1.fejezet

legadéma  2008.02.19. 22:33

Küzdj akkor is, ha már nincs tovább.

Küzdj mégis, ha már senki sem vár.

Légy önmagad, mutass kiutat,

Még ha belül szíved is szakad…

 

Augusztus utolsó napja volt. A tág szoba falait aranysárgára festette a lenyugvó nap korongja. Az óriási, nyitott ablakokon keresztül vidám madárcsicsergés hallatszódott be. Az egyik ablak előtt egy hatalmas kőrisfa íróasztal állt.

Mögötte egy lány ült, hosszú, szőke, hullámos haja – amit most vörösesre festett a lenyugvó nap – az arcába hullott, miközben egy könyvecskébe írt.

Nem sokkal később felegyenesedett, így láthatóvá vált szép arca. Bőre fehér, álla kicsit hegyes volt. A szeme pedig csokoládébarna és mandulavágású volt, egyszerre ült bennük szomorúság és kedvesség. Szemei melegsége lágyították arcvonásait.

Becsukta, majd magához vette a kis könyvecskét, majd azt magához szorítva az ablak elé lépett. Nézte, ahogy a kúria mellett álló diófa ágairól felröppennek a madarak. Hallgatta, ahogy vidám dallal búcsúztatják a lemenő napot, majd elszállnak. Hirtelen irigyelte őket.

- De jó nekik – gondolta. – Nem köti őket semmi sehova. Szabad akaratuk van, ha úgy gondolják nyugodtan hátuk mögött hagyhatnak bármit. Nem vonják őket soha sem felelősségre. Nem érdekli őket, hogy más mit gondol róluk. Mit miért tesznek, vagy lesz vagy sem következménye a cselekedeteiknek.

Szabadok, de olyan mértékű szabadsággal bírnak, amiről legtöbbünk álmodni sem mer, nem pedig tenni érte… Igen, itt a ’mer’ szón van a hangsúly. A legtöbb ember fél. Tudom, mindenkinek vannak ’alap félelmei’, valaki a pókoktól fél, mások a sötétségtől megint mások a haláltól vagy éppen az élettől.

Van azonban olyan félelem, amit képtelenek vagyunk beismerni magunktól. Ha már a bevallástól félünk, az már kapásból magával hozza, hogy félünk cselekedni. Igen, tartunk attól, amit csinálunk, mert nem láthatjuk előre a következményeket, nem tudjuk mások mit szólnak hozzá. Tartunk attól is, hogy milyen érzés fog majd el minket utána…

 

Eddig jutott gondolatmenetében, finomnak nem éppen nevezhető kopogtatás rántotta vissza a rideg valóságba. Egy halk sóhaj szaladt ki a száján. Fél kézzel megtámaszkodott az ablakkertben, a másik kezét pedig ökölbe szorította. Hitte, így le tudj küzdeni a düh miatti remegését.

Megint kopogtak.

- Tessék – szólt végül semleges hangon a lány.

- Végre, hogy méltóztatsz megszólalni – hangzott a nem éppen kedves felelet.

- Bocsánat – megállt egy pillanatra, végül még hozzátette – apám.

- Fél óra múlva megérkeznek Notték – mondta lassú, vontatott hangon Lucius.

- Jó – válaszolt érzelemmentes hangon a lány.

- Szeretném, ha addigra elkészülnél, velünk fogsz vacsorázni. Itt lesz a fiúk is, Theodor.

A lánynak görcsbe rándult a gyomra. Rossz előérzete volt, nem akart a fiúval találkozni.

- Negyed óra múlva legyél lent, előtte még beszélni fogunk. Ketten – nyomatékosította a férfi.

Hermione balsejtelme apja szavainak hatására csak még jobban nőtt. A hangsúlyból tudta ez nem egy egyszerű vacsora lesz. Nem sokkal több…

Tudta kinek köszönheti mindezt.

- Hát persze… - morogta.

Biztos volt benne, hogy az egész mögött egyedül Draco mesterkedése állhat. A testvére tudja egyedül a családjából, hogy mennyire is utálja a Nott fiút.

 

Túlságosan gyorsan letelt az a negyed óra, ő csupán pillanatoknak érezte. Tenyerébe temette az arcát, közben pedig ajkát harapdálta, hogy nehogy feltörjön belőle a sírás. Egy Malfoynak nem szabad sírnia. Mások előtt legalább is nem. Nem tudta elképzelni, hogy az anyja hogy bírja, Lucius Malfoy nem igazán a kedvességéről volt híres.