- Felébredtél – motyogta. – Jaj, istenem! – kiáltotta mosolyogva. - Amint látod, igen – mondta erőtlenül a férfi. – Nincs olyan szerencséd, hogy megszabadulj tőlem… - Eszem ágában nincs megszabadulni tőled! – mosolygott a lány. Majd odalépett a férfi ágyához, és megölelte. - Khm - hallatszott Draco hangja. – Azt hiszem, én megyek is – mondta, majd meg sem várva a másik kettőnek a válaszát, elhagyta a szobát. - Hát ebbe meg mi ütött? – kérdezte Judy. - Nem tudom – rázta meg a fejét a férfi. – Lehet, hogy nem akar zavarni – kacsintott a lányra, de rögtön meg is bánta. Félt a reakciótól, attól, hogy a lány elutasító lesz vele. Mi lesz, ha azt mondja ismét, hogy látni sem akarja? - Judy – szólalt meg, mikor látta a lány elgondolkodó arcát. - Nem akarlak elveszíteni téged… Benneteket – javította ki magát. – Nehogy itt legyen most vége, mert azt nem élném túl, nekünk hosszú még az út… - Nocsak, most mennyire másként látod a dolgokat – mondta gúnyosan a lány, majd a hangja megenyhült és egy könnycsepp folyt végig az arcán. – Nemrég még másként gondoltad, nem akartál minket. - A gyereket nem akartam – mondta a férfi. A lány félbeszakította. - Akkor viszont engem sem akartál, még most sem vagyok hajlandó megölni azt az életet, ami bennem növekszik. Sajnálom, Perselus, de nem – rázta a fejét a lány. - Judy, figyelj rám! - Perselus. Én… - de Piton a szavába vágott. – Ne, hallgass végig! - Judy megilletődötten tekintett vissza rá, majd tovább hallgatta a másikat. – Szóval, én gondolkodtam. Nagy feladat egy gyerek, hidd el Judy. Én próbáltam megérteni. Beszéltem az igazgatóval és ő mindent megtett, hogy megváltoztassa a döntésem. Hogy fogadjam el a múltat, hogy essek át a saját, keserű múltamon. Sokat vétkeztem, rengeteget, el se tudod képzelni. Nem érdemli meg senki, hogy a férje vagy az apja legyek. Nem érted? Ezzel titeket kárhoztatnálak arra a sorsra, amit nekem kell már régóta elviselnem. - Elképesztő vagy! – kiáltott levegőért kapkodva Judy. – Hát tényleg nem érted? Én szeretlek, nem számít mások véleménye. Perselus elfintorodott. - Judy, én azt akarom, hogy tartsd meg a csöppséget, de ne kérj tőlem lehetetlent. - Tudod mit? Meg is fogom tartani, nélküled is felnevelem. - Nélkülem? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Piton. - Az előbb mondtad, hogy ne kérjek tőled lehetetlent, tehát akkor szerinted vége… - mondta a lány csalódottan, a sírás szélén állva. Majd a férfi válaszát meg sem várva, kirohant az ajtón. - Judy! – hallott egy hangot a háta mögül, majd egy érintést érzett a vállán. Pálcáját maga elé szegezve fordult meg. - Csak te vagy az, Draco? – kérdezte fáradt hangon. - Mégis, kit vártál? - kérdezte a fiú. – Magát Merlint? - Nem, megijedtem, hogy Piton az – mondta idegesen a lány. - Piton? – kérdezte meglepetten a másik. – Ugye, nem vesztetek össze? A lány makacsul hallgatott. - Válaszolj, Judy! Mit tett? - Nem válaszolok… - Akkor megkérdem őt, de ha egy ujjal is bántott, akkor megölöm… - Jó fuss, csak hozzá. Tessék! – vetette oda a lány a megszeppenten álló fiúnak. - De, Judy… - Semmi, Judy! Elmehetek végre? - Jól van, mehetsz! –mondta kelletlenül Draco. – De, ha bármi baj van, utánad megyek. Judy elnevette magát. – Az lenne a hősregénybe illő tett: a gyermekem apjának keresztfia, az eddigi legnagyobb ellenségem, a magányos hős utánam veti magát és kihúz a csávából. - Te megőrültél! Én csak segíteni akartam. - Nem kell, senki se kell. Hagyjatok békén – a kis párbeszéd után a lány kiviharzott a házból. Draco meghagyta a házimanóknak, ha megjön a lány, értesítsék, ő Piton szobájában lesz. Teltek az órák, de Judy csak nem tért vissza. Már Perselus is idegeskedni kezdett. Majd, egy halk pukkanás kíséretében, megjelent Xif, a házimanó. - Megjött Judy? – ugrott fel rögtön Draco, közben vetett egy szúrós pillantást a felkelni készülő Pitonra. – Maradj az ágyban! – förmedt rá. – Ha valami bajod lesz, esküszöm, nem állok jót magamért! - Draco! Most hagyd abba az anyáskodást! – csattant fel Piton. – Nem vagyok halálos beteg. - Elnézést, hogy félbeszakítom a társalgást – hallottak egy hangot. Mindketten az ajtó felé fordultak, ahol már ott állt Albus Dumbledore. - Hol van Judy? – kérdezte rögtön Piton. - A Roxfortban. - Merlinnek hála – sóhajtott fel Piton. - Igazgató úr – szólalt meg elgondolkodva Draco. – Miért érzem úgy, hogy valamit titkol? - Nem biztos, hogy túl fogja élni az éjszakát. *** - A fenébe is! – kiáltott fel Vivus most már sokadszorra a nap folyamán. - Mi a gond, Drágám? – a lány érezte, ahogy a valaki hátulról átöleli, és végigsimít a hasán. - Nem tudok kapcsolatba lépni vele! – fakadt ki a lány. - Mégis kivel? – vonta fel a szemöldökét Lucius. - Judyval… - Még, is mi történt? Mit hadovál itt össze, Dumbledore? – teltek meg Piton szavai keserűséggel és fájdalommal. – Azonnal indulnunk kell. - Nem, te itt maradsz Perselus. - Dehogy maradok! Én is megyek – próbált felkelni, de folyvást visszaesett. Draco látva elkeseredett harcát a gravitáció ellen, segíteni próbált, közbe feltette a legfontosabb kérdést. Piton kelletlenül feküdt vissza. Nem akaródzott a szobában maradnia, mikor a lánynak szüksége van rá, de kimerült az elmúlt napok viszontagságaitól. - Hogy történt? - Öngyilkos akart lenni. Most én kérdezek - fordult a fekete hajú férfi felé. – Még mindig nem akartad a gyereke, ugye? Hogy teheted ezt? Csalódtam benned. Eddig az még rendben, hogy a saját életedet tönkre akartad tenni, de mást is képes vagy veszélybe sodorni. Nem hittem volna –fordult el, majd szép lassan elindult az ajtó felé, nem érdekelte Perselus érvei. - Felvágta az ereit, túl sok vért vesztett. Poppy nem lát sok esély az életbe maradásra, ha a ma estét túléli, az se garancia semmire. - Ezt nem hiszem el – meredt maga elé a férfi. - Én sem, Perselus! – csattant fel az igazgatót. - Te szemét! – kiáltott fel Draco. – Megint próbáltad meggyőzni! - A fenébe is! Ha nekem nem hisztek, akkor alkalmazzatok Legilemenciát, vagy Veritaserumot, vagy nézzétek meg Merengőben az emlékeimet. - Erre most nincs időnk, Perselus – vetett a férfira egy dühös pillantást az igazgató. - Albus, én szeretem a lányt! - Szereted, mi? – horkant fel Draco. – Idejutottál a hatalmas szereteddel! - Uraim – szólalt meg újra az igazgató – Erre most nincs időnk. Vissza kell mennem a Roxfortba. - Én is megyek Albus! Ne is próbáljon lebeszélni róla! - Nem jössz! Nem érted? – kérdezte nyersen Draco. Piton mélyeket lélegzett, azután válaszolt. - Draco, neked ebbe semmi beleszólásod nincs. Azért, mert a te sárvérű barátnődet megölték, nincs jogot ítélkezni az én barátnőm fölött. Draco elsápadt a haragtól. – A te barátnőd? Erről már rég lecsúsztál Piton, amikor, elvetetted volna vele a gyereket! Ha még egyszer ki mered ejteni Hermione nevét a szádon, esküszöm, megátkozlak – kényszeríttette magát, hogy halkan beszéljen. - Megnyugodtatok? –kérdezte Albus, lezártnak tekintve a vitát. - Én meg – sziszegte Piton. – De Malfoyjal kapcsolatban nem nyilatkozok. - Draco? – fordult. - Igen, megnyugodtam, csak ez itt, aki a keresztapámnak nevezi magát, felidegesített. Nem érdemli meg Judy-t. - Ne ítélkezz felette! – szólt rá az igazgató. - Nem látja, hogy a lány miatta akart meghalni? Hogy bírja elviselni ezt lelkileg? - Draco! Ártatlan, amíg a bűnössége be nem bizonyosodik. - Jó, Albus! Hagyjuk a sablonokat! – csattant fel Piton. – Mellettük akarok lenni. - Rendben, menjünk. De még mindig nem tartom helyesnek, az állapodtodban. - Ez most nem számít. - Mozgás – sürgette őket Draco, majd meglátva arcokat, kissé visszafogta magát. Mindhárman hoppanáltak az ódon kapu elé. *** - Miért rágódsz ezen, kedvesem? –ölelte tovább a szőkeség Vivust. - A barátnőm… - Nem az! –csattant fel a másik. – Hát nem érted? Halálfaló lettél, elfordult tőled. - Ő nem. Csak a segítségemet kérte és most nem tudom elérni. - A segítséged, amibe bele is halhattál volna. - Te ezt nem értheted, Lucius. Az életemmel tartozok neki. Sőt, jobban mondva, kettővel. –szomorodott el a lány, amit Lucius is észrevett. Nem értette a hirtelen jött hangulatingadozást. - Történt valami?- puhatolózott, de a lány már az emlékei közt járt. Milyen régen is volt már… Szemébe könnyek szöktek, ahogy visszaemlékezett. Az egész még akkor történt, amikor ő és Judy másodikosak voltak a Roxortban, míg a húga akkor kezdte el az iskolát. Túlságosan is élénken élt benne, az a tavaszias szombat este. Éppen kvidicsedzésről tartottak vissza a Roxfortba, szokás szerint végigveszekedték az utat, pont a Tiltott Rengeteg mellett haladtak el, amikor egy fájdalmas, kétségbeesett kiáltást hallottak. - Ez Athelea! – kiáltott fel Vivus. - Bajban van? – kérdezett vissza Judy, hangjában őszinte aggodalom volt. - Nagyon úgy tűnik – suttogta maga elé a másik lány. A lány egy pillanat erejéig tétovázott csupán, majd rögtön felült a seprűjére. - Mégis, hova mész? – kérdezte aggódva Judy. - Mégis, hova szerinted? – csattant fel a másik. – Természetesen, a húgomért! - Lehet, hogy halálfalók támadták meg! – kiáltotta kétségbeesetten Judy. - De akkor is a húgom! – rázta a fejét a lány, szemeiben elszántság csillogott. – Figyelj! – fordult még egyszer Judyhoz. – Kérlek, menj vissza a suliba, hozz segítséget. - Veled megyek! – szólalt meg a másik, de arra a lány már felszállt. - A fenébe is, te bolond! Mondom, hozz segítséget! – majd a másik reakcióját meg sem várva, már el is repült a rengeteg mélye felé. Judy nem tétovázott sokáig, a lány után indult, de az ő seprűje közel sem volt annyira gyors, mint a másiké. Legalább két perccel később érkezhetett Vivus után. Amit a tisztáson látott, attól elállt a lélegzete. Egy fekete köpenyes alak hajolt egy sápadt lány fölé, a lány már nem sikított, mozdulatlanul feküdt a virágoktól tarkított füvön. A fekete csuklyás alak most Vivus felé tartott, siettében arcáról lecsúszott a csuklyája így megvilágította a hold fénye. A lánynak, az elé táruló látványtól, elakadt a lélegzete. A lény bőre hallottakat megszégyenítően sápadt volt, az első szemfogai meg voltak nyúlva, s vértől fénylettek. - Stupor! – kiáltotta az első átkot, ami eszébe jutott, majd leszállt a seprűről és odarohant a reszkető Vivushoz. - Minden rendben? – kérdezte, miközben mindennek ellenére átölelte a lány. - Athelea, hol van? –nyögött fel, de ahogy meglátta testvére sápadt arcát, egy aprócska sikoly, hagyta el ajkait. - Vivus, gyere, siessünk, a vámpír nem halt meg, csak elkábítottam. - Nem, nem hagyom itt – szorította az élettelen testet. Judy próbálta elrángatni onnan, de a lányon eluralkodott a düh. Halántékban lüktetett a vér, és azt mondogatta: bosszú. Szörnyű energia és erő kezdett gyülekezni benne. A vámpír egyre csak közeledet, de Vivus nem tudta kontrollálni az erejét. Egy hatalmas fényoszlop jelent meg a vámpír előtt, ami szinte az első érintésre szétporlasztotta a gonoszt. ”Semmi se veszedelmesebb, egy olyan ellenségnél, akinek nincs vesztenivalója” – gondolta akkor Judy, majd Vivushoz lépett. Ezt a mondását később, csak évek múltán mesélte el a szőkeségnek. Újabb emlékkép pergett le a lány szemei előtt, először egy temetés, majd a szülei gyásza. Társai sajnáló pillantásai és Voldemort parancsa. Igen, bosszúból ölte meg a fiatalabb lányt, mint később apjától megtudta. Akkor már Franciaországban éltek, de Voldemort bosszúja oda is követte őket. Vivus mindig is magát hibáztatta, hisz akkor, ott, az erdőben neki kellett volna meghalnia, nem a húgának. - Minden rendben van – nyögte erőtlenül. - Nagyon nem úgy nézel ki – mondta összeszűkült szemmel Lucius. - Hozd ide a merengőt a szekrényből – mondta nagyot sóhajtva a lány. - Nem értelek – rázta a fejét a férfi. - Hozd ide, nem akarok róla beszélni, inkább megmutatom. - Ahogy gondolod… - mondta alig hallhatóan, majd elindult a merengőért. A lány ajkán egy újabb sóhaj szaladt ki. Elmormolt egy varázsigét, miközben a pálcája hegyét a homlokához érintett. Az emlékszál egyre hosszabb és hosszabb lett. - Nézd meg – intett neki a lány. - Te nem jössz? – kérdezte Lucius. - Nem tudnám még egyszer végignézni – motyogta a lány. Már legalább egy órája bent van – gondolta a lány, de mire felnézett tenyeréből, Lucius is visszatért. Egyből a lányhoz sétált és megölelte. Csak tartotta és beszélt hozzá, de a lány semmit se fogott fel ebből. Most mégis ez a kis ölelés, egy világot jelentett számára. - Az én hibám. – motyogta Vivus. - Dehogy, kérlek nyugodj meg. Gondolj a kicsikre. - Rendben. Lucius, kérhetnék valamit? – nézett könyörgő szemekkel a másikra, mire az bólintott. – Csókolj meg. Lucius közelebb hajolt és megcsókolta a lányt. Vivus nem bírta tovább kitörtek belőle érzései, visszacsókolt. Érintéssel, simogatással, csókkal beszélt a benne viharzó érzésekről. Lucius is szótlan volt, ám annál erősebb, kívánatosabb kifejezési formát talált a testében, s lelkében kavargó szenvedély számára. Meg-megbotolva haladtak egymás testén, szép lassan, minél lejjebb és lejjebb. Összefonódva, végtelennek ígérkező csókba gubancolódva. Mindehhez búgó torokhangokat hallattak, szívettépően sóhajtoztak, minta fájna az is, amit egymással tesznek. A volt griffendéles arca átszellemült, érzések kavarogtak rajta. Lázas, vad csókoktól és harapásoktól kipirosodott ajkának körvonala elmosódott. Szembogara hatalmasra tágult és elnyeli készült szerelmét. Cirógatták, végig portyázták egymást, valamennyi érzékszervükkel részt vettek az élvezetben. Nem bírta elengedni, nem is akarta. A tűz, mely most a szívét hevítette, nem engedte. Egyre jobban izzott körülöttük a levegő és ez volt szerelmük bizonyítéka. Malfoy ekkor elérkezetnek látta az időt, szép lassan, hogy a lánynak ne fájjon beléhatolt. Először nagyon kellemetlen és fájdalmas volt a lánynak, de egy idő után ellepték a forró és megmagyarázhatatlan érzések. A ritmus egyre csak gyorsult, míg végül kifulladva, egymás karjaiba érte el a két szerelmest a beteljesülés. - Judy – motyogta erőtlenül a férfi. Majd kezébe vette a lány hideg kezét és gyengéden elkezdte simogatni. – Mit tettem? Mit tettem?! Miért nem tudtam világosabban fogalmazni? Én akartalak benneteket, csak féltem attól, hogy nem leszek jó apja a gyermekünknek – suttogta, remélte hogy a lányhoz akkor is eljutnak a szavai, ha az nincs eszméleténél. – Tudod, ha most mindent újra kezdhetnék, akkor mindent másként tennék, de nincsenek újrakezdések, csak kezdetek. Ha egyszer valamit elrontasz, akkor örökké viselned kell a következményeket. Én új kezdetet akarok, veled és a lányunkkal – picit elmosolyodott. – Igen, úgy érzem lányunk lesz, Judy. Ha nem tudod, akkor elmondom most, hogy azt sem bánom, ha a te hangodat örökli. Én szeretem a hangod, minden porcikádat, úgy szeretlek, ahogy vagy, még ha néha nem is úgy látszik. Kérlek légy erős, hadd bizonyíthassam be, hogy igenis képes vagyok az újrakezdésre. Kérlek, légy erős. Nem élném túl, ha itt hagynál. Tudod, még a halálba is utánad mennék – suttogta, és tovább simogatta a lány kezét. - Perselus… - hallatszott egy félszeg hang az ajtóból. A férfi megfordult és ijedten konstatálta, hogy ott a keresztfia áll. Egy pillanatra behunyta a szemét. - Miért jöttél? – kérdezte végül. - Szeretnék bocsánatot kérni… - mondta a fiú bizonytalanul, miközben odasétált a lány ágyához. - Miért is? – kérdezte gúnyosan a férfi. - Láttam az emlékeket, Perselus. Nem tudom, miért reagálta túl Judy az egészet – suttogta. A férfinek a nyelvén volt egy csípős válasz, de végül nem szólalt meg. - Egyébként, Perselus, nem fog meghalni. Erős lány. Hidd el. - Annyit bántottam, pedig csak magamtól akartam megvédeni. Már elvesztettem egy nőt, akit szerettem, most elveszíthetek egy családot. Hidd el, Draco, ő volt, aki megváltoztatott. Ha kapnák az élettől még egy esélyt, én elvenném. - Lesz még rá lehetőséged. A következő pillanatban a javasasszony lépett oda az ágyhoz. - Uraim – mondta nyomatékosan a nő. –, legyenek szívesek magunkra hagyni minket addig, amíg megvizsgálom a kisasszonyt. A két férfi hátrált, majd a következő pillanatban megjelent az ágy körül egy paraván. - Perselus – szólalt meg ismét Draco. -, pihenj le, kérlek. - Nem tudok aludni, miközben az sem biztos, hogy még velem lesz holnap. Mit tettem… - Ne hibáztasd magad, a fenébe is, Perselus! Attól nem fog semmi sem megoldódni. Néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Piton elkezdte mereven nézni a paravánt. Várta, hogy végre kilépjen a javasasszony. Piton egy meleg tenyér súlyát érezte a vállán. Albus volt, most jött a kórteremből és az arcáról semmi jót nem lehetett leolvasni. - Perselus, fiam, Judy állapota romlott. Már csak egy esélyünk van, most el kell mennem. Kérlek, tartsd addig a frontot az iskolában. Tudom, tudom! – látta meg az elképedt arcot. – Ez Minerva feladata lenne, de egy fontos küldetés miatt nincs az országban. - Hova megy, igazgató? – csatlakozott a beszélgetésbe Draco. - Franciaországba - majd az idősebb mardekárosra nézet. – Segítséget kérek egy régi baráttól. Igen, Perselus. Jól gondolod. - Crow. Mondta a másik. - Albus – biccentett Philip az idős mágus felé. – Minek köszönhetem, váratlan látogatásodat? - Szükségem lenne a segítségedre… - Lealacsonyodsz egy halálfalóhoz és tőle kérsz segítséget? – tudakolta a férfi. - Soha nem vetettelek meg, bár soha nem értettem, hogy miért volt neked jó ez. - Régen nem úgy tűnt. - Régen volt, ma más idők járnak. - Igen – bólintott Philip. - Jut eszembe, a lányod hogy van? – érdeklődött az igazgató. - Újra itthon van Franciaországban. Nehezen tudtam visszahozni Voldemort karjai közül. - Elkapta? – csodálkozott az igazgató. - Mégis mit vártál? – mondta kissé gúnyosan a férfi. – A lányom elmenekült előle, Voldemort égett a bosszúvágytól… - Erről én miért nem tudok? – lepődött meg a másik. - Talán a kémed felmondta a szolgálatot, ahogy sok-sok évvel ezelőtt. Mégis, képes voltál a tudtom nélkül beszervezni a keresztfiamat is. Nem volt elég egy család életét tönkretenni, egy fiatal tehetséget is veszni hagytál. - Na, most már elég! – csattant fel Albus. – Ha jól tudom, te se álltál a fiú mellett, mikor szüksége lett volna rád. - Igen, mert miattad a családomat kellett elrejtenem! Voldemort azóta üldöz minket, csak azért nem ölt meg, amiért Luciust se bántotta soha. A tekintély miatt, hisz nem csak Angliába kellettek neki emberek, a világra fáj a foga. Te is pontosan tudod! Perselus semmiről se tehetett, csak szerelmes volt. - A fensőbb jóért tettem, ahogy most is teszem. - Hogy van jogod mások élete felett dönteni? Takarodj innen! – kiáltotta Philip. - A keresztfiadnak szüksége van rád! – ordította túl az igazgató, a híres nyugalom veszni látszott. - Mit csináltál már megint, Albus? – csattant fel a másik. - Nem az én kezem van a dologban. - Azt hiszed, hogy el is hiszem?! - Perselus kedvese, aki gyereket vár, haldoklik. - Mi történt? – kérdezte homlokráncolva Philip. - A lány végezni akart magával… - Ennyire csökkent a gyógyítók színvonala Angliában? – horkant fel a férfi. - A lány állapotát egyszerűen nem tudjuk stabilizálni… - Érte valami sokkhatás? - Igen. - Induljunk, Albus! *** Vivus meglepetten hátrált az ajtótól. Teljesen kétségbe volt esve, mégis mi lehet a lánnyal? Mit tett az ostoba? Nem ilyennek ismerte, ő nem volt olyan, aki véget vet az életének azért, mert kilátástalannak látja a helyzetet. - Philip - vonta fel a szemöldökét Piton. – Miért jöttél el? - Ha gond, el is mehetek. - Nem azt mondtam. - Perselus, ez itt ki? – nézte meg magának alaposan a Philipnek nevezet egyént Draco. - A keresztapám. Na, megnézzük vagy még álldogálunk egy órát itt? - Ne légy türelmetlen – majd elindult a fiatalabb után. Draco is követte őket, de Albus Dumbledore a szemközti fal felé intézte szavait: - Előjöhet, Miss Crow. - Honnan tudta, igazgató úr? Most letartóztat? Mielőtt válaszolt volna, végig hordozta nyugodtnak látszó tekintetét a lányon.- Nem. Miért jött ide? - Judy még mindig a legjobb barátnőm. - Mit keres ez itt? – csattant fel Draco. - Segíteni jöttem… - válaszolt csendesen Vivus. - És ezt is el is higgyem?! – csattant fel a fiú. – Őt is meg akarod ölni… - kelt ki magából Draco. Az ajtó ismét feltárult, majd Philip lépett be rajta. - Albus, nem akarlak sürgetni, de ugye tudod, hogy nekem nem tanácsos Angliában tartózkodnom… - Tudom, Philip – bólintott az igazgató. - Mit csinálnak Judyval? – kérdezte Draco. - Megpróbáljuk meggyógyítani… - Megpróbálják? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Maga és az igazgató? - Nem, a lányom és én – mondta teljes nyugalommal Vivus apja. - Nem lehetne egyedül? Az egy gyilkos! – mutatott rá a lányra Draco. – A végén őt is megöli, de előbb fogom én megölni – vicsorogta, majd már indult is a lány felé. - Draco! – szólt rá Piton. – Maradj nyugton! - Nem vagy normális, Piton! – kiabált Draco. – Hogy bízhatod egy gyilkosra az életét? - Petrificus totalus! – hallatszott az igazgató hangja. Minden jelenlévő csodálkozva meredt az igazgatóra. - Ha nem lépek közbe akkor végzett volna Miss Crowval. - És csak ketten tudjuk végrehajtani a varázslatot, de ha azt akarják, hogy a lány ilyen állapotban maradjon, akkor szóljanak és megyünk – hallatszott Philip mély hangja. - Segítsenek rajta – mondta végül Piton. - Szeretnék utána beszélni Malfoyjal - szólalt meg Vivus. - Inkább ne tedd – szólt az apja és közben a lánya vállára tette a kezét. - Majd eldöntöm én, jó?! – csattant fel a lány. - Perselus, kezdhetjük? – kérdezte Philip. - Mit? – kérdezte értetlenül a férfi. - Visszahozzuk a lányt… - Hogyan? Kapcsolatba lépünk vele? – kérdezte hirtelen Piton, úgy látszott kezdi érteni a dolgot. - Veszélyes lehet – szólt Philip. - Az életetekbe kerülhet. - Nem számít – rázta meg a fejét Piton. – Már nem. Nélküle nem tudok élni. - Szép és a mi életünk nem számít? – gúnyolódott Vivus. Piton arcán először döbbenet futott végig, majd a düh vette át a helyét. – Te nem vagy észnél! - Perselus, nyugodj meg, te meg, lányom, ne ingereld. Tudod, hogy mire vállalkoztál, különben nem lennél itt. Meglehet, hogy a kicsik erejével még esélyünk is lesz rá. Most menjünk, kevés az idő. Philip és lánya az ágy két oldalán foglaltak helyet. A többiek, tőlük nem messze helyezkedtek el. - Ez a művelet el fogja használni minden erőnket, szóval nem lesz több alkalmad kihúzni. Vagy most, vagy semmikor. - Perselus kérlek, gyere ide, elmondok pár fontos tudnivalót. Először is, ahogy kimondjuk a varázsigét, onnantól számítva lesz két órád, itt a mi idősíkunkon. De előtte lesz egy úgynevezett elválasztó síkság, amin az átkelés időtartama, a te lélekjelenlétedtől függ. - Mégis, mennyi idő alatt lehet keresztülmenni ezen a síkságon? – kérdezte még mindig döbbenten a professzor. - Akár egy perc alatt átérhetsz, de megeshet, hogy egy élet se lenne elég rá. Rajtad múlik. - Professzor, miután átért az említett síkságon meg kell keresnie Judy-t. Ha minden igaz, lesz egy kikövezett út, az kövesse. De semmi esetre se térjen le róla! - Miért? –nézett a lányra. - Mert akkor a lelke elveszik, gondolom, azt nem szeretné. - Nem. Még valami, amit tudnom kéne? – kérdezte cinikusan. - Van. Ha letelik a két óra, és ti még mindig bent vagytok, akkor ti is velünk pusztultok. Lehet, hogy még egy kicsit kitart a varázserőnk, de ne számíts sokra. Vivus nagyon le van gyengülve. És még valami: ne nagyon varázsolj, mert elfogy az erőd. Bármely kisebb varázslat súlyos veszteséget okozhat azon a síkon. - Honnan lehet tudni, hogy egy varázslat elhasználja minden erőmet? – rémült meg Piton. Philip felemelte a kezét. – Azt legtöbbször sehonnan. Ha a varázslat több energiát követel, mint amennyi az adott testedben van, akkor véged. Ha az útjára engeded a varázslatot, már nem szívhatód vissza, még akkor, se ha megöl. - Biztató kilátások. Milyen adott testről beszélsz? - Te vállaltad. Azon a másik síkon, ahol Judy lelke megakadt, ott egy amolyan asztráltested lesz. - Végül is, milyen másik síkról beszélünk mi? - Drága keresztfiam, hát a túlvilág. A túlvilág. Piton egyre jobban kezdte elveszteni józan ítélőképességét. - Majd utána beszélünk, de most menned kell. A kislány nem fogja sokáig kibírni. Sok szerencsét. Vivus, mehet? - Igen, apám. Egyszerre mondták ki a Judyhoz vezető út, „jelszavát”. - Patere ab inferni! - Piton teste elernyedt, míg a másik kettő szorosan tartotta egymás kezét Judy teste fölött, varázsigéket mormolva egyhuzamban. Még soha nem tapasztalt érzés kerítette birtokába. Olyan volt, mintha a világ darabokra hullott volna. Vagy csak ő hullott darabokra? Nem tudta. A forgás és a szétszaggató érzés olyan hirtelen ért véget, ahogy kezdődött. Halk puffanással ért földet, egy tarka réten. Az illúzió szertefoszlott, a fű eltűnt, síkság vette át a helyét, a virágok pedig elszáradt fatörzsekké alakultak. A napot nem látta, a holdat sem, nem tudta, mi ad világosságot. Most legkevésbé sem érdekelte, ráér ezeken később gondolkodni. - Judy – suttogta maga elé. – Meg kell találnom Judy-t, amíg nem késő – mondta elszántan. A síkság egy síkban elkezdett szétválni, Piton pedig félreugrott, hogy nehogy beleessen a hirtelen keletkezett szakadékba. Végül már nem mozgott tovább a föld. Piton nem tudta mennyi idő telt el, talán egy perc, kettő. Vagy talán több? Valami szürkeség kezdte bevonni a szakadékot. Amikor közelebb ért, akkor a férfi látta, hogy apró, szürkén csillogó kövek fedik be a szakadékot. - Na és most merre? – tette fel magának a kérdést, mikor látta, hogy az út tovább folytatódik a háta mögött. – Most merre? Merlinre is! – kiáltott fel. Az ösztöneire hallgatott, és elindult arra, ahonnan az egész jött. - Mi történt? – kérdezte magától. – Merre lehet Judy? Ahogy haladt előre, körülötte egyre több lett a fa. Elég magasak voltak, sűrű lombsátorral, így nem eresztettek át túl sok világosságot és ahogy haladt beljebb egyre rosszabb lett. Nem csak a látási viszonyok. Egyre rosszabb érzés kerítette a hatalmába. Rossz emlékek rohamozták meg. Próbálta őket kizárni az elméjéből, de egyre nehezebben ment. Mágiát pedig nem használhatott. Most nem csak a saját életével játszik. Ha varázsol, annak beláthatatlan következményei lesznek. Meghal Judy, meghal a kislányuk, meghal a keresztapja – bármennyire is rossz volt a kapcsolatuk régebben, nem akarta, hogy miatta haljon meg - meg még a másik lány is, Vivus. Úgy érezte, az erdőnek soha nem lesz már vége és egyre nagyobb súllyal törtek rá a rossz érzések. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje van már ott. - Hova tűnt el a síkság és miért? – tette fel magának a kérdést. Már azon volt, hogy megforduljon, de az ösztönei mást súgtak. Biztos volt benne, hogy erre van a lány. Sietnie kell! - Perselus, Perselus… - hallott egy sejtelmes női hangot. Nagyon ismerős volt, valamikor régen hallotta már. A hang közeledett és közeledett, már egyre közelebbről hallotta. Pár méter után, az úttól alig pár méterre egy patak tűnt fel, amiből egy barna hajú szépség bukkant elő. Fedetlen testén a vízcseppek lassan haladtak lejjebb a csípőéig, ott már a víz jótékony takarása érvényesült. - Perselus, hát eljöttél értem? – invitálta a férfit a vízbe. –Gyere, olyan hűs a víz. Ölelj meg! - Lily? Mit keresel itt? Te meghaltál. - Nem haltam meg, itt vagyok, hisz látsz. Nem? – kacérkodott a nő. - Igen, de mégsem. Potterhez mentél, pedig én is megkértem a kezed. - Annak már vége, örökké együtt maradhatunk, csak gyere ide. A férfi már majdnem lelépett a kikövezett útról, de ekkor egy emlékkép, vagy hasonló villant be a szemei előtt. Egy dombon áll, egy sír előtt, és azt kívánja, bár őt is megölték volna. Aztán megfordul, és lerogy a földre. A sírkőn egy idézet állt, két névvel. Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet, de a kegyetlen halál mindent összetépett. Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél, nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél. Egy reményünk van, mi éltet és vezet, hogy egyszer majd találkozunk veled. Judy Fenson Piton (élt 17 évet) Született: 1979. 12. 20 Elhunyt: 1997. 04. 28 Legadema Piton (1 hónapos) Születés: - Elhunyt: 1997. 04. 28