- Téged nem is érdekel?
- Most őszintén? – vicsorogta a férfi.
- Lehetőleg…
- Nem érdekel.
- Remek – horkantott fel a lány.
- Mégis mit vársz tőlem, te bolond lány?
- Bolond?
- Igen, az vagy!
- Megmondanád, mégis miért? – kérdezte a lány, csípőre tett kézzel.
- Nem úgy cselekedtél, ahogy a Nagyúr kérte!
- És? Ez olyan nagy dolog?
- Képzeld, az!
Elhallgattak, csak néztek egymás szemébe. Úgy látszott a férfi már-már megenyhült.
Hirtelen azonban összeszorította a szemét, és a bal alkarjához kapott.
- Mi történt? – kérdezte aggódva a lány.
- Mennünk kell – mondta vicsorogva a férfi.
- Mi? – kérdezte értetlenkedve Vivus.
- Nem hallottad, te átkozott? – csattant fel a férfi. – Mennünk kell – mondta tagoltan.
Majd választ sem várva odalépett a lányhoz, és kicsit durván magához húzta.

Piton és Draco ekkor lépett be a szobába, elhűlve látták, hogy Lucius épp hopponálni készül. Piton bármennyire is rühellte a lányt, most megsajnálta. Látta rajta, hogy fél. Malfoy is észrevette, de már nem volt visszaút. A lány választotta ezt az utat. Egy pillantást váltott a fiával, az áruló fiával, jaj, de fájt neki a felismerés, és hoppanált is.

- Draco, szólj az igazgatónak, és mesélj el mindent. Utána kérlek, keresd meg Judyt, és mondd meg neki, hogy ha visszajövök, szeretnék beszélni vele, és kérlek, vigyázz rá.

Egy sötét katedrális félében kötöttek ki, már majdnem az egész belső kör ott volt. Már csak Piton és Avery hiányzott, de alig telt bele pár másodperc, és Avery is megérkezett. A hallban tapintani lehetett a csöndet, Voldermort ezt kihasználva lépett be, és kígyószemeit a párosra fókuszálta.

- Drága halálfalóim, üdvözöllek titeket–e bájos összejövetelen. - A bájos szón sokan elnevették magukat, de a férfi rosszalló tekintete megállította a továbbiakat.


- A mai gyűlés roppant fontos – folytatta, s közben végignyalta az ajkát. – Körünkben üdvözölhetjük ugyanis a Crow család legfiatalabb sarját – biccentett a lány felé, mire az kilépett a körből.
Ezzel egy időben halk ajtócsukódás hallatszott. Egy csuklyás férfi foglalta el a helyét a körben.
- Azt hittem már meg sem fogsz tisztelni minket a társaságoddal, Perselus – mondta élces hangon Voldemort.
- Elnézést, Nagyuram! – suttogta a férfi, majd mélyen meghajolt.
Piton leemelte fejéről a csuklyát, és farkasszemet nézett a kör közepén álló lánnyal. Vivus szemében most már nem nagyon látott félelmet, inkább esztelen elszántságot és dühöt.

„Oh, az ostoba.” – Piton legszívesebben megrázta volna a fejét. Nem tehette, egyet jelentett volna a lebukással. Óvatosan körbenézett, Luciust kereste tekintetével. Majdnem vele szemben állt a körben. A férfi szája esztelen vigyorra húzódott.
A férfi elszakította tekintetét a hideg szürke szemekről. Inkább a lányt figyelte.
A szíve hevesen vert. Volt valami Lucius tekintetében, amitől megijedt. A férfi bajba fogja őt sodorni!
Legszívesebben bokán rúgta volna őt.

- Ms. Crow, lépjen közelebb – adta ki az utasítást Voldemort, majd helyet foglalt fekete színű trónusán. – Crucio – suttogta hátborzongató hangon. Egy kívülálló becézésként fogta volna fel. De nem az volt, főleg nem a lány számára.
Testét iszonyatos – eddig még soha nem érzett - fájdalom járta át. Mintha ezer és ezer éles tőrt forgattak volna egész testében. Erőtlenül felnézett, látta, ahogy Voldemort kígyószerű szája őrült mosolyra húzódik.
Beleharapott az ajkába, kezét pedig ökölbe szorította, hogy ne ordítson fel a fájdalomtól. Kerülte Piton és Lucius tekintetét. Igyekezett az elméjéből kizárni a fájdalmat. Nehezen ment neki. Próbált csak szép és jó dolgokra gondolni, de nem ment. Túl szörnyű volt. Ott és akkor egyszerűen csupán a halál tűnt gyönyörűnek, ami feloldozza őt a fájdalomtól.
Nem! – kiáltotta egy belsőhang. – Nem! Ha valamikor, akkor most nem adhatja fel! Nem. Most, amikor itt van olyan közel ahhoz, hogy csatlakozhasson a halálfalókhoz.
Voldemort megszűntette az átkot.
- Látja, Ms. Crow… – kezdte, s a lány elé lépett. Hosszú fehér, pókszerű ujjaival megemelte a lány állát, hogy az pont a szemébe nézzen. – Így jár az, aki nem tartja meg Voldemort Nagyúrnak tett ígéretét.
- Én…
- Nem érdekelnek a kifogások – vágott a lány szavába. – Crucio – mondta ki újra a szenvedések és kínok szavát Voldemort.
Végtelennek tűnő percekig, talán órákig kínozták a halálfalók. Azt kívánta, hogy bárcsak vége lenne, így vagy úgy…
Mikor már minden reményt feladott, érezte, hogy gyengéd karok fonják körül a testét, és felemelik őt a földről.
- Elmehet mindenki! – adta ki az utasítást Voldemort. – Kivéve, ti ketten - bökött a párra.
Piton egy pillanatig habozott, de jobbnak látta, ha elmegy, mielőtt még magára vonja Voldemort haragját.
- Húzd fel a bal karján a talárt – vettette oda Luciusnak. – Morsmordre – suttogta a férfi.
A fájdalom szinte már semmi volt ahhoz képest, amit az este folyamán tapasztalt.
Érezte, ahogy a férfi még szorosabban öleli őt.
- Minden rendben lesz most már, Vivus – mondta.
A lány előtt elmosódott a világ.

- Piton, nyisd ki azt a hülye ajtót! – Dörömbölt az ajtón az ideges férfi, karjában a lánnyal.
Az ajtó résnyire kinyílt, de nem az állt ott, akire számított. Lucius szembetalálta magát egy felettébb csalódott Albus Dumbledore-ral.

- Hozza beljebb az ifjú hölgyet, és fektesse az ágyra. Perselus már készíti az erősítőfőzetet.

Malfoy szép lassan lefektette az ágyra a lányt, és kisimított egy kósza hajtincset a lány arcából. Kissé csalódott volt, nem akarta, hogy a lány beavatása ilyen kegyetlen legyen. És Dumbledore honnan tudta? A fia, hát ennyire rosszul nevelte? Mit rontott el? Gondolatmenetét, egy fáradt hang szakította meg.

- Mr. Malfoy, Önt ezennel halálfalóság vádjával a Mágiaügyi Minisztérium Auror Parancsnoksága értesítésével, beszállítatjuk az Azkabanba. További sorsát ott döntik el –értesítette az igazgató, de nem készült fel eléggé. A férfi pálcát ragadva túszul ejtette a saját fiát.

- Malfoy! Térjen észhez – csóválta a fejét az igazgató.
- Mégis mit vár tőlem? – horkant fel a férfi. – Nem fogok önként az Azkabanba menni. Ha bármivel is próbálkoznak, akkor ennek a kölyöknek fog baja esni! – ordította.
- Én a maga helyében eltenném azt a pálcát, Mr. Malfoy.
- Dumbledore, maga nincs a helyemben! Most szépen el fogok menni a fiammal és Ms. Crow-wal együtt.
- Stupor! - hallatszott egy hang a férfi háta mögül.
- Hermione! – kiáltott fel Draco, miután az apja összeesett az átoktól, és így nem tartotta már őt sakkban.
A lány odafutott hozzá, és megölelte.
- Minden rendben? – kérdezte a fiútól.
- Persze – felelte Draco, miközben viszonozta az ölelést.
Miután az igazgató megkötözte Luciust Piton lépett ki a magánlaborja ajtaján.
- Mindjárt kész lesz az erősítőfőzet – mondta semleges hangon. Tekintete a földön heverő férfire tévedt. – Elfogtátok – ez nem kérdés volt, hanem megállapítás.
- Granger kisasszonynak hála – bólintott az igazgató.
- Hogy van Vivus? – kérdezte végül Hermione.
Mindhárom férfi csodálkozva nézett rá.

- Miss Granger?
- Azt kérdeztem, hogy van Vivus.
- Megkapta a Jegyet – mondta tárgyilagosan Draco, átölelve kedvesét.
- Előbb kellett volna szólnom - sopánkodott a lány.

Dumbledore közelebb lépett hozzá, és barátságosan megölelte. Draco viszont apjához közeledett, és gyomron rúgta. Az a fájdalom, amit akkor érzet, mikor az apja képes lett volna feláldozni, megrendítette. Soha nem rajongót a férfiért, de ezt nem hitte volna.

- És most mi lesz vele? – kérdezte Hermione. Undorral az arcán sétált távolabb volt barátnőjétől.
- Ha kiderül, hogy önszántából állt be, akkor követi Mr. Malfoyt az Azkabanba.
- És ha…


- Ha nem, akkor szerencséje volt – közölte Draco. – Ezt nevezni szerencsének… Apám karjai közt.
- Imperio alatt állt… - szólalt meg ismét a lány. – Biztos az alatt állt… Biztos.
- Granger kisasszony, kérem, nyugodjon meg és üljön le – szólt kedvesen az igazgató, majd Pitonhoz fordult. – Hozzon, legyen szíves egy nyugtató főzetet a lánynak.
- Természetesen, Albus – bólintott a férfi, majd eltűnt ismét a laborban.
- Én addig értesítem a minisztériumot egy bizonyos halálfalóról – szólalt meg kis idő múlva az igazgató. Majd odalépett a kandallóhoz, kivett a tartóból egy kevéske hopp-port, majd a kandallóba lépve azt mondta. – Az igazgatói iroda!

Ez volt az a pillanat, amikor elszabadult a Pokol. Lucius szörnyű fejfájások között tért magához, amit Draco egyből észrevett. Közben a bájitalmester elment a laborba, a griffendéles lány nyugtatófőzetéért. Hermione a kisebb sokk miatt, nem látta a mellette megmozduló lányt.

- Óh, én drága apám. Csak nem elkaptak? – gúnyolódott a fiú.
- Draco, tudtam, hogy anyád vérét örökölted. Csalódtam benned.
- Pofa be! – Rúgott a földön fekvőbe. Ekkor érte a Capitulatus varázsige. Hermione felsikoltott, de nem bírta megakadályozni Vivus újabb átkát. A lány holtan hanyatlott a földre.

- Lucius, siess! – Ugrott a férfi mellé, felrántva azt, az ajtó felé rángatva. A Harry által mutatott titkos járatokat használva érték el a Roxfort vaskapuit. Visszanézve látta az egyre közeledő Pitont és a háttérben felbukkanó Judyt. Majd hopponált.

- Szóval miért akart beszélni velem? – kérdezte dühösen Judy. – Megmondtam, hogy nem akarlak többet látni.
- Csupán meg akartam beszél…
- A rohadt életbe! – káromkodott Draco, és két lépéssel Hermione teste mellett termett. Rögtön a lány csuklója után kapott. Kapaszkodott a lehetetlenbe. Nem lehet igaz! Vivus nem ölhette meg… Nem! Próbálta magát hitetgetni, hogy a lány csupán eszméletét vesztette. De az üres, üveges tekintet és a jéghideg kéz pont az ellenkezőjére utalt.
- Mi történt Draco? – kérdezte aggódva Piton.
- Én most megölöm azt a Mocskos dögöt! – ordította.
Judy értetlenül nézett a fiúra.
- Mi történt? – kérdezte. A legrosszabbtól tartott.
- Engem most Judy nem érdekel, megyek és megkeresem a drágalátos halálfaló barátnődet! Rohadt gyilkos!
- Gyilkos? – kérdezte sápadtan a lány.
Választ már nem kapott, a fiú ugyanis kirohant a lakosztályból. Villámgyors léptekkel szelte végig a pincefolyosóit. Mintha a folyosók is az ő oldalán álltak volna – egyszer sem tévedt el.
Kirohant a kastélyból egyenesen a Tiltott rengetegben lévő hoppanálási ponthoz.

***

Pár órával később a Malfoy kúria bejáratánál:

- Nyisd ki az ajtót Narcissa. Siess! – próbált határozott lenni az idősebb Malfoy, de nem jött össze neki. Fájt az oldala, és nagyon gyengének érezte magát, Vivusnak szinte cipelnie kellett.

A lány életében először sétált végig a pompás pázsiton, a szobrokkal és szökőkúttal díszített kerten át. Mikor meglátta a kúriát egy pillanatra a szava is elállt. Tudta, hogy csak rövid ideig maradhatnak itt, és most sajnálta igazán, hogy sikerült Luciust belekevernie ebbe. Üldözöttek lettek, ha ezt Voldermort megtudja, példátlan büntetésben fognak részesülni mindketten, hisz sikerült az egyik legbefolyásosabb halálfalóját lebuktatniuk. Mindezt csak miatta. Ha nem lett volna olyan gyenge, akkor nem kellett volna a Roxfortba menniük. De ezen már nem lehet változtatni, minél előbb össze kell szedniük a fontosabb holmijukat és eltűnniük.

Hatalmas botrányra számíthatnak, és ha ezt az apja megtudja. Egy nap alatt sikerül kirúgatnia magát a leghíresebb mágusiskolából, körözött bűnözőnek lennie, és még a Nagyúrnak is csalódást okoznia. Ahogy sikerült idáig jutnia a gondolatmenetben, megjelent Lucius felesége az ajtóban. Szinte nem is tűnt meglepetnek, hogy a férjét egy kamaszlány támogatja. Ahogy elérték, a nő átvette a férje támogatójának szerepét, és bevitte a legközelebbi szobába, kiadta a parancsokat a manóknak, s várt. Azok szép lassan átöltöztették a férfit, megitatták bájitalokkal, és két ládával tértek vissza. Vivus kérdő tekintetére a nő csak ennyit mondott:
- Tudtam, hogy ez lesz. Ahogy magához tér, menjetek innen minél messzebb, és soha ne is gyertek vissza.
- Miért? – lepődött meg a fiatalabbik lány.
- Ennyivel még tartozom ennek – húzta el a száját, miközben arisztokratikus vonásai megkeményedtek –, tizennyolc éven át szolgáltam, eltűrtem, hogy megaláz. De most vége. Most már semmi közöm hozzá. Jobb, ha siettek, már kihívtam az aurorokat. Hát ez lett a vége a nagy Lucius Malfoynak; a vérmániának és felsőbbrendűségnek ezennel vége. Remélem az Azkabanban fog rohadni.

Vivus erre a mondatra pálcát ragadott, és a nő nyakához nyomta. Lucius látása és fájdalomküszöbe végre a normális állapotára állt vissza, és csodálkozva nézte az elétáruló látványt. Életében két nőt szeretett, az egyikre most pálca szegeződik, míg a másik azt tartja sakkban. Malfoy kérdő tekintetére Vivus vázolta az elmúlt percek történéseit.

- Vivus, kérlek, kicsinyítsd össze a csomagokat, és menj le a konyhába élelemért. Ha végeztél, várj meg a kandallónál a váróban. El akarok búcsúzni a feleségemtől.

A szőke démon, látván a férfi határozott tekintetét elindult a konyhába.

- Mit akarsz, Lucius? – kérdezte fáradt hangon a nő.
- Búcsúzni jöttem – válaszolta a férfi.
- Elbúcsúzol, mi? Legalább ebben adsz valamire.
- Hiányozni fogsz – kezdte a férfi.
- Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a nő. - Legalább ne hazudj a szemembe! – csattant fel a nő. – Ne játszd, hogy bánsz mindent, még el találom hinni.
- Bocsánatot szeretnék kérni.
- Lucius, komolyan most kérsz bocsánatot? Ennyi év után. Szerinted ennyi év sérelmeinek emlékét ki lehet törölni egy egyszerű bocsánatkéréssel? Tévedsz. Ne fáraszd magad! Ne színészkedj, tudom, néhány percen belül úgyis kisétálsz a kis cafkáddal az ajtón, és remélem azzal együtt az életemből is.
A nő egy pofon csattanását érezte az arcán. Az ütésnek akkora ereje volt, hogy a szája széle felszakadt.
- Az igazat mondtam! – csattant fel Narcissa. – Menj csak el vele! De akkor engem többet nem látsz!
- Nem is akarlak! – sziszegte a férfi.
- Legalább ebben egyetértünk. – Emelte fel a fejét a nő. – Most pedig tűnj el a házból.
- Ez az én házam is! – csattant fel a férfi.
- Ennyi jár az elmúlt évek sérelmeiért… Egyébként meg vigyázz! Könnyen lehet, hogy egy ellenségednek eljár a szája a minisztériumban…

- Ez esetben, Narcissa, sajnálom, én akartam adni egy esélyt. Eljátszottad, mint az elmúlt években mindig. Viszlát, a túlvilágon, kedvesem.
A nőnek egy sikolyra tellett, utána már csak üveges tekintete maradt hátra.
Ekkor rohant be kétségbeesetten Vivus. Látszott rajta, hogy párbajozott, a hasától a válláig egy nagyon csúnya vágás szakította fel a ruháját; alján a vér nagy, kövér cseppekben hullott alá. Zihálva esett az elé siető férfi karjaiba, majd egy sóhaj kíséretével elájult.

- Neeeee! – hallatszott az ajtóból Draco hangja, meglátva anyja élettelen testét. – Most meghalsz, apám. Először a kis kurvád kerül a másvilágra, aztán te az Azkabanban fogsz abban a tudatban rohadni, hogy nem tudtad megmenteni!

A fiú felvette a harci állást, és már küldte is a támadóártásokat. Luciusnak annyi ereje volt csak, hogy a lány s maga köré védőbűbájokat emeljen. Még nem tért vissza az ereje.

„Valamit ki kell találnom, nem sokáig tartanak ki a pajzsok! Hogy lehetne elhagyni a kúria területét?” - járt lázasan Lucius agya. Addig a pillanatig, míg a halálos átok nem közeledet minél sebesebben.

A sötétjegy izzani kezdett a karján, tudta, hogy Voldemort hívja, így el fogja tudni hagyni a kúria területét, hiába védik azt bűbájok.
- Merlinnek hála! – sóhajtott fel a férfi, majd ölbe vette az ájult lányt.
- Mit csináltok? – csattant fel Draco. – Nehogy azt higgyétek, hogy ezt megússzátok! – ordította.
- Tévedsz, kölyök – mondta hideg mosollyal az arcán Lucius. – Már megúsztuk! – mondta, s közben még szorosabban ölelte a lányt.
A fiú egy halálos átkot készült feléjük küldeni.
- Draco, Draco – csóválta a fejét az apja. – Nincs benned elég gonoszság a halálos átok végrehajtásához. Látod, ha rám hallgattál volna…
- Szerencsére nem tettem – sziszegte a fiú. – Akkor már a kezemen lenne az átkozott jegy! Elcsesztem volna az életemet! Nem akarok rád hasonlítani!
- Szerencsére nem is hasonlítasz rám, csak külsőleg – morogta a férfi. – Te nem vagy a fiam!
- Én meg nem tekintelek az apámnak! Kvittek vagyunk…
- Elég ebből a kedves bájcsevelyből – szólt a férfi.
- Szerintem is – értett egyet Draco. – Avada…
Egy halk pukkanás hallatszott.
- Kedavra! – üvöltötte a fiú.
Az átok azonban a szemközti falba csapódott be. Vivus és Lucius elhoppanáltak már.
- A fenébe! – üvöltötte a fiú, amikor látta, hogy a fal nekiáll megrepedezni.
A plafonról egyre nagyobb törmeléktömbök hulltak a fényes padlóra, majd egy nagyobb robajjal az egész mennyezet leszakadt.
- Szeretlek, Hermione – suttogta Draco, miközben egy könnycsepp indult útjára a szeméből. – Nemsokára találkozunk…

Eközben egy távoli, sötét szobában.
- Mi történt a lánnyal? – csattant fel Voldemort. – Ugye nem halt meg?!
- Nem, de a drágalátos fiam megpróbálta megölni. De még így is súlyos vérveszteséget szenvedett… - mondta aggódva Lucius, miközben előre hajolt, hogy jobban megvizsgálhassa a lány most rendkívül sápadt arcát.
- Hívom Pitont… - szólt elgondolkodva Voldemort.
- Nehogy idehívd azt az utolsó szemét, aljas árulót! – vicsorogta Lucius.
- Nocsak, nocsak… Van merszed az egyik legjobb halálfalómról azt állítani, hogy áruló? – dohogta Voldemort.
- Nézd meg az emlékeimet egy merengőben, ha nem hiszed! De a fenébe is! A lánynak sürgős segítség kell! Nem látja, Nagyuram? Ha nem látjuk el időben, akkor meghal! Az átkozott kölyök olyan átokkal találta el, amit nem ismerek.
- Csakugyan? – felelte elgondolkodva a másik.
- Nem látja?! Csináljon valamit!
- Nagyobb tisztelettel beszélj velem, Lucius! – vetette oda kissé szórakozottan Voldemort.
- Elnézést, Nagyuram! – szabadkozott a másik férfi. – Csak aggódok a lányért…
- Csakugyan? – kérdezte Voldemort. Majd különböző bűbájokat kezdett mondani – a férfi számára ismeretlen, valamilyen egzotikus nyelven -, miközben a lány teste fölé tartotta a pálcáját.
- Nos? – kérdezte türelmetlenül Lucius.
- Malfoy! – csattant fel Voldemort. – Ne türelmetlenkedj, mert a végén bármennyire is tehetséges a lány véletlenül hagyom meghalni.
- Ne! – kiáltott fel a férfi – Ne hagyja, Nagyuram!
- Nocsak… – gondolkodott el Voldemort – Ennyire érdekel a kis szajhád sorsa?
- Nem… Csak.
- Ne is próbálkozz, soha nem voltál jó okklumens Voldemort Nagyúrral szemben. De lássd, milyen kegyes Voldemort Nagyúr hozzád, meggyógyítom a kis szajhádat.
- Képes rá? Vagyis megtenné…?
- Igen, megteszem, Lucius.
- De miért?
- Most azt akarod, hogy meggyógyítsam, vagy azt, hogy ne?
- Természetesen azt, hogy igen. – Emelte fel a fejét a másik, és próbált rezzenéstelen arccal az ura szemébe nézni.
A Sötét Nagyúr nem válaszolt. Csupán intett Luciusnak, hogy kövesse őt. A nappaliban a lányt lefektette az egyik fekete, bőrborítású kanapéra. Voldemort a lány fölé hajolt, úgy tűnt, mintha megcsókolta volna. Majd miután ajkai elváltak a lány szájától, akkor Vivus szája résnyire nyitódott, és egy szürke, alaktalan árny szállt ki belőle.
- Lucius… - kezdte Voldemort. – Látni akarom a fiadat. Nem érdekel, hogy milyen eszközzel hozod el elém. Ha nem jön el ide, meg foglak ölni. Habár – gondolkodott el a férfi. -, akkor a lánynak vége. Tudom, hogy az rosszabban érintene… A lány élete megér neked annyit, remélem.
- Természetesen, Nagyuram – felelte verejtékező homlokkal a férfi. – A lány most már meggyógyult? – vetett egy aggódó pillantást a kanapén heverő, élettelennek látszó testre.
Vivus teste borzasztóan sápadt volt; azt, hogy életben van csupán a már-már szabályosan emelkedő és süllyedő mellkasa jelezte.
- Rendbe jön most már – felelte hidegen Voldemort. – Azonban nem sok hiányzott ahhoz, hogy meghaljon – tette hozzá gúnyos vigyorral a száján.
- Értem és köszönöm, kegyelmes Nagyuram – mondta mélyen meghajolva Lucius.
- Most elviheted a lányt. A fiadat pedig minél előbb hozd a színem elé! Látni akarom!
- Természetesen – mondta Lucius, majd ismét meghajolt Voldemort előtt.
- Jut eszembe! Kérem az emlékeidet, amivel bizonyítani tudod, hogy Piton valóban áruló.

***
- Mégis miről beszélt Draco? – kérdezte értetlenkedve Judy.
Nem akarta, hogy igaz legyen az, amire gondol. De…
- Legfőképpen hova tűnt Vivus és Lucius? – kérdezte.
Piton nem válaszolt, hanem egyenesen odasétált a kanapéhoz, hogy megnézze Hermione mozdulatlannak látszó testét. Látta annak üveges, semmibe meredő, élettelen tekintetét, de mégis megpróbálta kitapintani a pulzusát. Bár legbelül tudta, hogy teljesen felesleges.
Egy halk sóhaj szaladt ki a száján.
„Mi jöhet még?” – kérdezte magában.
Ránézett Judyra, látta, hogy aggódóan figyeli Hermione mozdulatlan testét.
- Sajnálom – mondta végül a lánynak.
- Ugye nem… Nem halt meg? Ugye nem? – kérdezte kétségbeesetten a lány. A választ tudta, amikor Piton lecsukta Hermione szemeit. Hirtelen nagyon rosszul érezte magát, szédült és hányingere volt.
„Nem lehet! Nem hallhatott meg! Nem!” – Legszívesebben üvöltött volna fájdalmában, de nem ment. Felzokogott.
„Hogy lehet az élet ennyire igazságtalan? Mindenki elfordul tőle, akit szeretett, vagy éppen elveszítette őket. A szülei, meg a hülye, ódivatú felfogásuk. Egy boszorkány szégyen a családban. Tizenegy éves kora óta nem mehetett haza, egyedül a testvérével tartotta a kapcsolatot, de most már hozzá sem fordulhat. Vivus átállt a másik oldalra… Hermione halott. A gyereke apja meg… Mit is várhatott volna tőle? Nem volt több talán sohasem a férfi számára, mint egy futókapcsolat. Van értelme így az életének? Miért vett minden 180 fokos fordulatot hirtelen? Vagy csak ő nem vette észre a változásokat?”
- Judy… - hallotta hirtelen a nevét, és egy érintést érzett a karján.
- Mondja – hagyta rá a férfire, már fáradt volt ahhoz is, hogy tiltakozzon.
- Jól vagy? – kérdezte.
A lány belenézett a bájitaltan professzor szemeibe, azok most nem voltak érzelemmentesek. Felkavaró volt látni bennük ugyanazokat az érzelmeket, mint amiket maga is érzett.
Félelem az ismeretlentől, aggodalom a jelentől és a következményektől.
- Persze – mondta, s nyelt egyet, majd újabb erővel tört rá a zokogás. Szeretett volna egyedül lenni csak sírni, sírni semmire sem gondolni. Egyszerűen megszűnni létezni.
A férfi nem kérdezett semmit, csak még közelebb lépett hozzá, és szorosan átölelte. Percekig álltak ott, ő pedig némán hagyta, hogy a férfi ott legyen mellette, és próbálja vigasztalni. Jól esett neki a gyengédség, az érzés, hogy valaki törődik vele most valamennyire. De akkor is, miért pont Piton? Kicsit olyan volt, mintha minden olyan lenne, mint régen, de már semmi sem volt olyan. Úgy érezte, mintha ez már nem is az ő élete lenne, hanem valaki másé.
- Judy – szólalt meg a férfi.
A lány távolabb húzódott tőle, és egyenesen a férfi szemébe nézett. Nem szólalt meg, csupán várta, hogy a férfi folytassa azt, amit elkezdett.
- Nekem most el kell mennem – folytatta. – Aggódok Draco miatt. A végén képes lesz valami hülyeséget tenni.
- Tudja, hol találja meg?
- Úgy gondolom, igen – bólintott a férfi.
- Menjen, segítsen neki – mondta csendesen a lány.
- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza Piton.
- Nem fogok hülyeséget csinálni, ne aggódjon. Dracónak most nagyobb szüksége van segítségre.

***
Vége a Malfoy-családnak?

Április 21-én holtan találták a Malfoy-család két tagját az ősi kúriájukban. Nem megerősített hírforrások szerint a tettes, a halálfalói tevékenység folytatásával gyanúsított családfő, Lucius Malfoy (41). Azonban ez csak feltételezés, hiszen a Mágiaügyi Minisztérium nem ad semminemű információt sem az üggyel kapcsolatban. Ilyenformán csak találgatni tudunk. Más hírforrások azt mondják, hogy halálfaló-razzia volt a kúriában. Narcissa Laura Malfoyjal (szül.: Narcissa Laura Black) (38), a Főbenjáró Átkok legsúlyosabbika – sokak által a Halál hívószavának nevezett átok – végzett.
Draco Lucius Malfoy (17) a leomló mennyezet súlyos kőtömbjei alatt lelte halálát. A plafon beomlását valószínűleg egy falba becsapódó, erős átok okozta.

Ezen okoknál fogva körözik a családfőt, aki ismeretlen helyen tartózkodik. A 8. oldalon további hírek a Malfoy család híres, avagy éppen hírhedt tetteiről az 1400 évektől napjainkig.

Szerző: Rita Vitrol

Fejezte be az olvasást Draco. Fáradtan hanyatlott vissza a párnáira, amit néhány perce igazított meg Judy. A lány ígéretéhez híven, amit akkor tett Pitonnak, mikor az megjelent az eszméletlen fiúval, ellátta, és mellette maradt. Eddig kétszer sikerült huzamosabb ideig ébren maradnia, ez az alkalom is annak számított. Megrendítette a hír, hogy halottnak hiszik. „Bárcsak az lennék, akkor már Mioval és anyámmal lehetnék. Miért kellett megjelennie Perselusnak?”

- Draco, kérlek, vedd ezt be. – Nyújtotta a kanalat, amiben a forró leves gőzölgött.
- Nem megy. Sajnálom, Judy, de nem megy. Hermione…
- Elég, nem csak neked volt fontos! Nem csak te maradtál egyedül! – fakadt ki a lány, Draco válaszát figyelembe se véve, amelyben megpróbált bocsánatot kérni. – A legjobb barátnőm körözött bűnöző lett, a másik halott, a gyermekem apja meg képes lenne megölni a saját gyermekét!
- A szüleid? – szeppent meg a szőkeség.
- A szüleim? Nem kellek nekik, ahogy senkinek se. Megértelek, de ne nyafogj nekem itt. Légy férfi, és állj ki magad mellett. Csinálok még levest. – Állt fel, szinte menekülve a szobából.

Megpróbált elaludni, de csak forgolódott és a lány sem jött vissza. Kezdett aggódni érte. Egyszer csak kinyitódott az ajtó, Draco pedig reménykedve nézett fel.
- Csak te vagy az, Perselus? – Nem tudta elrejteni a csalódottságát.
- Valaki mást vártál? – kérdezte a férfi, miközben felvonta a szemöldökét.
- Judy nem jött vissza… - morogta. – Nem tudom elképzelni, hova ment levest csinálni – tette hozzá, gúnyos megjegyzésnek szánva, de csak fáradt megjegyzés lett belőle.