fel, megvan hozzá az erőd, nem?!
- Ez nem így megy, Lucius. Nem tudok, mit tenni, ezt neki kell megoldania – csapott az ágyra idegességébe.
Addig Malfoy ledőlt az ágyra és magához húzta a reszkető testet.
- Kérlek, Vivus, ne add fel. Itt vagyok veled, mindig itt vagyok. Emlékezz –suttogta.

Vivus álmában:
- Ne bízz benne, csak arra kellesz neki, hogy kihord a gyerekeket! Mindig az enyém lesz a lelke. Ő egy halálfaló.
- Soha, Lucius megváltozott! – sírt Vivus, de már ő se hitt ebben.
- Add fel és gyere vissza hozzám!
- Vissza, hozzád? – kérdezte a lány gúnyosan.
- Igen, rendkívüli erőd van, ketten uralkodhatnánk az egész világon.
- Csakugyan? Uralkodni, az egész világon? Egyeseknek talán csábító ajánlatként hangzana – kezdte nagy nehezen megtalálni a hangját Vivus.
- Akárcsak neked – érintette meg a lány arcát Voldemort.
Égető volt az érintés a lány számára.
- Tévedsz! – mondta a lány, próbált nyugalmat erőltetni a hangjába, de nem nagyon sikerült neki. Úgy érezte, mintha folyamatosan Cruciatus-átok hatása alatt állna. – Nem akarok uralkodni semmi felett. Nem akarok senkinek, semminek az ura illetve az úrnője lenni. Csupán a saját magam ura, azt nem engedem, hogy elvegyék tőlem. Ha a szabad döntés jogától fosztanak meg, akkor az életemtől fosztanak meg.
- Meg fogod bánni, hogy kimondtad ezeket, a mondatokat – vicsorogta Voldemort. – Találkozni fogunk még.

Egy óra telt el, mióta a lány álomba merült. Lucius azóta csak tartotta és beszélt hozzá, míg Philip, inkább magukra hagyta őket.
- Vivus, emlékezz, ígértem neked valamit. Még régebben. Megteszem, már semmi se állhat közénk. Csak gyere vissza.
- Luc… Lucius, kérhetnék, egy pohár vizet?
- Magadhoz tértél, hála Merlinnek. Invito pohár! – legyintett a pálcával, majd apránként megitatta a lányt.
- Mi történt? Mit tett veled Voldemort?
- Lucius ígérd meg, hogy velem maradsz! Ígérd meg – kapaszkodott, mint fuldokló a mentőövbe.
- Veled maradok, de most pihenj.
- Nem, én nem merek.
- Pihenned kell, az utóbbi napok, kiszívták az összes energiádat. Vigyázok rád, rátok.
- Lucius, mesélj a gyermekkorodról…

- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza a férfi.
- Igen – bólintott a lány.
- Nem lesz az túlságosan boldog történet…
- Nem számít – válaszolta a lány, s közben erőtlenül felnyögött, az arcán látszott, hogy fájdalmai vannak.
- Ne hozzak Fájdalomcsillapító főzetet? – kérdezte aggódva a férfi.
- Nem kell – suttogta a lány. – Nem segítene. Csak mesélj a gyerekkorodról, kérlek.
- Hát jó… - adta meg magát végül a másik. – Öt testvér mellett nőttem fel, az ősi Malfoy-kúriában.
- Tartod velük a kapcsolatot? – kérdezet közbe a lány.
- Nem.
A lány egyben csodálkozón és kérdőn nézett rá.
- Nincs már rá lehetőségem – felelte a férfi kissé vontatottan. – Meghaltak, aurorok ölték meg őket. Én voltam a legfiatalabb, későn érkeztem a családba. Akkor még máshogy viselkedtek az aurorok. Ma sem bánnak éppen finoman a halálfalókkal, vagy a képzelt halálfalókkal, de a régi helyzethez képest ez már merően más.
- Túl sok a halál, mindenhol csak a halál – suttogta a lány

- Igazad van, de nem lehet mást tenni. Meséljek, vagy hagyjuk mára?
- Mondd csak, figyelek.
- Akkor határoztam el, hogy tényleg halálfaló leszek. Apámék mindig is azt akarták, de én nem akartam. Sarah volt, aki mindig mellettem állt, az én kis Sarahm. Alig múlt 8 éves, mikor végeztek vele. És én mindegyik aurort felkerestem és megöltem. Tíz évem ment rá, de megtaláltam őket és a családjukat se kíméltem. Nőket, gyerekeket öltem. Az egész gyermekkorom a bosszúból állt. Voldemort segített, akkor már nem volt visszaút. Nem volt, aki miatt maradnom kellett volna. Végül is, innen már tudod a történetet.
- És Narcissa? Vele mi a helyzet?
Lucius megrándult, nem szeretett volna a lánnyal erről beszélni, de az félre értelmezte a férfi reakcióját. Elhúzódott tőle.
”Hát még mindig szereti, mit is vártam…”
- Ne!- kiáltott fel halkan Lucius. – Látom, rosszra gondolsz… Elmondom inkább, mintsem kétségek közt élj. Voldemort meg szokta határozni a halálfalói számára, hogy ki legyen a házastársuk és, ha valaki ennek a kérdésnek nem engedelmeskedett, akkor a biztos halál várt rájuk. Azt remélte, hogy a seregébe a legnagyobb aranyvérű család sarjai fognak tartozni.
- De Ő, mármint a feleséged, soha nem lett halálfaló, nem? – kérdezett vissza a lány. – Hogyhogy…
- Ő valóban nem volt… - felelte elgondolkodva Lucius.
- Akkor miért?
- Miért nem torolta meg a Sötét Nagyúr? – kérdezte a férfi.
A lány bólintott.
- Látszólag nem tette. Nem akarta nyíltan megbosszulni azt, hogy a lány nem lépett be hozzájuk, de…
- De?
- A Black családnak több tagja is elesett, aurorokkal történő összecsapások során.
- Ez aljas húzás volt Voldemort részéről… - csattant fel a lány.
- Ha nyíltan tette volna, akkor a család elfordult volna tőle.
- Így nem tették? – kérdezte a lány.
- Nem.
- Az ostobák…
- Sokkal nagyobb volt annak idején a hatalma, mint most. Nem akarták Blackék megkockáztatni, hogy a Nemes és Nagy Múltú Black családnak hirtelen megszakadjon a családfája.
Vivus megkockáztatta a számára legfontosabb kérdést.
- Szeretted?
- Kit, Narcissát? - Lucius nem értette a kérdést. A lány egy bólintására, mérlegelni kezdet. DE végül őszintén válaszolt. – Igen, szerettem, sőt, azt hiszem, szeretni is fogom. Az elején még nem volt ilyen, akkor még én se voltam ilyen. A Roxfort előtt ismertük meg egymást és már akkor volt valami. De az után az este után, már csak a bosszú éltetet –temette az arcát a kezébe. Onnan beszélt tovább. – Haragszol?
- Nem. Azt nem mondom, hogy nem fáj…de megértem.

- Az évek nem múlnak el nyomtalanul – mondta távolba révedő tekintettel a férfi.
- Tudom – motyogta a lány, s közben megszorította a férfi kezét.
- Most pedig, valahogy minden más, mióta megismertelek téged. Ilyent még soha nem éreztem, még senki iránt sem… Új értelmet adtatok ti az életemnek.
- De az emlékek még mindig benned élnek – állapította meg a lány.
- Igen, de nehéz őket elengedni, de talán sikerülni fog. Szeretnék új életet kezdeni, veletek.
- Ahhoz el kell engedned a múltat…
- Tudom – sóhajtotta a férfi – El kell engedned a múltat, hogy jövőd legyen. De nem megy, nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna régebben.

Kopogtatás hallatszott, majd Philip feje tűnt fel az ajtóban.
- Lucius, kifáradnál beszédem, van veled – látva a visszautasító szemvillanást, még hozzáfűzte. – Most.
- Ne menj el – kérlelte Vivus.
- Most nem érek rá, Philip.
- Jobb, ha kijössz, Voldemorttal kapcsolatos.
Nagy nehezen kikászálódott a szorító karok közül és elindult.
- Megyek.
Vivus egyedül maradt a szobában, a kézfején egy meleg érzést fedezett fel. Judy hívta.

Megérintette ő is a jelet, majd odakászálódott az ágy széléhez, a padlón már ott volt a tükör.
- Hello – biccentett a lány felé. – Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte Vivus.
- Szia! Ha zavarok bonthatom a kapcsolatot – mondta csendesen a lány. A kép kezdett halványulni.
- Ne! Ne menj el! – kiáltott utána Vivus.
- Azt hittem, hogy nem látsz már szívesen – mondta szomorúan a lány.
- Hogyan mondhatsz ilyent? – kérdezett vissza a másik. – A legjobb barátnőm vagy!
A lány keservesen elmosolyodott.
- Hogy vagy? – kérdezte Judy.
- Remekül – motyogta a lány.
- Fáradtnak látszol. Kimerült vagy – ez nem kérdés volt, majd meg sem várva a lány válaszát folytatta. – Nagyon aggódtam érted, nem tudtalak egy ideje elérni. Ugye nincs semmi gond?
Vivus mérlegelt, nem tudta eldönteni, hogy elmondja-e a lánynak vagy sem.
- Régen volt már olyan, hogy nem tudtam veled beszélni a jel segítségével.
- Voldemort volt az oka – motyogta végül Vivus.
- Gyere vissza Angliába! – vágta rá kapásból a lány.
- Miért mennék vissza? – kérdezte fáradtan a lány. – Gyilkos vagyok, emiatt üldöznek, ráadásul Voldemort halálfalói közé tartozom.
- Dumbledore Igazgató úr segíthetne neked, megvédenének téged.
- Voldemorttól ő sem tud megvédeni.
- Megbántad?
- Nem, de most én akarok kérdezni valamit – váltott témát a lány. - Miért nem tudtalak elérni 28-án?

- Hát, ez egy hosszú történet.
- Van időm –vágott közbe Vivus. –most úgyse tudok aludni.
- Perselussal megint összevesztünk és én… nem akartam tovább élni – suttogta a lány.
- Öngyilkos akartál lenni?! Judy, nem ismerek rád. Én meg, még azt hittem, hogy Voldemort kapott el.
A másik szomorúan ingatta a fejét.
– Nem. De nyugodj meg, azóta tisztáztuk a dolgokat. És képzeld: megkérte a kezem.
- Az jó. Gratulálok.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Mit akartál Dracótól?


- Bonyolult.
- Nem tudsz lerázni ennyivel – rázta a fejét a másik.
- Arra akartam megkérni, ha valami bajom esne, fogadja örökbe az ikreket.
- Ha valami bajod esne – ismételte elgondolkodva a lány.
- Judy – mondta a lány szomorú mosollyal az arcán -, háború van, engem pedig üldöz mindkét oldal. Semmi esélyem nincs, hogy túléljem – mondta végül a lány, végül is félig igazat mondott. Mindkét oldal üldözi, de Voldemort nem fogja hagyni úgysem, hogy megöljék. Neki más miatt kell. Nem akarta a lánynak elárulni, hogy milyen varázslatot hajtott végre rajta Voldemort. Ha nem is magyarázná el neki, akkor megnézné valamelyik könyvben, még így sem kizárt, hogy Draco fog szólni a lánynak – bár ebben nem volt annyira biztos.
- Ezért gyere vissza Angliába! – kérte a másik.
- Nem fogok – rázta meg fejét Vivus. – Feleslegesen kérlelsz.
- Figyelj, most mennem kell, itt van Perselus – szólalt meg Judy. – Majd még beszélünk. Jó?
- Rendben – mondta a lány. A kapcsolat rögtön megszakadt.

- Judy?
- Igen, Perselus?
A férfi kérdőn húzta fel szemöldökét.
– Mit csinálsz a padlón?
- Ööö… semmit.
- Vele beszéltél, ugye? – emelte fel kedvesét, majd lágyan megcsókolta.
Csókjuk először lágy volt, majd átcsapott szenvedélyesbe. Pirosló ajkakkal váltak el.
- Akarod? – simított végig a lány combján Piton. – Nem lesz baja a kicsinek?
- Ami a babának jó, az a mamának is. És nekem ez most nagyon jó. Ne hagyd abba, túl régóta vágyok erre.

- Én is – suttogta a férfi a lány fülébe.
A lány beleborzongott, ahogy a férfi leheletét megérezte bőrén. A férfi mosolyogva nézett rá, majd megcsókolta a lány nyakát. A lány szájából sóhaj szaladt ki. Piton tudta, melyek a legérzékenyebb testrészei és az egyik pont a nyaka volt. Nem bírta, felemelte a férfi állát és szenvedélyesen megcsókolta. Beleremegett az érzésbe.
- Maradj csak nyugodtan – mosolygott Piton. A férfi azt akarta ez legyen a lány legszebb éjszakája.
Tovább csókolta, szívogatta a lány nyakát. Közben a keze lejjebb tévedt, a lány gömbölyű csípőjére, majd elkezdte lágyan simogatni. Néha pedig újra és újra adott egy csókot a lány ajkaira. A kezeivel lágyan cirógatta a lány melleit. Lassan elkezdte kigombolni Judy blúzát. Szájával is lejjebb haladt, rálehelt a lány kulcscsontjára, majd azt is apró csókokkal halmozta el. Judy libabőrős lett, soha nem volt még neki ennyire jó.
Piton újra, hosszan megcsókolta a lányt, nyelveik vad táncot jártak. Egyik kezével a lány háta alá nyúlt és kicsatolta annak a melltartóját.
A lány sokkal szebb volt, mint emlékezett rá.
Óvatosan lehúzta róla a feleslegessé vált ruhadarabot, majd a fedetlen kebleket kezdte el csókolgatni.
- Perselus – sóhajtott a lány.
- Mi a gond? – kérdezte ijedten a férfi és rögtön abbahagyta a kényeztetést. – Hagyjuk abba? – kérdezte.
Kezével végigsimított a lány arcán, majd a hosszú hajtincsein.
- Ne! Folytasd! – mondta a lány, egyre jobban kipiruló arccal.
Piton szájába vette az egyik mellbimbót és óvatosan elkezdte szívogatni, harapdálni, mikor az már hegyesen állt áttért a másikra, közben továbbra is simogatta a lány csípőjét.
Érezte, férfiassága egyre keményebb lesz, de még várni kell, most a lány a fontosabb.
Kezei a lány combjára vándoroltak, elkezdte őket simogatni.
Kigombolta a lány nadrágját és lehúzta róla, majd a zoknit is.
Végigcsókolta a lány lábát, majd utána a másikat lábon haladt vissza, Judy öle felé. A bugyin keresztül simogatta a lány szeméremdombját, de közben újra és újra végigsimított a lány hasán.
Benyúlt a falatnyi ruhadarab alá, majd lassú mozdulatokkal elkezdett nyolcasokat írni a lány legérzékenyebb pontja köré. A lány még inkább kapkodva vette a levegőt.
Piton jobban elkezdte ingerelni a lányt. Néhány másodperc múlva Judy felült. A férfi kérdőn nézett rá.
- Nem bírom – suttogta a lány kipirult arccal. - Érezni akarlak magamban. Kérlek – suttogta kérlelően.
A férfi bólintott, majd levette a lány testéről az utolsó ruhadarabot is.
Vettet még egy kérdő pillantást a lányra, aki bólintott.
Bemászott a lány lábai közé, karjaival a lány válla fölött támaszkodott meg. Óvatosan belecsusszant a lányba, nem akart neki fájdalmat okozni. Közben végig Judy arcát figyelte, azon egy sokat sejtető mosoly tűnt fel. A férfi is elmosolyodott ismét. Lassan mozogni kezdett a lányban. Néhány lökés után megállt, majd kezével újra kényeztette a lány csiklóját.
- Perselus – hallotta a lány nyögését. – El akarok menni… - hallotta az elhaló hangot.
Ismét elkezdett mozogni a lányban, de közben kezével továbbra is kényeztette. Próbálta magát türtőztetni, de amikor látta, hogy a lány teste ívbe feszül nem fékezte tovább magát és elélvezett a lányban,
- Köszönöm – szólt a lány mosolyogva, majd szenvedélyesen megcsókolta a férfi ajkait. Piton pedig visszacsókolt, hosszú idő után végre ismét egymás karjaiban aludtak el.

Piton csak nézte a mellette fekvő szépséget. Csodálta a lány kitartását, szépségét. Nagyon hiányzott neki, és végre szabadabbnak érezte magát most, hogy mellette volt. Ez a gyönyörűség a mennyasszonya, csak az övé és senki másé. Gyerekükkel a szíve alatt, a kis Legadema. Milyen szép név, mostantól azon lesz, hogy biztosítsa nekik a legjobbakat. Ahogy felkel a nap, felkeresi Albust és megkéri, segítsen nekik egy biztonságos helyre költözni. Távol a háborútól, távol Voldemorttól. Végigsimított a lányon, aki erre az érintésre befészkelte magát a férfi ölelésébe.

Judy kinyitotta a szemét, hányingere volt. Próbált óvatosan felkelni, nehogy felébressze a férfit, de ahogy megmozdult, érezte, ahogy a karok kicsit szorosabban ölelik. Megpróbált ránézni a férfira, hogy az ébren van, vagy nincs, de nem tudott. Pont az oldalán feküdt. Megpróbált óvatosan kibontakozni az ölelésből.
- Perselus – szólalt meg a lány, s közben végigsimított a férfi izmos karján.
- Hm? – hallotta a férfi hangját.
- Ébren vagy? – kérdezte.
- Hát remélem, nem álmodom az egészet – hallotta Piton hangját – Ha pedig álom, lenne, akkor nem akarok soha többet felébredni – suttogta és belecsókolt a lány nyakába.
- Fel kell kelnem, Perselus – mondta a lány.
- Engem nem zavar, hogy itt vagy – vonta meg a vállát a férfi.
- Engem sem, de nem hinném, hogy örülnél, ha esetleg az, ami a gyomromban van, az esetleg az ágyadra kerülne.
- Tőled még azt is elnézném – suttogta a férfi.
- Én akkoris szeretnék kijutni a fürdőbe – suttogta a lány. – Engedj el.
- Ha annyira akarod – felelte Piton.
Néhány perc múlva a lány sápadtan tért vissza.
- Minden rendben? – kérdezte a férfi aggódva.
- Ühüm – bólintott a lány. – Csak a szokásos reggeli rosszullét.
- Akkor jó – bólintott a férfi. – Gondolkodtam.
- Min? – kérdezte a lány, közben visszafeküdt a férfi mellé, az oldalára, így arcuk egy vonalba került.
- Azt akarom, hogy biztonságban legyünk…
- Mire gondolsz, Perselus? – kérdezte homlokráncolva a lány.

- Felkeresem Albust és megkérem, hogy rejtsen el minket külföldön. Nem akarok veletek Anglia területén maradni, itt a háború, nem lennétek biztonságban.
- De kedvesem, nem mehetünk el.
- Luciusék is leléptek – szúrta közbe csípősen a másik.
- Tudod jól, hogy az más – néhány perc csend után megmozdult. - Én most elmegyek reggelizni, jössz?
A férfi felkelt az ágyból, de nem fordult a lány felé.
– Nem, még be kell ugranom a laborba.
- Rendben.
***

- Philip, miért akarsz velem beszélni? – kérdezte Lucius, miközben hanyagul nekidőlt a falnak.
- Szeretnélek megkérni benneteket valamire.
- Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a másik. – Akkor miért csak velem beszélsz most?
- A lányommal majd csak később szeretnék.
- Mi lenne az?
- Szeretném, ha itt maradnátok Franciaországban, azon belül is nálunk.
- Azt hittem, nem szívesen látott vendég vagyok nálad – mondta kissé gúnyosan Lucius.
- Nem tagadom, kedves barátom – nyomta meg a kedves szót Philip. – Hogy sosem voltál és valószínűleg nem is leszel a szívem csücske. De…
- Gondolom, most jön a lényeg – szúrta közbe a férfi.
- Vivus biztonsága fontosabb. Ő csak itt van biztonságban. Nem akarom, hogy amikor eljön a gyerekek világra jöttének ideje, akkor Voldemort a közelében legyen. Ez a kastély teljesen biztonságos, el van rejtve, ha pedig valaki mégis idetalálna és illetéktelenül, akkor arra a halálnál is rosszabb dolog vár.

- És ezt miért nem lehetett a lányod társaságában megtárgyalni?
- Arra kérnélek, hogy beszéld rá, nektek ez a legjobb.
- Szerintem meg nem. Azért Voldemort se hülye, nem maradhatunk itt. Ez a hely se biztonságosabb, mint a Roxfort.
Philip erőszakosan rázta meg a fejét.
– Nem igaz! Ezt még az ősöm Gordon Crow építette, ha maga Hadész ellen is kitartott, akkor egy olyan mitugrász előtt se dől le.
- Tudod, hogy miről beszélsz te? – csattant fel Lucius. – Te is szolgáltad, ismered a hatalmát! Hogy hihetsz egyáltalán abban a hülye legendában?
- Persze, ez hülye legenda, de a te családfád egy törvény – horkantott fel Vivus apja.

- Tegyük fel, hogy megpróbálom…
- Nem csak feltesszük, hanem beszélni fogsz vele.
- Nem fogod megmondani, hogy mit tegyek.
- Nem is mondom, csak tudom, hogyha igazán szereted a lányomat, akkor ő és a gyerekeitek biztonsága a legfontosabb számodra. Belül pedig te is jól tudod, hogy a Roxfort korántsem ennyire biztonságos, mint ez a kastély.


***

Piton a labor felé menet elhatározta, hogy ilyen kérdésben nem hallgat Judy-ra. Nem tudja, hogy milyen veszélyben vannak itt. Ő tudja, éveket, sok-sok évet töltött Voldemort hatalma alatt, ismeri a módszereit. Egyedüli biztos pont elhagyni Angliát. Irányt változtatva indult el az igazgatói iroda felé.
Mikor odaért, oda dörmögte a jelszót: - Hermione Granger – majd fellépett a lépcsőre.
- Perselus? – nézett kérdőn az igazgató a fiatal férfire.
- Beszélnünk kell. Lehetőleg, minél előbb.
- Foglalj helyet, citromport? – lengetett meg egy zacskót a másik elé.
- Köszönöm, nem. Szeretnék egy szívességet kérni.

- És mi lenne az? - kérdezte az igazgató, kék szeme fáradtan csillant.
- Szeretném, ha Judyval elhagyhatnánk Angliát.
Látta, hogy az igazgató közbe akar szólni.
- Ne mondjon semmit! Egyrészt itt a háború, Judy pedig a lányunkat várja, Voldemort keresni fog engem és ha megtudja, hogy születni fog egy gyerekem azzal is kínozni fog. Albus, tudod jól, mi az árulók sorsa. Philip-et csak azért száműzte csupán, mert tudta, mekkora ereje van neki és a családjának. Voldemort pedig nem akarta betenni a kaput azelőtt a lehetőség előtt, hogy esetleg megszerezze azt…
- A lány már tud a szándékodról? – kérdezte az igazgató, s közben pedig sátormódjára összeérintette az ujjait.
- Beszéltem már neki erről…
- Gondolom, nem méltányolta ezt az ötletet.
- Ő nem értheti ezt, Albus! Én láttam már, hogy mi az árulók sorsa, neki fogalma sincs erről. Nem szeretném, ha minden percben rettegnünk kelljen attól, hogy mikor csapnak le ránk.
- Hova szeretnél vele menni? – kérdezte végül az idős mágus.
- Reméltem, hogy segíteni tudsz ebben az ügyben, szeretnék minél messzebb lenni Angliától.

Az igazgató gondterhelt arcot vágott, de végül beleegyezően bólintott.
– Rendben, estére keresek valamit. De nem tartom jó ötletnek, a Roxfort még mindig elég biztonságos.
- Albus, te is tudod, ha Voldemort elhatározza magát… máskülönben a gyerekek biztonságára is gondolnod kell.
- Igaz, akkor estére gyere vissza. Pakoljatok össze, hogy ha kell, már most el tudjatok menni.
- Meglesz – kisétált az irodából, de még utoljára visszaszólt. – Köszönöm, Albus.

- Merre voltál eddig, Perselus? – kérdezte Judy a szobába belépő férfit.
- Beszéltem Albussal.
- Nem akarok elmenni Angliából…
- Judy, te nem láttad, mi az árulók sorsa. Nem vagyunk biztonságban Angliában. Gondolj arra, hogy mi történne a diákokkal, ha bejutna ide Voldemort. Nem válogatna, mindenkit lemészárolna, csak hogy eljusson hozzám vagy éppenséggel hozzátok. Voldemort mestere annak, hogy hogyan is lehet az embereknek a legnagyobb fájdalmat okozni.
- Bűntudatot akarsz bennem ébreszteni, hogy mások miatt hagyjam el az országot? – kérdezte a lány.
- Nem, az igazsággal szeretnélek rábírni.
- Van egy olyan érzésem, hogy bármit mondok, akkor is el fogunk menekülni.
- Ne menekülésként fogd fel, hanem kényszermegoldásként.
- Mindegy, hogy nevezed, akkor is megfutamodás, meg az is mindegy, hogy én hogy hívom. Hiszen, te már döntöttél.
- Nem akarlak akaratod ellenére elvinni innen. Csupán szeretném, ha megértenéd, hogy most az a legbiztonságosabb, ha elhagyjuk Angliát.
- Perselus – suttogta a lány. Átölelte a férfit, arcát pedig annak a vállába fúrta.
- Mi az, Judy? – kérdezte Piton, közben pedig a lány hátát simogatta.
- Szeretnék találkozni előtte a szüleimmel…

Piton megilletődve nézett rá.
- A szüleiddel?
- Igen, tudod… ők még mindig a szüleim és mióta ide járok a Roxfortba, azóta csak a nyári szüneteket töltöm otthon. Akkor is aludni jártam haza. De tudniuk kell, hogy nagyszülők lesznek. Le akarom zárni ezt az ügyet, egyszer és mindenkorra. Velem tartasz?
- Nem tartom túl jó ötletnek, picim, minél előbb el kell hagynunk az országot. Nem érünk rá ilyesmire.
Judy dacos tekintettel nézett vissza rá.
–Én akkor is elmegyek, ha jössz, ha nem jössz. Vita lezárva a részemről.
- Nem engedlek el egyedül, én is megyek. De előbb pakoljunk össze.

- Hova fogunk menni? –kérdezte Judy csomagolás közben.
- Nem tudom, Albus megígérte, hogy segít keresni egy biztonságos helyet.
- Ühüm – bólintott a lány.

***
- Nyár óta nem jártam már itt – motyogta Judy, miközben közelebb bújt a férfihoz.
- Meggondolhatod magad – ölelte át kedvese vállát Piton.
- Nem – rázta a fejét határozottan a lány. Majd elindult a nem túl tágasnak tűnő sorház egyikéhez. Az ajtónál megtorpant egy pillanatra, majd sóhajtott egyet. Most minden olyan nehéznek tűnt, nem mint amikor elhatározta az egészet.
Végül kopogott, de nem volt semmiféle reakció. Kopogott még egyszer.
- Lehet, nincsenek itthon – jegyezte meg Piton.
- Megeshet – vonta meg a vállát a lány.

- Fensonékat keresik? – hallatszott egy rekedtes hang. A lány megfordult és szembetalálta magát a hang tulajdonosával.
- Igen, őket – felelte a lány.
- Későn jöttek – mondta a férfi. – Meghaltak – tette még hozzá.

- Micsoda? – tántorodott meg a lány, ha a bájitalmester nem kapja el, biztos a járdán kötött volna ki.
Az idős úr felettébb kíváncsinak tűnt, és nem tartott sokáig mire szóhoz jutott.
- Ön talán egy hozzátartozójuk?
- Igen, a hölgy a lányuk – segítette ki Piton.
- A lányuk? Soha nem meséltek róla.
- Mi… mi történt velük?
- Hát, ez egy nagyon csúnya történet. Valami banda vagy szekta tört be hozzájuk a héten. Nagyon csúnya látvány volt, nekem elhihetik, már hatvan éve élek itt, de eddig ilyesmit még a tv-ben is ritkán hallottam. Azok a régi szép idők…
- A lényeget, ha kérhetném – szúrta közbe Piton.
Az idős bácsika kissé sértetten, de folytatta.
– A rendőrség szerint, legalábbis, amit az unokaöcsém mondott, tudják, ő nagyon rendes kisfiú. Ha akar egy randevút, hölgyem, bármikor beszervezethetem, a nevelőapja biztos nem bánná – kacsintott Judy-ra.
Ha a lány nem fogja le kedvesét, az idősebb úr már a másvilágon ajánlgatta volna az unokaöccsét.
- Kérlek, Perselus, fogd vissza magad. Majd én lerendezem – súgta a felbőszült férfi fülébe. – Uram, kérem… mi történt a szüleimmel?
- Szóval már van barátja a kisasszonynak? – tört le a bácsi.
- Már mennyasszony –morogta Piton. – Judy, menjünk, csak vesztegetjük az időnket.
- Ezek a mai fiatalok, mindig csak a rohanás. Na jó, szóval, a hét elején, ha jól emlékszem, akkor kedden találta meg őket a takarítónő. Mindenhol vér volt, meg ilyesmi. Az ifjú hölgy biztos szokta nézni a Helyszínelőket. Na, tisztára ilyen volt. Szegény házaspárt órákon át kínozták, de a rendőrök nem jöttek rá, hogy mivel. Felettébb különös az eset. Nem tudom, hogy kinek árthattak. Pedig olyan jó emberek voltak, az apa tisztességes férj és kiváló ügyvéd, míg az asszony a legkedvesebb szomszéd volt.

- Perselus, kérlek, menjünk – mondta könnyes szemmel a lány. – Nem bírok itt maradni.
- Jó, menjünk, kedves - mondta a férfi, s közben átkarolta a lányt.
Kerestek egy helyet, ahol senki nem látta őket és dehoppanáltak.
A Roxmorts szélén álltak, az eső zuhogott. A férfi mondott magukra egy Leperex-bűbájt. A lány egy szót sem szólt, csak csendesen sétált a Roxfort felé. A férfi intett neki, hogy húzzák a csuklyájukat az arcukba.
- Nem hiszem el – suttogta a lány.
Az eső pedig csak zuhogott tovább. Óráknak tűnt, mire elérték végre a kastélyt.
- Nem hiszem el, hogy nem szólt róla az igazgató – motyogta a lány, miközben beléptek a nagykapun, az előtérben senki sem tartózkodott, ugyanis javában folytak még a délutáni órák.

- Judy, nézz rám – emelte fel a lány fejét. – Dumbledore professzor is elfoglalt…
De Judy közbevágott.
– Elfoglalt? Meghaltak a szüleim, jogom lett volna tudni róla!
- Megvárnád, hogy befejezzem a mondatot? – tért vissza régi tanári stílusába Piton. – Ő is csak ember és gondolj bele, milyen sok szörnyűség történt az elmúlt napokban. Biztos nem direkt nem mondta el neked. Most menjünk, felmegyek hozzá és ha megbeszéltük a teendőket, megkérdezem.
- Nem. Én is megyek és nem tarthatsz vissza.
Látva a lány eltántoríthatatlanságát, végül ketten indultak el az igazgatóiba.

- Hermione Granger – morogta oda Piton a szobornak. – Menjünk – mondta, és maga elé engedte a lányt a lépcsőn.
- Már vártalak, Perselus – szólt az igazgató, majd megpillantotta a lányt is. – Sikerült beszélnie Judyval, látom.
- Igen, sikerült neki beszélnie velem – vicsorogta a lány. - Megtudhatnám, hogy miért? – kiabálta a lány, érezve, ahogy a kedvese megszorítja a kezét.
- Mit miért? – értetlenkedett az idős professzor.
- Nem gondolja úgy, hogy valamiről tudnom kéne?! – csattant fel a lány.
A keze bizsergett, úgy érezte, meg kell átkoznia valakit, vagy valamit.
- Mire gondol?
- Nem is tudom – sziszegte a lány.
- Judy, nyugodj meg - hallotta Perselus hangját.
- Hogyan nyugodjak meg?! Most tudtam meg, hogy a szüleim halottak. Magyarázatot várok, igazgató úr! – üvöltötte a lány. – Miért én tudtam meg utoljára, hogy halottak?
- Volt elég baja az elmúlt időben – válaszolta csendesen a férfi.
- Ez nem kifogás arra, hogy ilyen horderejű dolgot elhallgasson előlem. Ha nem jövök rá, akkor nem fogom megtudni soha? A fenébe is! Egy olyan embertől tudtam meg, hogy a szüleim halottak, akit még életemben nem láttam. De magának ez mit sem számít.
- Judy - szólalt meg újra az igazgató. – Kérlek, ülj le.
A lány nehezen, de leült az egyik székre, a mellette lévőn pedig Piton foglalt helyet.
- Akkor hoztunk vissza újra közénk, nem akartam megkockáztatni azt, hogy újra elveszítsünk…
- Gyűlölöm magát, ezt jobb, ha most tudja.
- El akartam mondani, hogy mi történt, csak később.
- Mégis, mikor később? – horkant fel a lány. – Nemsokára itt hagyjuk Angliát.
- Erről jut eszembe, Albus – szólt közbe Piton. Próbált témát váltani, nem akarta, hogy a lány még jobban kiboruljon, de annak a kezét továbbra sem engedte el. – Sikerült valamit intézni?
- Igen – bólintott a másik. – Ma este, kilenc óra negyven perckor működésbe fog lépni egy zsupszkulcs, ami elvisz benneteket Franciaországba…
- Franciaországba? – kérdezett vissza meglepetten Piton.
- Ideiglenesen – bólintott a férfi. – Csak a francia barátaimmal tudtam kapcsolatba lépni ilyen rövid idő alatt. Majd értesítelek benneteket, ha továbbmehettek. Természetesen, csupán akkor, ha nem akartok maradni.
- Értem – bólintott a férfi.
- Még van egy jó másfél órátok – szólt az igazgató.
- Igazgató úr – szólalt meg Judy, most már valamivel nyugodtabb hangon. – Szeretnék magyarázatot kapni arra, hogy hova kerültem akkor… Amikor majdnem végeztem magammal, illetve miért maradtam ott…
- Philip hagyott egy levelet, hogy adjam majd neked át, amikor rendbe jössz és választ szeretnél kapni a kérdéseidre azzal kapcsolatban. De, szerintem addig ne foglalkozz vele, amíg nem lesztek biztonságban – mondta nyugodtan és kedves hangon az igazgató.
- Hiába próbál kedvesen viselkedni – vetette közbe a lány. -, akkor is gyűlölöm önt ezért.
- Judy, ezek nagy horderejű dolgok, amiket most mondasz – szólt Perselus.
- Hagyd csak rá, majd megérti – mondta Dumbledore. – Akkor, fél kilenc előtt itt várlak benneteket.

- Perselus, legalább te kiállhattál volna mellettem! Miért fogtad az ő pártját? – ordított Judy, már a szobájukban.
- Judy, ne ordíts, én nem fogtam senki pártját. Te is tudod, még ha most nem is vallod be, de igaza volt az igazgatónak.
- Te örültél volna neki, ha eltitkolják előled a szüleid halálát?!
A lány nem is tudta, hogy ezzel a mondatával a férfi szívébe tépett. Piton elfordult, majd utoljára visszaszólt a lánynak mielőtt belépett volna a fürdőbe.
– Pihenj le mielőtt elmegyünk. Nem szeretném, ha baja esne a kicsinek.
- Perselus – szólt a férfi után, de az már elhagyta a szobát. – Mi baja lehet? Rosszat szóltam?


- Vivus, picim, ébredj –lépett az ágyhoz Lucius.
- Hm… – majd a férfit a karjánál fogva behúzta az ágyba.
Lucius se maradt tétlen a szívélyes fogadtatásnak. Percek teltek el, forró csókok közepette, mire Lucius, erőnek erejével elvált a puha ajkaktól.
- Hé, most mi van? – durcizott a lány. – Gyere vissza, olyan édes az ajkad…
Lucius kérlelő tekintettel próbálta szuggerálni a lányt, hogy egy percre hallgasson rá.
– Beszéltem apáddal és…
- Mit és? – könyökölt fel a lány, rájött, ha repetát akar, előbb végig kell hallgatnia kedvesét.
- Megkért, hogy maradjunk itt.
- Na és? Eddig is ezt akartuk.
– Akartad - javította ki Lucius.
- Egykutya. Ennyi?
Lucius kérdő tekintettel nézet rá.
–Igen.
- Végre – majd szinte letámadta a férfit, annak döbbent tekintetére csak ennyit mondott: - Nagyon kívánlak, biztos a hormonok. Vagy talán, mert szerelmes vagyok.

Végigdöntötte a még mindig meglepett férfit az ágyon, akinek még reagálni sem volt ideje.
- Megváltoztál – mosolyodott el a férfi. – De az előnyödre.
Majd megcsókolt a lány ajkait. Vivus közben elkezdte lefejteni a férfi mellkasáról a már felesleges inget. Végigsimított a meztelen mellkason. Lucius beleborzongott az érzésbe. A lány apró csókokkal halmozta el a férfi mellkasának minden egyes pontját, Lucius ujjai pedig a lány hajtincseivel játszadoztak.
- Azt hiszem belőled soha nem elég – suttogta a férfi, feljebb húzta a lányt, majd a hátára fordította. Szenvedélyesen megcsókolta. – Most pedig, én jövök - súgta a lány fülébe.
Karját végighúzta a lány testén, épphogy érintve azt, az pedig kajánul elmosolyodott.
- Annyira jól ismer – gondolta magában a lány, miközben Lucius tovább dolgozott azon, hogy a gyönyörök országába jutassa. – Hm – sóhajtott egyet a lány.
- Mi az? - Hagyta abba a lány csiklójának kényeztetését Lucius.
A lány csak elmosolyodott és hátára fordította a férfit. Elkezdte lehúzni róla a nadrágját, majd az alsónadrágján keresztül belemarkolt annak férfiasságába, mire az hangosan felnyögött.
- Jól esik, igaz? – kérdezte a lány.
- Folytasd – kérlelte Lucius.
Egy ideig csupán az alsónadrágon keresztül simogatta az egyre ágaskodó hímtagot, majd egy mozdulattal megszabadította az utolsó ruhadarabjától is a férfit. Először csak a kezével folytatta a kényeztetést, majd a férfi öle fölé hajolt és nyelvével elkezdett körözni a makk fölött, majd végignyalta a péniszt.
- Ne kínozz tovább! – szólt a férfi.
- Hm, ez kínzás? – vigyorgott a lány.
Majd rábukott a Lucius hímveszőjére. Szája fel és le járt, szorgalmasan a hímtagon. Mikor látta, hogy a férfi már a lepedőt szorongatja, úgy döntött, nem várakoztatja tovább. Szép lassan ráereszkedett a péniszre, úgy, hogy láthassa Lucius arcát, kezével pedig megtámaszkodott a férfi mellkasán.
Elkezdett mozogni, először lassan, majd egyre gyorsabban, kis idő múlva ismét lassított a tempón és elkezdte csípőjét előre-hátra, körkörösen mozgatni, mikor látta a férfi arcán, hogy nincs messze a beteljesüléstől akkor ismét gyorsabb tempót diktált, végül együtt lépték át a gyönyör kapuját.

- Drágám, apád… - nyitott be Safira a szobába. Ahogy az anyja benyitott, magára rántotta a takarót, csak a feje látszott ki. Az igazat megvallva, Lucius kicsit se szégyellte testét, de Vivus a kínos szituáció elől a takaró menedékében bízott. Az idősebb nő zavarában, nemhogy bezárta az ajtót, hanem tovább bámulta a lányát és leendő vejét.
- Safira, tudom, hogy nagyon szexi vagyok, de azért ez mégis csak sok – nevetett Lucius. Vivus, a helyzetet megoldva és anyja válaszát megelőzve, a takaróba csavarva kikászálódott az ágyból és bezárta az ajtót.
- Ez de kínos volt – vörösödött el.
Lucius kárörvendően feküdt tovább pőrén az ágyon.
– Áh, dehogy. Csak egy picit.
- Betakarnád magad? – replikázott a lány.
- Eddig semmi bajod nem volt a meztelenséggel.

Az ajtón kívülről meghallotta édesanyja hangját.
– Vivus, én izé… sajnálom. Szóval, eredetileg azért jöttem, mert apád hívat. És, ööö… szólok neki, hogy kicsit késni fogsz.
Vivus a fejét az ajtóhoz döntve válaszolt.
– Tíz perc és megyek.
- Rendben.
A derekán először egy, majd még egy kar csúszott fel, szorosan megölelve a lányt.
- Hát, picim, szerintem legközelebb alkalmazunk ajtózáró bűbájt – nevetett kajánul az idősebb Malfoy, majd elkezdte csókolgatni a lány nyakát. – Szerintem abba a tíz percbe még belefér egy menet. Szerinted?
Vivus nem tudott visszafojtani egy mosolyt.
– Elképzelhető, ha sietünk. De kérlek, küldj rá az ajtóra egy bűbájt.
- Megoldva.
***
A lány tanácstalanul forgatta a kezében a borítékot, közben pedig Perseluson gondolkodott. Nem tudta mennyi idő alatt tér vissza a férfi. Ő továbbra is a plafont bámulta a hátán fekve, egyik karja a hasán nyugodott, a másikkal pedig teste mellett szorongatta a borítékot.
- Nem alszol? – kérdezte semleges hangon a férfi.
- Fekszek – felelte vállát megvonva Judy.
- Értem – mondta vontatottan a férfi, majd odasétált az ágyhoz. Fejét kicsit oldalra döntve kezdte el figyelni a lányt. - Mi a gond? – kérdezte, közben kisimított egy tincset a lány arcából.
- Semmi – felelte a lány, közben behunyta a szemét egy pillanatra.
- Tényleg úgy látszik – felelte a férfi leülve az ágy szélére. – Látom rajtad, hogy bánt valami.
- Az előbb megbántottalak, ugye? – kérdezte végül a lány továbbra is a plafonnal szemezve.
A férfinek egy sóhaj szaladt ki a száján.
- Nem tagadom, nem esett jól az a mondatod, de nincs semmi gond. Nem tudhattad, hogy a szüleim már meghaltak.

***
Nem sokkal később, az igazgatónál.
- Draco? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét a lány.
- Perselus, Miss Fenson, Draco is magukkal fog menni Franciaországba.
- Én nem akartam elmenni – szabadkozott a fiú. - Ha itt maradnék, akkor be lennék zárva egy szobába a Roxfortban, mert attól félnének, hogy Voldemort megtudja, hogy életben vagyok vagy rosszabb esetben az apám… Akkor pedig nekem végem, nem mintha annyira bánnám.

- Draco ne beszélj így. Albus, szerintem kifelejtettél egy nagyon fontos részletet – mondta a bájital professzor.
Az igazgató huncutul nézett.
– Éspedig?
- Draco nem jöhet velünk Franciaországba. Van egy olyan érzésem, hogy a Crow birtokra kaptunk meghívást. Igazam van?
- Vivusékhoz? – csillant fel Judy szeme.
- Igen, pontosan. Philip elszállásol titeket, míg nem találunk jobb helyet.
- De igazgató úr. Tudja, hogy ki Vivus vőlegénye?
- Igen. De ne aggódj emiatt, megváltozott.
- Egy mocskos halálfaló soha nem változik – vetette oda Piton.
Az igazgató szeme elkomorult.
– Te is az voltál.
- Igen, voltam. De már nem.
- Ő is csak volt, megmentette a lány életét!
- Albus, ismerem őt, soha nem változik meg! – vesztette el a maradék türelmét a mardekáros.
- Álljon meg a fáklyásmenet! - Draco értetlenül nézett a két felnőttre. – Azt akarják, hogy én egy gyilkos házába menjek? Hermione gyilkosáéba? Soha.
- De, Draco…
- Nem, Judy. Azért, mert még múltkor megpróbált meggyőzni, nem jelent semmit.
- Ebben, sajnos nem te döntesz, fiam – mondta az igazgató.


- Remek… - mondta keserűen. - Inkább megyek önként Voldemorthoz…
- Philip tudja, hogy te is mész – mondta az igazgató.
- Remek – dünnyögte Draco. – Egyéb jó hír?
- Megpróbálja úgy intézni, hogy minél kevesebb időt töltsetek együtt, mind te és az apád, illetve Vivus.
- Nem tudom ezt végigcsinálni, sajnálom, igazgató úr – szólt Draco.
- Nem kell sokáig maradnotok, amint lehetőségetek lesz, átmehettek másik országba…
- Vagyis?
- Ha valamelyik barátom jelzi, hogy van egy biztonságos óvóhely, aminek a védelme hasonló a Crow kastélyéhoz, akkor elhagyhatjátok Franciaországot.
- Remek… - dohogta Draco.
- Albus – szólt közbe Piton. – Már csak egyet nem értek.
- Mi lenne az, fiam?
- Kit fog eljátszani Draco? Ha így odamenne, az felérne egy öngyilkossággal.
- Az unokaöcsédet.
- Az unokaöcsémet? – horkant fel Piton. – Lucius nem hülye jól tudja, hogy nincs testvérem.
- Lehetett.
- Hogy én erre miért nem gondoltam? – kérdezte gúnyosan Piton. – Elmondaná esetleg, hogy milyen mesével etessem meg Luciust?
- Azt rád bízom, fiam, tudom, hogy ki fogsz találni valamit.

- Ez képtelenség! – dohogott Piton. – Különben is, nem is hasonlít rám.
- Egy egyszerű transzformációs varázslattal megoldható – fejtette ki Judy.
- Na persze, és ki áll, kinek is az oldalán?! – célzott a lány délelőtti kitörésére. – Jaj, ez most kicsinyes volt.
- Nem is.
- De.
- Nem – vihogott a lány.
Draco nem bírta tovább, kifakadt.
– Abbahagynátok? Ennyire gyerekesek nem lehettek.
- Egyetértek a fiatalúrral – somolygott az igazgató. – De most már indulnotok kellene. Draco, gyere közelebb. - Rátartotta a fiúra a pálcát, majd egy bonyolult pálcamozdulat sor után, elkiáltotta magát: - Retranportus Piton!
A szőke haj, szép lassan megnőtt, már-már a fiú válla alá ért és fekete színt öltött, míg a kissé lányos arc karakteres vonásokat vont maga után. Az orra drasztikusan átalakult, tisztára, mint a felnőtt Pitoné. Sportos alkata megnyúlt, de izmai megmaradtak. Egyetlen dolog nem változott, a szeme. Az még mindig az a szürke, tekintélyt parancsoló és rideg tekintett volt, mely minden Malfoy fő ismertetőjele volt.
Míg Draco új külsejét nézegette a közeli tükörben, addig Piton az igazgatóhoz fordult.
- Albus, ez így nem jó. Nézd a szemét.

- Nem gond, hogy olyan maradt a szemszíne – mondta az igazgató.
- Miért? – ráncolta a homlokát Piton.
- Az anyjától is örökölhette volna vagy az apjától, majd te eldöntöd.
- Köszönöm, Albus – vicsorogta a férfi.
- Ne dühöngj már, Perselus – szólt közbe Draco – Nekem sem öröm, hogy úgy nézek ki, mint egy Piton.
- Engem nem az zavar – lépett oda a fiúhoz. – Hanem félek, hogy a szemed el fog árulni apád előtt.
- Ha Draco ezt el akarja kerülni, akkor…
- Még szép, hogy el akarja – szólalt meg Piton. – Lázadt, Lucius pedig ezt nem tűri.
- Kösz, hogy kiállsz mellettem – szólt Draco.
- … kerülje a szemkontaktust az apjával – fejezte be a félbehagyott mondatot Dumbledore.
- Ő nem az apám – mondta a fiú. – Nem tekintem annak azt a mocskot, aki képes volt megölni az anyámat.

- Nyugodjatok már meg! – kiáltott fel Judy türelmét vesztve. - Mikor mehetünk?
- Akár most is – szólt megszeppenve az igazgató, de Draco önelégült képéről nem lehetett letörölni a vigyort. – Te, Judy, nem hittem volna, hogy a hormonok ennyire a padlóra küldenek.
- Na, megállj! – kezdte el üldözni a fiút az irodában, a két felnőtt meg megütközve nézte őket. Piton eszmélt fel hamarabb, mikor a lány mellette rohant el, egyszerűen magához rántotta.
- Na, ebből elég, mint a két éves gyerekek.
- Nem is – durcizott Judy, miközben Draco, hogy megcáfolja a férfi állítását, nyelvet öltött rájuk.
- Ezt nem hiszem el. Na jó, viszlát, Albus.


- A zsupszkulcs, Perselus! Philip kint fog várni rátok. Sok szerencsét – mondta, mindhármuknak címezve.