Az erszényes farkas története

1788 és 1998 között Ausztráliából 20 emlős-, 20 madár- és 68 növényfaj tűnt el örökre. Az emlősök között volt Ausztrália legnagyobb termetű őshonos ragadozója, az erszényes farkas is. Eltűnésének és megújuló keresésének tanulságos története még manapság is hoz új fordulatokat.

XIX. század elejétől telepesek ezrei özönlöttek Ausztráliába, s nyomukban tornádóként söpört végig az ökológiai katasztrófa a földrészen meg a hozzá tartozó szigeteken. Az Óvilágból behurcolt állatok, például a róka, a nyúl, a patkány vagy a macska példátlan gyorsasággal terjedtek el, és pusztították az őshonos flórát és faunát. A legnagyobb pusztító persze maga az ember volt, a telepesek esztelen irtóhadjáratot folytattak az ott talált ragadozók, az ékfarkú sas, a dingó és az erszényes farkas ellen.

Egyfontos ügy
1824-ben elkezdtek birkát tenyészteni a tágas legelőkön. Az egyre népesebb, néhol már negyvenezer állatot számláló nyájak lekopasztották a bozótosokat. A birkák megjelenése előtt az erszényes farkas éjjel vadászott. Testfelépítése nem volt alkalmas a gyors futásra, ezért is valószínű, hogy rajtaütésszerűen támadott. Egyes korabeli megfigyelők azt állították, hogy az anyából és kölykeiből álló család néhol csapatosan vadászik, míg mások arról számoltak be, hogy kiváló szaglását kihasználva kitartóan űzi zsákmányát, amíg az teljesen ki nem merül. A ragadozók hamar felfigyeltek az óriási nyájakra, és rájöttek, milyen könnyű préda egy birka. A feljegyzések szerint egy Surrey Hills nevű észak-tasmániai faluban 1832-ben 18 birkát öltek meg az erszényes ragadozók. A bosszúra szomjas telepesek 1838-ban megbízták az első hivatásos „tigrisvadászt”, hogy védje meg állataikat a vérengző fenevadtól. Pedig nem ez a ragadozó volt a fő ellenségük. Az 1864-es aszály következtében a legtöbb háziállat elpusztult, és az állattartók ezrei mentek tönkre. Az 1880-as aszály az előbbinél is nagyobb pusztítást okozott, ám a hajók csak hozták a telepeseket, akik a birkatenyésztésből akartak meggazdagodni.
A farmerek követeléseinek engedve az ausztrál parlament 1886-ban 21 évig tartó irtóhadjáratot indított az erszényes farkas ellen. Minden kifejlett példányért 1 font vérdíjat ígértek, s további 10 centet a kölykökért. 1888 és 1909 között 2072 példányért fizettek vérdíjat, de bizonyos, hogy ennél sokkal több erszényes farkas esett a „tigrisvadászok” áldozatául. Sok vadász az elejtett állat tetemével belovagolt a környező farmokra, így sokkal több jutalomhoz jutott, mintha az elöljáróságra megy az 1 fontjáért. Miután a dög „meghozta az árát”, rendszerint otthagyták a bozótosban. A szorgos irtás „megnyugtatóan” ritkította az állományt: 1908-ban már csak 17 elejtett állat után fizettek jutalmat, 1910-től pedig már nem is fizettek vérdíjat.

2000 egy pár
Az erszényes farkas soha nem tér vissza a prédájához, ezért csapdázással vagy mérgezett csalétekkel nem sokra mentek. Mégis sikerült néhány példányt élve befogni. A Hobarti Állatkert (Tasmánia) a birtokába került farkasokat értékes „exótákra”: elefántra, oroszlánra vagy jegesmedvére cserélte. 1908 és 1919 között így került négy erszényes farkas New Yorkba. Az utolsó párt egy Reiche nevű állatkereskedő 1902-ben a berlini állatkertnek adta el 2000 márkáért. Ludwig Heck állatkertigazgató így írt róluk: „A valamennyi erszényesre jellemző együgyűséget figyelembe véve meglehetősen bizalmas természetű állatok. Ha a rács másik oldalán megáll az ember, élénken szimatolgatva azonnal odajönnek. Örökké éhesek, ha nem alszanak, mindig ennivalót kéregetnek.”
Sajnos az erszényes farkasok fogságban soha nem szaporodtak, pedig Londonban (1884–1890), Washingtonban (1902–1905) és Berlinben (1902–1904) is párban éltek. Szaporodásukról ezért szinte semmit nem tudunk. Korabeli leírásokban olvashatunk arról, hogy párzási időszakuk július-augusztusra esik. Az anyaállatnak négy emlője van, kölykeinek száma legfeljebb ennyi lehetett. Az anya és kölykei kapcsolatáról Ronald Gunn azt írja: „Amikor a kölyök szopik, az anyja az oldalára fekszik, mint a kutya. Eközben az erszény bőrét visszahúzza, így
a kölykök könnyebben hozzáférnek az emlőkhöz. Ha valami megzavarta őket, a kölykök visszahátráltak az erszénybe.” Egy Mullis nevű vadász 1924. február 19-én elfogott egy nőstényt három kölykével, s 55 fontért eladta a Hobarti Állatkertnek. Nem sokkal később, 1930–ban Wilf Batty lelőtt egy erszényes farkast a tasmániai Mawbanna közelében. Győzelmi pózban fényképeztette magát a tetemmel, aligha sejtette, hogy e faj utolsó szabadon élő példányát tartja a kezében.

Benjamin a doyen
Időközben javaslat született az erszényes farkas védetté nyilvánítására, de az állattenyésztők tiltakozása miatt ezt elvetették. Csak 1936–ban sikerült védetté nyilvánítani, amikor feltehetően már egyetlen példánya sem élt szabadon. Az 1924–ben befogott családból is már csak a Benjamin névre hallgató hím élt a Hobarti Állatkertben, két hónappal a védetté nyilvánítás után, 1936. szeptember 7–én elpusztult, ő volt fajának utolsó ismert képviselője.
Ezután megnőtt az érdeklődés az erszényes farkas iránt: a túlélők felderítésére 1937-ben indult az első expedíció. Megfigyelései arra utaltak, hogy Tasmánia nyugati partvidékén még élhet néhány példány. 1957–ben a Derwent-völgyben egy elpusztult bárányt találtak, és a sérüléseiből arra következtettek, hogy erszényes farkas ölte meg. Abban az évben helikopterről lefényképeztek egy állatot, amely az erszényes farkasra hasonlított. 1961-ben egy napilap két halászról írt, akik 1961. augusztus 12-én Tasmánia nyugati partvidékén, az Arthur-folyónál táboroztak. Egyik este hallották, hogy a csalihalas kosár körül valami motoz. Az egyikük a sötétben meglátta az állatot, és egy husánggal fejbe is csapta. A betolakodó elmenekült, de másnap a közelben megtalálták a tetemét. Úgy látták, hogy erszényes farkas volt. Bevonszolták egy elhagyatott ólba, hogy majd átadják a múzeumnak. Ám a tetem reggelre eltűnt. A homokban alvadt vért és szőrcsomókat találtak, s azt eljutattak Hobartba. A szakértők megállapították, hogy a maradványok kétséget kizáróan erszényes farkastól származnak.
Dr. Eric Guiler a WWF megbízásából 1963 és 1980 között több felfedezőutat tett az erszényes farkas nyomait keresve. 1966-ban a Whyte-folyónál szőrszálakat talált, ezek azonban nem bizonyítják egyértelműen, hogy akkor még élt erszényes farkas. 1972-ben Jeremy Griffith biológus, James Molly és dr. Bob Brown újra alaposan átkutatta a szóba jövő területet, de semmi jelét nem találták a ragadozó létének. 1979-ben szintén eredmény nélkül hagyták abba a keresést.
1982 márciusában egy természetvédelmi felügyelő Tasmánia északnyugati erdőségében leállította az autóját, és elszenderedett. Álmából felriadva keresőlámpájával végigpásztázta a sötét erdőrészt, és alig 6-7 méterre a kocsitól megpillantott egy farkasszerű állatot, amelynek bundáján 12 fekete csík volt, és a szeme sárgán világított a reflektorfényben. Nyugodtan viselkedett, kitátotta az állkapcsát, és eltűnt a bozótban. Lábnyom nem maradt utána, az eső még a közvetett bizonyítékot is elmosta.

A Bioclim és a mesék
Henry Nix, az Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatója más oldalról közelítve akarta megtudni, lehet-e valóságalapja a mesés történeteknek. Egy számítógépes program, a Bioclim segítségével azt próbálta kideríteni, hogy a történetek helyszínei egybeesnek-e az erszényes farkas éghajlati, geográfiai és más környezeti feltételek alapján felvázolható elterjedési térképével. Megrajzolta a kihalt ragadozó élőhelyéül alkalmas terület térképét, ezután 60 évre visszamenőleg elővette a megbízhatónak tartott beszámolókat. Az eredmény meglepő volt, a beszámolók helyszínei minden esetben olyan területek voltak, amelyeket a program alkalmas élőhelynek talált. „Az emberek valóban erszényes farkasokat láttak” – mondta Henry Nix 1990-ben.
Tehát újra felfedezték az erszényes farkast, de kézzel fogható bizonyíték nincs arra, hogy valóban él Tasmánia elhagyatott erdeiben. Ha él is, olyan csekély számban, hogy nemigen van esélye a túlélésre.

„Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított” – írta Gerald Durrell egyik könyvében. Lehet, hogy XXI. század küszöbén mégis megtaláljuk a módját, hogy helyrehozzuk, amit elrontottunk?
1866-ban alkohollal konzerváltak egy erszényes farkas kölyköt, és később több másikat is. Ausztrálián kívül Londonban és több amerikai múzeumban is őriznek konzervált egyedet, összesen hat erszényes farkas maradványait. Az alkohol csak kis mértékben roncsolja a sejteket, ezért Mike Westerman, a sidneyi La Torbe Egyetem genetikusa azt állítja, hogy a múzeumban őrzött kölykök valamelyikének sejtjeiből klónozással életre lehetne kelteni e fajt, ehhez csak megfelelő anyagi támogatásra lenne szükség. Dr. Archer, az Ausztrál Múzeum igazgatója, támogatja a klónozást, s a közelmúltban így nyilatkozott: „Nem a Teremtő akarta, hogy az erszényes farkas kipusztuljon. Mi tettük.”
Csak a Mindenható tudja: fel tudjuk-e emelni egy állatfaj sírkövét, amelyet mi teremtettünk.

Forrás: sulinet.hu