Emo: Deviancia vagy ízlésficam?

Új irányzat uralkodott el a fiatalság körében, ez pedig az „emo”. Eddig – legalábbis az én generációm – maximum punk, rocker, diszkós, konzervatív, vagy alternatív lehetett. Most itt ez az új irányzat, és aki nincs tisztában az internetes illetve sms rövidítésekben, és a divat zenékkel, könnyen eltévedhet. Nevezhetnénk divatkatasztrófának, devianciának, vagy aminek akarjuk, de semmiképp sem becsülhetjük alá a jelentőségét. Számomra, egy Indexen közölt cikk elolvasásának első pillanatában kiderült, hogy ez az irányzat annyira nem is olyan új, hiszen már öt éve is létezett – ha nem régebben, még a Depeche Mode és a The Cure fénykorában. Én akkor ezt egyszerűen ízlésficamnak, vagy „öltözködni nem tudó emberek társaságának” neveztem, ami részben végül is valljuk be igaz, másrészt pedig csöppnyi konzervativizmusomnak is betudható – az eleganciát mindennél többre tartom. Az, hogy most ez nevet is kapott, és trenddé is vált, csak azt jelenti, hogy a XXI. század romlottabb a XX. századnál. Meg aztán a trenddé-válás sok-sok emót dühít, mert elmondásuk szerint, akik a divatból öltözködnek így, nem is tudják, hogy mit jelent igazán emónak lenni.

Aki nem tudná, milyen jellemzői vannak az emosoknak, itt és most felsorolnék egy párat:
#1: Az emoknak – szerintük – nincs neme. (Ergo: színtiszta biszexualitás, ami ugyan megduplázza az esélyeket a szombat esti randira – W. Allen után szabadon –, de egészségileg és erkölcsileg nem éppen tolerálható)
#2: Fontos az „egyenruha” és a smink, ami minden esetben kizárólag fekete, vagy minden olyan szín és kiegészítő, ami tudtul adja egy másiknak, hogy milyen irányzatot követ. (Ez az állatvilágban is megtalálható)
#3: Érzékenység. (Az érzékenység a „Sz*r az élet”-kifejezésben nyilvánul meg, de ezt már eddig is ismertük, legalábbis azok, akik szorgalmasan olvasgatják a falfirkákat)
#4: Passzív lázadás (ez végül is várható volt, már csak az előző 3 pontot figyelembe véve)
#5: Filozofálás az élet dolgairól (ezt a történelem filozófusai már mind megtették a századok során, de nem feltétlenül a rossz oldalát látták meg, hanem a szépet is meglelték benne; Heidegger például még írt is róla)
#6: Nem eszik állatot, tehát vegetáriánus (ehhez sok mindent hozzá tudnék fűzni, de csak egy idézet: „A legjobb barátom vegetáriánus volt; teljesen az öngyilkosságáig)
#7: Öngyilkosság… minél többször, minél sikertelenebbül… (elvégre a figyelemfelkeltés és a lázadás a lényeg)

A mostani irányzat alapjait én Japánból eredeztetném, ahol sikknek számított és számít az öngyilkosság – ezzel csak akkor van gond, ha véletlenül sikerül. Megjegyzem, az öngyilkosságot nem csak azért nem ajánlom senkinek, mert a kereszténység elzárkózik tőle, hanem azért, mert hiába a búcsúlevél, úgyis félreértik az eredeti okát – az már más kérdés, hogy az öngyilkosok nem valaki miatt követik el azt, amit, hanem azért, mert azt a bizonyos valakit nem képesek megölni. Másrészt meg, ha minden emós öngyilkos lenne, kihalnának az irányzat követői, mint az a korai keresztény irányzat, ami elvetendő dolognak tartotta a gyereknemzést. A katolikus egyház nem üldözte az irányzat követőit, mivel azok nemes egyszerűséggel kihaltak. Lehet, hogy az „emo-probléma” kezelésénél is ugyanezt a megoldást kéne választanunk?