Nem tudom ki hogy van vele,de én nem bírom ezeket az "ünnepeket." Nem azért,mert legyen mit utálnom.Egyszerűen, túl sok dolog jön fel egyetlen egy éjjel alatt,ami akár képes arra,hogy befolyásoljon napokon keresztül.Igaz,nem kellene hagynom ezt,de mit tegyek ellene,ha végletember vagyok?
Szóvalhát igen.Mamámat kikísértem a temetőbe.Azt hittem csak anyukámhoz megyünk,de tévedtem.Bejártuk a gyökereimet. Néztem a fákat,a lehullott leveleket,éreztem azt a különös temető-illatot.Mikor a virágok illata,az a jó erős,virágillat,keveredik az eső illatával.Mindig olyan melankólikus minden.
Rossz szokásom,hogy elolvasok néhány fejfát,síremléket. Eltöprengek rajta,hogy az ő álmaik? Teljesültek? Hogyan haltak meg? Még élni akartak?
Ha látom,hogy egy sír el van hanyagolva mindig beugrik egy idézet. : Csak az hal meg,akit elfelejtenek...
És fájdalmat érzek,hogy velük,bár nem ismerem őket,nem törödik senki.A sír tényleg egy halott embert rejt magában. Nem gondozzák,talán már nincsennek élő rokonai.Talán..taláncsak elfelejtették.
Rettenetes érzés ott állni egy sírnál,nézni,ahogy a könnyek homályában a mécseslángok ide-oda ugrálnak a szemed előtt.Nem, én nem sírok,nem én nem akarok sírni anya sírja előtt.Nem tudom miért.Már nagyon halványan emlékszem ahogy eltemették.Az idő megkoptatta,kiszakitott az emlékből részleteket.Fogalmam sincs hová lettek,de tudom,hogy egyszer újra lefog forogni a teljes film.
Nézem az embereket.Furcsán érzem magam itt közöttük,mert mindenki eljön ezen az egy napon.Mindenkinek fontos lesz valaki,aki már nincs.És ez olyan bántó néha,hogy csak ekkor lesznek értékesek az emlékek és az emberek,ha már nincsennek velünk.
Elvesztem mostanság egy tündérmesében.Igen,igen ezt teszi a szerelem nevű kór,és bár azthiszem ez csak én fogom erre.Nem szabadna.Anya akkor is anya marad,ha elmúlik a tavasz,vagy a nyár és beköszönt az ősz vagy a tél.
Nemtudom,rosszul érzem magam ebbe a környezetbe. A sok mohalepte sír,a sok név és szám.A gyereksírok...Minden-minden rossz. Menekülni akarok innen,de nem tehetem.Egyrészt mert magam elől menekülnék,másrészt meg ez a valóság.
Egyszerűen hihetetlen a tény.Komolyan.Még alig hiszem most is el,hogy meghalt anyu. Igaz,most volt négy éve,de még mindig bennem van és bennem is marad.Örökké.
Már nem fáj úgy mint az elején,de azért még tud sajogni.Főleg ilyenkor.Mikor kint vagyok nála.
Bár nem mesélek már neki,nem mondom el mi történik velem,hiszen jól tudom,ő mindent tud helyettem is. Ő az egyetlen talán,aki akkor is látja a dolgokat,mikor másokkal nevetek.Tudja mi zajlik bennem.Ezért ez megnyugtató.
Néha igazán összeborulok,akik ismernek tudják mennyire képes vagyok erre.Bosszant is sokszor.De elkanyarodtam a témától.
Szóval,hát voltam kint.Vittem virágot,vittem mécsest.Gyújtottam gyertyát és vigasztaltam saját magam. A fákat tépázta a szél,hullottak a levelek.Távolról szemlélve,biztosan lefényképeztem volna ezt a látványt,de ez nem odaillő alkalom volt.
Meglátogattuk anyát,dédnagyit,mamám apósát, és nagypapámat,akit ugyan nem ismerek,mert akkor halt meg mikor anyum 1 éves volt.Esélyem sem volt erre.
És talán felmerül a kérdés,hogy mindenki ott fent egyszer találkozik? és akkor ott mi lesz?
Lehet,sőt biztos,hogy ez még a gyermeki lelkem összes reménye.Hogy jön egy nagy szél,egy nagy felhő vagy akármi,és visszahoz mindenkit,vagy téged visz el egy rövid,békés látogatásra hozzájuk.Mesélnek neked,rájösz mennyire hiányoznak,szeretetet kapsz tölük,újra és visszajösz ugyanoda,de már nyugodt szívvel.
Milyen könnyű is lenne, nem?
Ezek után mindig belegondolok,hogy minden másodperc amikor irok,vagy más tevékenységet végzek,vagy egy napom,valakinek a halála és valakinek a születése.
Valakinek örömteli és van akinek bánatos. Van aki eltávozik szépen és csendesen,mások küszködve...és még kitudja hogyan.Betegen,egészségesen,balesetben,véletlenben,önmaguk keze által.
Én,mint szerintem minden félő halandó( mert vannak nálamnál sokkal bátrabbak is) félek a haláltól.Amikor csak rágondolok félek.Attól hogy mi lesz ezekkel a sorokkal amiket most irok.Mi lesz velük? A naplómat ki fogja olvasni és én hová leszek majd?
Persze,az okosabbak szimplán nem törödnek ezekkel.Folytatják életüket,jólérzik magukat minden okés az élettel,elfogadnak mindent,és tényleg élik a világukat.
De én,mint néha önsajnáltató,melankolikus ember,tényleg sokat agyalok ezen.Nem kéne,magamtól lopom az időt,de mégis mindig betolakszik az agyamba.
Remélem,egyszer sikerül,úgy istenigazán élnem :)

"Halottak napja.Egyetlen gyertya és mégis jobban érzed magad.
Egyetlen könny,és máris mosolyogsz.
Előre mentek lehet,de soha nem hagynak el..."

és ne feledjétek .: Csak az hal meg,akit elfelejtenek...