***

- Adava Kedavra – mondta szenvtelen hangon Lucius.
Olyasmi történt, amit eddig még soha nem tapasztalt még Voldemort sem. Perselus teste lángokra kapott, és szörnyű hangok és fájdalmas kiáltások közepette hamuvá égett.
- Mit csináltál Lucius? – vonta össze a szemöldökét Voldemort.
Vivus vetett egy ijedt pillantást a férfi kettősre.
- Nem tudom, Nagyuram – rázta meg a fejét Lucius. – Én csupán az Adava Kedavra átkot mondtam ki rá.

- Ne nézz hülyének. Azt én is láttam!
- Akkor?
- Pofa be Lucius, ne ellenkezz velem. Crucio! – majd felnézve a többiekre, dühösen elkiáltotta magát. – Mindenki kifelé! Te nem, Lucius, beszédem van veled – állította meg a feltápászkodó férfit.
Vivus még mérlegelt, hogy maradjon-e, de Lucius kérlelő tekintettét látva ő is kisétált a teremből. Szép lassan besétált a szobájába, majd fáradtan hanyatlott az ágyra. A férfi percek múlva se tért vissza, így a fáradság ellenére felkelt és elindult vissza, hogy megkeresse, vagy valahogy kihozza a férfit Voldemorttól.

Alig tett meg néhány lépést és eszméletlenül esett össze.

- Nagyuram – kezdte Lucius.
- Tudsz valami értelmes magyarázatot adni? – kérdezte Voldemort.
- Nem…
- Akkor meg?
- Nem tudom mi történt, Kegyelmes Uram…
- Akarsz még valamit is mondani, ezen kívül?
- Az a fő, hogy az áruló már nincs életben – mondta bizonytalanul Lucius.

- Az a fő?! Egyáltalán nem, hanem az, hogy mi a fészkes fene történt az előbb! Amíg épkézláb választ nem kapok, ne is lássalak. Holnap este nyolckor fogjuk végre hajtani Miss Crow „varázslatát”. Addigra legyetek készen mindketten. Most elmehetsz.
- Igenis.

„Hogy rohadnál meg, te görény.” Mérgelődött magában Lucius, kifelé menet. Gondolataiba mélyedve nem is figyelt a külvilágra. Arra eszmélt fel, hogy megbotlik valamiben, valami puhában, lenézett és az ájult lány látványától észhez tért.

- Vivus, térj magadhoz. Hallod? –szólongatta a férfi, miközben lecserélte a borogatást.
- Hol… hol vagyok?
- A szobánkban, te lány. Neked ez a hobbid? –mosolygott Lucius. Ez is a ritka alkalmak közé sorolható, gondolkodott el a lány.
- Mégis, micsoda?
- Ahányszor csak magadra hagylak, mire visszatérek, te a földön fekszel, ájultan. Vigyáznod kellene magatokra – simított végig a lány pocakján.

A lány elmosolyodott, majd rögtön utána el is komorodott az arca.
- Lucius – kezdte.
- Mi a baj?
- Nem mondanám éppen bajnak, de…
- Mi az? Mond el – kérlelte a férfi. - Máskülönben nem tudok segíteni neked.
- Beszéltem Judyval…
- Micsoda?! – kérdezte Lucius. – Hogyan és mikor?
A lány mindent elmondott neki, de közben egyre jobban tartott a férfi reakciójától.

- Hülye liba! – vágta arcul Vivust, de ahogy a könnyáztatta szemekbe pillantott, egyből megbánta tettét.
- Takarodj innen, kifelé –mutatott az ajtó felé a lány, de meg is bánta. Lucius az előző kis lelkiismeret furdalás után, a lány kézjelzésén feldühödve ordítani kezdet.
- Takarodjak ki, én? Drága bogaram, ez az én szobám.
- Mégis, mi a bajod? – sírt Vivus.
- Hogy mi a bajom? Nekem mi a bajom?! Ezt még te kérdezed? Az életemmel játszok, minden egyes találkozáskor a Nagyúrral, te meg egy griffendéles liba miatt képes lennél megölni?
- Én is griffendéles vagyok, ne feledd!
- Jaj, ne áltasd magad kiscsillag. Azért kerültél abba a házba, mert Piton megbabonázta a süveget. Egyáltalán nem kerültél volna oda, de a Mardekárba sem. Szégyent hozol a Crow névre, a volt házadra, sőt rám is.

Majd a lány válaszát meg se várva, kicsörtettet az ajtón.

Már teljesen mindegy – gondolta magában. - Itt nem maradhat, a Roxfortba vissza nem mehet.
A folyosón belebotlott Luciusba.
- Mégis hova mész? – förmedt az rá.
- El innen.
- Mégis, hova? Te ostoba!
- Nem teljesen mindegy neked? – kérdezte a lány dühösen. – Az előbb mondtad, hogy takarodjak innen.
- Mégis, hova mennél? – kérdezte a férfi látszólag semleges hangon, de legbelül átkozta magát az elhamarkodottságáért.
- Mégis, miért érdekel téged? – kérdezte könnyes szemmel a lány, majd elsietett a férfi mellett.
Elsietett volna mellette, ha egy erős kar nem ragadja meg.
- Nem mész el innen – sziszegte a férfi.
- Majd te fogod nekem megmondani, nem?
- Esélyed se lenne odakint…
- Nem akarok ott élni, ahol gyűlölnek – morogta a lány, majd arcon vágta a férfit, utána pedig kisietett a házból.

Lucius az épp hopponáló lány után kapott, de nem érte el.
- A francba! –dühöngött. –Előbb kell megtalálnom, mint az aurorok. Merre mehetett?

Vivus egy hatalmas birtok szélén ért talajt, a rátörő rosszullét csak percek múltán kezdet el csillapodni. A tájat egy szép ívű vasrács választotta el a csodásan kialakított kerttől. „Remélem, még nem változtatták meg a belépőkódot”. Majd közelebb lépett és karját végighúzta a pentagram alakú jelen. Az ajtó csikorogva nyílt ki.

Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha nem a megadott jelen húzza végig a kezét. A helyet, ahova menni készült, rengeteg védő és ártó varázslat védi az illetéktelen behatolók elől. Most kissé megnyugodva érte el a ház bronzból faragott ajtaját, megemelve a sárkány alakú kopogtatót.

Tanácstalanul álldogált a hatalmas előcsarnokban, nem tudta merre keresse a szüleit. Sőt, hirtelen abban sem volt biztos, hogy valóban itt kell lennie.
Nem telt bele sok időbe és egy gyönyörű asszony sietett le a hatalmas márványlépcsőn.
- Vivus! – futott oda a lányhoz és átölelte, majd hátralépett a lányától és végigmérte. – Miért jöttél haza?

- Már nem is örülsz nekem anyu? – kérdezte a lány miközben egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Hogyne örülnék neked, Drágám! – mondta az asszony majd ismét átölelte a lányát. – Csak túlságosan váratlan volt az egész.
- Értem – bólintott a lány.
- Miért jöttél évközben haza, Kicsim? – kérdezte az anyja.
- Hosszú, anyu – sóhajtott egy nagyot a lány, s minden erejével küzdött a feltörni akaró sírás ellen.
- Apu merre van? – kérdezte végül.

- A dolgozószobában, mint mindig. Miért? Valami baj van?
- Lehívnád őt a nappaliba? Szeretnék beszélni veletek, nem várathat magára az ügy.
- Persze, de nagyon megijesztesz drágám. Nagyon sápadt is vagy, ne hívjam Evelint?
- Nem kell, csak apát, majd keresek magamnak bájitalt. Nem kell ehhez a szolgálólány.
- Látom, még mindig nem változtál – húzta el kissé a száját az idősebb nő, majd kecsesen elindult férjéért.

Percekkel később egy középkorú férfi rontott be az ajtón, majd lányához lépett és szorosan megölelte. Sötét tekintetében csak úgy csillogott az aggodalom és a szeretet.
- Vivus, szeretett lányom. Nagyon hiányoztál, miért jöttél haza?
- Beszélni szeretnék veled, apám.
- Rendben. Safira, szólj a házimanóknak, hogy hozzanak ételt és italt.
- Jó, intézkedek, Philip – majd intésére megjelent egy manó. Két perc múlva azt asztalon pihent a meleg élet és ital.

- Tessék, ülj le – mondta Mr. Crow és odatolt egy széket.
Vivus hálásan roskadt le a székre.
– Köszönöm – A keze remegett kissé, így hát ujjait a térdén kulcsolta össze. Ez a kis mozdulat nem kerülte el a családfő figyelmét sem.
- Nem muszáj enned, drágám –mondta Safira -, de azért itt van, ha mégis éhes lennél - tolt egy púposan megrakott tányért a lánya elé.
Vivus maga elé húzta, de pár falat után feladta a küzdelmet. Az evés most azok a dolgok közzé tartozott, amit nem bírt volna elvégezni.

- Hogy érzed magad?
- Borzalmasan.
Az anyja várt egy pillanatig. –Tudom, hogy nem ez legalkalmasabb perc, de tudnunk kell… mi történt? Azóta a veszekedés óta, szinte nem is tartod velünk a kapcsolatot - utalt a Malfoy-jal folytatott kapcsolatára, amin még anno összevesztek.

- Semmi, én csak látni akartalak titeket.
- Vivus! – Mr. Crow előre hajolt. – Ezt nem adod be nekünk. Én is azok között voltam, akik „összevesztek” veled, pedig csak megvédeni akartunk anyáddal. Azóta híredet se hallottuk, csak az év végi vizsga eredményeidet kaptuk meg. A nyaraidat, annál a Fenson lánynál töltötted. Ennek immáron 2 éve. Nem ok nélkül kerestél fel minket.

Vivus nem bírta sokáig, eleredtek könnyei. Az elmúlt napok viszontagságai betettek neki. Vigasztaló kezek érintették meg és rájött, hogy édesanyja ül mellette. Az asszony magához ölelte a síró lányt, aki végül kimerülten és akarata ellenére elaludt.

- Philip, most mi legyen? – aggódott a már-már őszülő asszony.
- Felvisszük a szobájába, hadd pihenjen. Bármi is történt, kiderítem. De előtte felkeresem Albust, ő biztos tudja, mi folyik itt. Ha Malfoy a bűnös, én megölöm.
- Csillapodj, Philip.

Vivus másnap reggel igyekezett nem gondolni az utóbbi napok eseményeire, túlságosan fájdalmasak voltak ahhoz, hogy rágódjon rajtuk. Mégis, alighogy felkelt, megrohanták a kétségbeesés hullámai. Noha nem nyitotta ki a szemét, ezzel se tudta visszatartani újra és újra felfakadó könnyáradatát.
- Nem bírok ezzel együtt élni! - nyögte.
Valamilyen gondolatot vagy reményt keresett, hogy egyáltalán megőrizhesse ép eszét. Teltek a percek, majd elég erőt gyűjtve felállt és a fürdőbe lépett. Már napok óta nem fürdött olyan jót, mint most. Elhagyva a helyiséget, észrevette, hogy már előkészítették neki a frissen mosott ruháit. Szép lassan felöltözött, majd az asztalra helyezet bájitalokból kiválasztott egy nyugtató és erősítő főzetet.

Megitta őket, de hirtelen megszédült. Nem hatottak a bájitalok, összeesett.
- Aú – jajdult fel mikor beverte a fejét az asztalba, azt már nem érezte, amikor földet ért.

***
Órákkal korábban, Albus Dumbledore irodájában.
- Albus! – szólt idegesen és türelmetlenül a férfi – Tudni akarom, mi történt a lányommal!
- Én is régen láttalak téged, Philip –biccentette az idős mágus a férfi felé. – Minek köszönhetem váratlan látogatásodat?
- Az előbb mondtam – vicsorogta a férfi. – Tudni akarom, mi történt a lányommal…
- Miss Crow néhány napja itt hagyta a Roxfortot.
- Nem csak az elmúlt néhány napról beszélek most! – csattant fel a férfi. - De az is érdekelne!

- Öreg barátom, nyugodj meg.
- Nem nyugszom! Tegnap olyan állapotban kereset fel, ami felettébb nyugtalanító.
- Ott van? Azonnal el kell hoznunk onnan. – emelkedett fel a székből az ősz szakállú férfi, de a másik fenyegető testtartása megállásra késztette. –Nem, Albus, előbb beszámolsz nekem a dolgok állásáról. Most!
- Nem olvasol újságot?
- A Prófétára gondolsz? Albus, Albus nem hiszem el, hogy nem rémlik. Évek óta be se tettem a lábam Anglia területére.
- Most jelenleg nem csak a Prófétára gondolok - dörzsölte meg az orrnyergét. – Philip, a lányod beállt Voldemort seregébe.
- Nocsak, tényleg?
De a férfi arcán semmi meglepődés nem látszott és ezt Albus is látta, értette is. Hisz Philip is halálfaló volt, mit is várt volna a lányától? Az már más kérdés, hogy Voldemort száműzte a férfit Angliából.


- Nem Albus, nem engedem, hogy visszahozasd, erőszakkal sem. A Francia Mágiaügyi Minisztérium meg nem fogja kiadni őt! Ezt garantálhatom!
- Ha a lány nem önszántából állt be a halálfalók közé, akkor védelmet tudunk adni neki…
- A család ősi kastélyánál nagyobb védelmet nem adhat semmi és senki sem neki!
- Tudom… - bólintott az igazgató.
- Ha tudod, akkor mégis, mi a probléma? Otthon marad és kész!
- Megölt egy lányt… Keresi emiatt is a Bűnügyi részleg! Voldemort is keresi!
- Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét Philip.
- Igen, a lányod terhes…
- Terhes? – kapott levegő után a férfi. – Ugye nem attól a féregtől?
- Most nem az a lényeg!
- Hanem, mi?! – kiabálta Vivus apja.
- Voldemortnak terve van vele, jobban mondva velük.
- Mit akar az tőlük?
- Szerintem a Crow család mesés varázserejére fáj a foga…
- És mégis hogy akarja ezt megszerezni, hogy a fél családot beállítja a seregébe? Mert nem ér vele el sokat.
- A gyerekeket akarja…
- Álljunk meg egy szóra – vágott közbe a fiatalabb. – A lányom ikreket vár?
- Igen – bólintott az igazgató.

Ekkor felizzott a kandalló és Mrs. Crow feje tűnt fel.
- Albus –intett a fejével, majd férjéhez fordult. – Philip baj van, a tegnapi vendégünk rosszul lett, nem tudom, hogy mi lehet a baja… eszméletlenül talált rá Evelin. Két bájitalos üveg tartalma hiányzik, de egyiknek sem ezt a hatást kellene okoznia. Már a Szent Infetnibe (francia kórház, olyan, mint a Szent Mungó) szállítottuk. Az állapota percről percre romlik, az orvosok se tudnak semmi biztosat.
- Hagyd csak, tudja – ekkor tudatosult a férfiben a nő szavai. –Micsoda?! Azonnal megyek.

Már majdnem elhagyta az irodát, mikor az igazgató felé fordult.

- Albus, semmi esetre se hozhatom őt ide vissza. Te is nagyon jól tudod, hogy önszántából állt be halálfalónak, miattam. Ezen már nem lehet változtatni, de most végre haza talált és ez a fontos. Mindent megteszek, hogy megvédjem. Köszönöm az információkat – majd végleg eltűnt a kandallóban.

Vivus hosszú ideig nem érzett mást, csak az égést az oldalában. Szinte minden lélegzetvétel fájt. Összezavarodott az időérzéke, nem bírta volna megmondani, hogy hetek teltek-e el, vagy csupán percek. Amikor végre magához tért, kinyitotta szemét és boldog mosoly terült szét az arcán. Egy pillanatra, mintha a szeretett férfi állt volna előtte. De tévedett csak édesanyja figyelte az ébredezőt.

- Szia, anyu – motyogta zavartan, majd oldalára fordult és a párnába temette az arcát.
- Jobban vagy, kicsim? – kérdezte aggódva az anyja.
- Nem és soha nem is leszek jobban – suttogta.
- Nincs olyan probléma, amire nincs megoldás.
- Tévedsz, anyu. Innen már nincs visszaút. Vissza kellene mennem Angliába, és hagyni, hogy Voldemort megöljön, amiért nem engedelmeskedtem.
- Nem teheted ezt magaddal és velünk sem. Tudod, a család azért van, hogy akkor is melletted legyenek, ha az egész világ is ellened esküdött. Apád egyébként, szerintem mindjárt itt lesz.
- Miért, hol van vagy volt?
- Angliában.

- Angliában? Voldemort hívatta? Ugye, nem miattam? – ült fel az ágyon a szőke.
- Dumbledore igazgatót kereste fel.
- Ő nem mehet vissza, a parancs ellenére. Halállal fog lakolni érte.
- Ez így van – hallatszott egy gúnyos hang az ajtóból.

A két nő egyből a hang felé kapta a fejét. Egy magas, fekete hajú nő állt ott, kivont pálcával. Mögötte két halálfaló állt, de az arcukba húzott maszkok miatt nem lehetett rájuk ismerni.

- Bellatrix Lestrange, takarodj innen – kelt lánya védelmébe Safira. Pálca híján, viszont a másik nő győzött. Alig pár másodperc alatt a földön ült, összekötözve.

- Vivus, Vivus hát te semmiből se tanulsz? – hangja halk és fegyelmezett volt, ugyanakkor különös mód őrület csenget vissza belőle. – Mit is csináljak veled, Safira?

- Hagyja őt békén! Engem akarnak, hát vigyenek.
- De felvágták a nyelved, bogaram. De legyen, veled később számolok. Úgy, ha jól számolom, körülbelül most.

Terve viszont nem sikerült, mivel egy ököl akadályozta meg. A két halálfaló elkapva a felugró Vivust, hoppanáltak. Bellatrix idegesen fordult a megkötözött nő felé. – A lányod mentette meg az életed, de nem húzod sokáig. Ezt garantálom! – majd ő is eltűnt a semmiben.

Ekkor lépett be a kórterembe Philip, egyből feleségéhez rohant, aki közölte vele a tényeket.
- Drágám, most menj vissza a házba és szólj Albusnak. Mesélj el neki mindent, és mond meg neki, hogy elmentem a lányért.
- Nem, nem mehetsz vissza. Meg fog ölni! – kapaszkodott kétségbeesetten a férfiba.
- Nem hagyom, hogy a másik lányom is meghaljon. Az unokáimról nem is beszélve.
- Unok…unokák? Mi?
- Erre most nincs idő, menj.

- Hát, hazatért a mi kis elkóborolt halálfalókánk. Bella, tudtam, hogy számíthatok rád.
- Nagyuram, mint mindig – hajtott fejet, majd szép lassan hátra sétált a körbe.
- Hol voltál? – csapott le a lányra Voldemort.
- Kémkedni voltam, de ez csak négyszemközt mondhatom el, Nagyúr.
- Hazudsz nekem? Szajha…
- Miért hazudnék?
- Lehet, hogy…
Vivus közbevágott:
- Most nem tudok mindent bebizonyítani neked. Tartsd meg a kétségeidet, amíg kettesben nem beszélhetünk.
- Mégis, hogy merészelsz ilyen hangnemet megütni velem szemben? – sziszegte Voldemort. –De, mindegy is. Elérkezett a pillanat, mikor végrehajtjuk az Artinimea bűbájt.

A lánynak feltűnt, hogy az ajtó, ami az előbb még csukva volt, most nyitva állt. Összeszűkült szemekkel figyelte, majd ismét Voldemortra fordította a figyelmét.
- Gyere ide! – utasította Voldemort, ezzel kizökkentve a lányt a gondolataiból.
A lány bizonytalan léptekkel indult el felé. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte a párost.
- Még néhány perc és akkor nagyobb hatalom lesz nemsokára a kezemben, mint eddig bárki másnak volt. Artinimea – suttogta, szinte mámoros hangon.
A lány kétrét görnyedt a fájdalomtól. Azt hitte rögtön szét fog szakadni a teste… Az érzés csak rosszabb lett.
- Ne félj – suttogta Voldemort, felemelve a lány állát, aki fájdalmában az ajkát harapdálta, hogy fel ne ordítson. – Még néhány perc és vége. Voldemort Nagyurat többé senki sem fogja legyőzni és ebben te neked lesz az egyik legnagyobb szereped. Bizonyíthatnád-e nagyobb dologgal a hűségedet? – fűzte tovább a szót.
- Reducto – hallatszott egy kiáltás, valahonnan a lány mögül. Vivus a következő pillanatban már szinte nem érzett fájdalmat. Érezte, valaki megragadja a derekát, majd pajzsbűbájt von maguk köré és elkezd vele rohanni a terem kijárata felé, kerülgetve a lehulló plafondarabokat.
- Állítsátok meg őket! – hallotta Voldemort dühös ordítását.
- Mindjárt biztonságban leszel, lányom – hallotta az apja mély, megnyugtató hangját

- Apa?
- Ccss… ne beszélj. Merre is kell most fordulni? – esett kétségbe a férfi.
- Uram erre, siessen – húzta az ideges férfit balra a hirtelen felbukkanó Lucius Malfoy.
- Álljon meg a nászmenet. Én nem megyek veled sehova.
- Apa, kérlek. Bízz benne… bízz bennem! – bizonygatta szinte lázasan Vivus. Lucius látva a másik beleegyező tekintetét, átvette a vezetést. Elindultak a keleti szárny fele. Kicsivel később, már a tengerparton haladtak végig. – Még néhány méter és elérjük a hopponálási pontot – jelentette ki Lucius.

Félúton jártak, mikor Philip figyelmezette őket.
- Halálfalók!
Lucius, ha most nem lett volna akkora veszélyben, szembe röhögte volna a férfit, hisz ők is azok voltak. Egy különbséggel: ők árulók. Malfoy megpördült, kavicsok repkedtek a lába alatt. Ott ahol néhány másodperce álltak, egy hatalmas kráter emelkedett ki.
- Futás! – vakkantotta el magát.

- Apu – mondta zihálva a lány és megtorpant egy másodpercre.
- Ne állj meg, Kicsim! – kiáltott aggódva a férfi, majd gyorsan a lány mellé lépett, hogy ha kell, megvédhesse. Bár hogyan tudná huzamosabb ideig feltartani őket? Egyedül van, legalább tíz halálfaló ellen.
- Apu… a Kiábrándító bűbájt – suttogta a lány – Alkalmazd a kiábrándító bűbájt.

A férfi megpróbálta, de ereje végett sajnos nem sikerült. Lucius lépett a lányhoz és a karjaiba vette. – Már csak ötven méter, kibírjuk. Jöjjön, Philip, majd én viszem Vivust.
Alig érték el a hopponálási pontot, egy átok találta el Lucius hátát.
- Menjenek! – ordított rá a másik kettőre. Vivus könnyes tekintettét látva mélyült el a sötétségben.

Nem merte őket a kórházba vinni. Voldemort megint utána küldené a talpnyalóit, inkább a kúriára mentek, ott nem fognak rájuk találni, túlságosan erős varázslatok védik a kastélyt.

- Philip? – kérdezte meglepetten Lucius, majd megpróbált felülni az ágyban.
Teljesen összezavarodott, próbálta időbélileg sorrendbe rakni az eseményeket.
Bellatrix és néhány harmadrangú halálfaló elhozták Vivust…
Voldemort megpróbálta végrehajtani a bűbájt, de Philip megakadályozta.
Majd a látszólagos üldözés – ő csak biztosítani akarta, hogy mind a négyen biztonságba kerüljenek, akkor is, ha azért az életével fizet.

- Jó, hogy végre magadhoz tértél. Már napok óta eszméletlen voltál. A hátadon lévő sebhely, mindig látszani fog. Sajnos, nem tehetünk ellene semmit.
- Vivus?
- Jól van, itt alszik a szomszéd szobában. Ne! – szólt rá a felkelő férfira. – Ne állj fel, még felszakadhat a seb.
- Hol vagyok?
- A Crow kastélyban, itt biztonságba lesztek.
- Miért? – tette fel a számára legfontosabb kérdést.
- A lányom miatt. Ő megbízott benned és láttam, hogy képes lettél volna feláldozni magad értük. Te a gőgösség istene, a nagy Malfoy. Nekem ennyi is elég.
- Honnan tudod, hogy nem vagyok Voldemort szolgája, hogy ez nem a terv része volt?
- Lehet, hogy az vagy.
- Lehet. De nem tudhatod, igaz?
- Hát…- somolygott a férfi. - Ezt így nem mondanám, mielőtt magadhoz tértél megitattalak Veriaserummal.
- Azért látom, a kétely a személyem felé, még mindig megmaradt.

- Mégis, mit vártál? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Egy jótettel nem tudsz rengeteg rosszat jóvátenni, ha az még a lányom életének megmentése is volt.
Lucius csak bámulta a másik férfit hosszúpercekig, majd végül megszólalt.
- Mit tudsz az Artinimea bűbájról? – kérdezte végül.
- Eleget ahhoz, hogy még jobban gyűlöljem Voldemortot.
- Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni?! – csattant fel Lucius. – A lányod bele fog halni.
- Hiszem, hogy nem… - mondta semleges hangon a másik.
- Bele fog halni a szülésbe! Ennyit tudsz róla…
- Lucius! – szólalt meg Philip. – Nem tudta végrehajtani teljes egészében a bűbájt…
- Ez igaz… De így is van kockázat! – mondta kétségbeesetten a másik.
- Van, de nem akkora – rázta a fejét a másik.
- Hogy tudsz így viselkedni? – dohogta Lucius. – Nem is érdekel a sorsa!
- Hogy mered feltételezni, hogy nem érdekel? – vicsorogta a lány apja. – Csak éppen próbálom hinni, hogy van még visszaút.
- Az a féreg nem hagy kiutat – köpte szinte a szavakat Lucius.
- Magától nem is.
- Látom, nem hagyod magad eltántorítani a nézetedtől – mondta végül Lucius. – Egyébként, hogy kerültél a kastélyba?

- A szokásos módon.
- Melyik örömlányod tudta, az e heti találka helyét? –húzta gúnyos mosolyra a száját Malfoy.
- Fogd vissza magad, Lucius! Megtaláltam a helyet és ez a lényeg. Én most megyek.
- És én mit csináljak addig itt? – fakadt ki a másik.
- Pihenj, jó barátom – nyomta meg a barátom szót, majd kilépett a szobából.

Percekkel később nyílt az ajtó, és egy sápadt szőke üstökös kukkantott be rajta. Mikor meglátta a kereset személyt, arcán hatalmas vigyorral, vetette magát a férfi mellé az ágyba.
- Lucius!
- Jaj, Vivus, sajnálom! Nagyon, nagyon hiányoztál. Megbántam, amit mondtam, én…
- Csss - emelte a férfi ajkaira mutatóujját, majd közelebb hajolt és meleg csókot lehelt a sápadt szájra. – Szeretlek, Lucius. Reményt adtál nekem.
- Te pedig jövőt nekem – Lucius, ahogy meghallotta saját magát, arca elsötétült, de csupán a zavar látszott rajta. Majd kimérten bólintott, a lány fel nem tett kérdésére.

Egymás karjaiban aludtak el, míg a férfi reménykedett, hogy a lányon nem fogott a varázs.

Néhány száz kilométerrel arrébb, a Főnix rendjének főhadiszállásán.
- Mikor tér már magához? – fakadt ki a nap folyamán immár sokadszorra a lány,
- Judy, nyugodj meg! – szólalt meg Draco, s közben nyugtatólag próbálta simogatni a lány hátát.
- Nem tudok! Nem érted? Egyszerűen nem megy. Azt mondták, hogy hamarosan felébred…
A lány felpattant az ágytól és vetett egy szúrós pillantást Dracóra.
Ő ezt nem érti – mondogatta magában.
- Ülj vissza – szólt neki a fiú.
- Nem fogok! – jelentette ki a lány,
- A fenébe is! Neked is, meg a kislánynak is baja fog esni a végén.
- Mi közöd van neked hozzá? – kérdezte a lány, majd keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. – Egyébként, honnan veszed, hogy lány? Lehet fiú is…

- Szerintem is lány lesz és remélhetőleg nem az anyuka hangját fogja örökölni – nyitotta ki nagy nehezen Perselus a szemét. Judy, ahogy meglátta kedvesét, hangosan visított egyet és Dracót megszorítva körbe-körbe forgott.
- Hééé, nem engem kellene megölelned? – méltatlankodott Piton, de egyből meg is bánta hirtelen kirohanását. Félt a lány reakciójától, de látva a másik szemében a boldogság lángjait, megnyugodott.