Minden jó ha a vége jó

Már besötétedett. Kézen fogva sétáltunk, mégsem szóltunk egymáshoz. Már régóta nem működött jól a kapcsolatunk. Andy mugli származású volt, nem tudott arról, hogy nekem valójában milyen titkok vannak a birtokomban. A Nagyúr elleni háború után otthagytam a varázsló világot. Sok veszteség ért mindenkit, ahogyan engem is. Nagyon sok mindent vesztettem el, ami nem mérhető pénzben. Már nem tudok közel engedni magamhoz senkit, Andy is egy színdarabba csöppent bele.

Épp egy hálaadási bálon vettünk részt. A párom főnökei rendezték, így kénytelenek voltunk elmenni. Nem bírtam sokáig bent lenni és hallgatni a muglik lényegtelen csacsogását. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, ki kellett mennem a kertbe. Utálok jópofizni, a háború végén, míg a kitüntetéseinket átvettük, azt hittem a falra mászom a rengeteg álszent ember között, egy embert kerestem a tekintetemmel a tömegben. De nem jött el, eltűnt, el sem köszönt. Itt hagyott. Egyedül. Kérdések közt. Összetört a szívem.

- Miért vagy annyira letört? - törte meg a csendet Andy.

- Semmi, csak gondolkodom, és tudod jól, hogy nem bírom a tömeget - mondtam kicsit rekedtes hangon a sok hallgatás után.

A bált egy külön kibérelt kastélyban tartották. Eszembe jutatta a régi szép időket, amikor még a Roxfortba jártam. Igaz, nem teljesen szakítottam a varázsló világgal, de attól még, úgy éltem mint egy mugli. Tartottam a kapcsolatot a régi barátaimmal, főleg Harryékkel. Gyakran meg is látogattak, de a legtöbbször én mentem hozzájuk. Ilyenkor mindenki összegyűlt a régi főhadiszálláson, és jó hangulatú beszélgetésbe kezdtünk, mindaddig, míg nem terelődött az érdeklődésük az én magánéletem felé, és azon belül egy konkrét férfi felé...

Újra a párom hangja rántott vissza a rideg valóságba, miközben megérkeztünk a kastély egyik falához, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a távolba, lemenőben volt már a nap.

- Ne menjünk még vissza, vagy haza? - kérdezte Andrew.

- Nem, még nem szeretnék - válaszoltam, és tovább néztem a messzeséget, most én törtem meg a csendet - Érzed ezt a hűvös szellőt?

- Látom, fázol. Gyere, menjünk - válaszolta, és megpróbált maga után húzni a kastély felé.

- Nem fázom, sőt nagyon is melegem van, hiszen július van - tartottam vissza, majd megadóan megforgatta a szemeit, és mélyet sóhajtott.

- Olyan érzésem van mintha valaki figyelne. Nem érzed?

- Nem drágám, tudod jól, hogy nekem nincsenek mágikus képességeim - válaszolta tömény gúnnyal, és enyhe célzattal.
Kissé ijedt képet vághattam, és ezt ő is észrevette és megnyugtatott, hogy ő ezekben a badarságokban nem hisz. Örültem, hogy semmi gyanúja sincs az én igazi kilétemről.

- Érzed ezt a fanyar, mégis kellemes fűszeres illatot? - tettem fel a következő kérdést

- Igen ezt már én is érzem, de rajtunk kívül senki nincs itt - felelte ismét, igaz kissé nyugodtabban.
Hirtelen a fák között hangokat hallottunk, egyszerre fordultunk hátra.

- Ki maga? Soha nem láttam még önt, sem az irodában, sem sehol - vonta kérdőre Andy a sötét alakot a távolban.
Én kővé dermedten álltam, és hinni sem mertem a szememnek. Ott állt, teljes valójában. Egyre csak lépkedett felém, és én is megindultam feléje. Éreztem, ahogy könnyek összegyűltek a szememben. Andy még mindig nem tudta, ki is az a férfi, meglepte, mikor a könnyeim elkezdtek folyni, sosem látott még engem sem sírni, sem semmiféle érzelmet kimutatni.

- Hermione - szólított az ismeretlen.

Ahogy közeledtünk egymáshoz, felemeltem a kezem, meg akartam érinteni, de féltem, hogy szertefoszlik, ahogy régen az álmaimban, de egy próbát megért. Érezni akartam az érintését, a bőre selymességét. Ő is emelte már a kezét, és úgy tűnt neki is ugyanaz jár a fejében, mint nekem, összeért a kezünk, tartottuk magunk előtt, és egymás szemébe néztünk, mintha kutatnánk a másik lelkében az érzéseket.

- Hihetetlen, ez a nagy összetalálkozás, de most komolyan - törte meg a pillanatot Andy a gúnyos szavaival, majd folytatta -Szívem gyere, menjünk most már tényleg, látom, nem érzed túl jól magad. Amit ennek köszönhetsz... - bökött a fejével a férfi felé.

- Későn jöttem. Légy boldog. Szia - mondta szinte suttogva az idegen, majd lassan leengedte a kezét, megfordult, és eltűnt, újra kisétált az életemből, és én hagytam. Egy darabig csak néztem a helyét, ahol eltűnt, majd mi is visszaindultunk a kastélyba, hogy egyenesen hazamenjünk.
Alig értünk be a lakásba, de Andy már tajtékzott a dühtől.

- Ki volt ez? Mi volt ez a jelenet a kertben? Soha nem láttalak még egyszer sem könnyes szemmel, erre jön ez a gyászhuszár, ebben a fekete szerelésben, kimondja a neved, és te egyszerre a lábai előtt heversz! - kiabálta magából kikelve. Soha nem láttam még ilyennek. - Halljam, még mindig nem válaszoltál. Mégis, hogy tűnt el olyan hirtelen, mintha soha nem is lett volna ott? Na? - tette fel továbbra is a kérdéseket.

- Perselus Piton. Rég nem találkoztunk, ő eltűnt, és én itt maradtam egyedül, és összetört szívvel. Hopponált - válaszoltam sorban a feltett kérdésekre. Még mindig nem tértem napirendre a parkban történtek felett, de ne is várja el tőlem ezt senki. Túl sokat szenvedtem miatta, és túlságosan is szeretem ahhoz, hogy egy ilyen "kis" megjelenés semmiféle hatást ne gyakoroljon rám. Andy idegesen járkált fel, s alá a nappali közepén, lassan már egy kis ösvényt járt ki magának a vastag és puha szőnyegen. Mindegyikünk elmerült a saját gondolataiban. Messzi nesznek tűntek a férfi önmagának feltett kérdései, egy-két hangfoszlány tudatosult bennem, mit, hogyan, kéne, tenni, kell. Én tudtam, mit kell tennem. Eszembe jutott, hogy pár nappal ezelőtt Dumbledore küldött egy baglyot, miszerint szüksége van egy SVK tanárra és egy bájitaltanra is, mivel Piton még mindig nem jelentkezett, hogy él-e még. Bájitaltanra megvan már a tanár, professzor - morogtam magamban újra a kertben történtekre gondolva. Hirtelen felpattantam, és felrohantam a padlásra a régi ládámért, melyben mindenemet tartottam, ami a varázslóvilághoz kötött. Előkaptam a pálcám, és összezsugorítottam a ládám, összepakoltam a holmim, majd visszatértem a nappaliba a még mindig fel-alá járkáló, dühös muglihoz, aki a jelek szerint észre sem vette, hogy eltűntem egy fél órára, míg összerámoltam.

- Andy. Andy. ANDY! - kiáltottam rá, reméltem, hogy a nevének harmadszori kiejtésére talán már figyel. Szerencsém volt, hirtelen nagyot ugrott majd szikrázó szemekkel felém fordult.

- Mi van? Nem hinném, hogy most neked bármi jogod is lenne velem kiabálni - vetette oda dühösen.

- Nem fogok se magyarázkodni, se kiabálni, hisz te semmit nem tudsz rólam, és nem is ismersz - mondtam teljes nyugalommal a hangomban, de belül majd megőrjített a fájdalom, ami a szívemet markolta. - De nem akarom, hogy elvegyék és eltörjék a pálcámat, csak azért, mert egy mugli előtt varázsoltam, aki jelen esetben te vagy. Így kénytelen leszek módosítani az emlékeidet. Most beavatlak, de erre nem fogsz emlékezni. Úgy fogod tudni, hogy az a férfi, aki megjelent a kertben ma, az a volt barátom, és sikerült vissza csábítania - avattam be a terveim részleteibe, tudtam, hogy neki ez nagyon fáj, de ezt is akartam elérni, ha nekem fáj akkor neki is fájjon alapon. Tudom, ez kegyetlenség a részemről, de jelen helyzetben nem érdekelt.

- De Hermione. Miért nem tudjuk megbeszélni a dolgokat? Én szeretlek, te vagy életem értelme, kérlek, légy a feleségem. Már napok óta tervezem. Kérlek, légy a feleségem! - könyörögte, miközben próbálta elrejteni a fájdalmát.

- Sajnálom, akkor azt is módosítom az emlékezetedben, hogy mégse fájjon annyira - mondtam, és lassan emeltem fel a pálcát tartó kezemet. Elmormoltam az átkot, majd csendben kiléptem az éjszakába.

Leintettem a Kóbor Grimbuszt, és egyenesen a Roxfortig vitettem magamat. Útközben mereven bámultam ki az ablakon, míg egy hang foszlány meg nem ütütte a fülemet. Mégmindig kifelé bambulva hallgatóztam.

- Piton...a Roxfortba...újra... bájitaltan... - susogta a boszorkány a mellette ülő álmos varázslónak. Akit jelek szerint meglepett a hír, mint ahogy engem is.

Mikor megérkeztem, a szívem majd kiugrott a helyéről, nem tudtam, mitől, a tudattól, hogy életem szerelmét, ha minden jól megy, újra láthatom és megpróbálhatok vele beszélni, vagy attól az örömtől, hogy visszatérhetek a második otthonomba, ha az igazgató még nem talált valaki mást erre a posztra. Lassan végig sétáltam a parkon, láttam, hogy Hagridnál, a kandallóban ég a tűz, de meg sem állva lépkedtem tovább a kastély felé, újra a könnyeimmel küszködve. Mikor megérkeztem a kőszörnyhöz, akkor döbbentem rá, hogy mivel nem szóltam Dumbledore-nak, hogy elfogadom az állást, már akár találhatott is valakit, és legfőképp még a mostani jelszót sem tudom. Nem maradt más választásom, elkezdtem az édességeket sorolni, miközben mélyen magamban harcoltam a saját démonaimmal. Vesztésre álltam, lassan nem tudtam magamban tartani elmúlt öt év fájdalmát, és áttörni készültek az érzéseim a gáton. Úgy tűnik, most az égiek megkegyelmeztek nekem, mert épp arra jött McGalagony Professzor, meglepődve lépett oda hozzám.

- Miss Granger. Micsoda meglepetés és öröm magát újra itt látni - mondta boldogan. Legalább valamelyikünk örül, gondoltam magamban.

- Puncsos mignon - hangzott a jelszó, és a mágikus lépcső előkerült a szörny mögül.

- Viszlát professzor - köszöntem el, és elindultam az igazgatói iroda felé. Bekopogtam.

- Jöjjön be, Miss Granger! - hallottam Dumbledore hangját, s kicsit megnyugodtam. Mikor beléptem a kör alakú irodába, az a maradék erőm is elszállt, mikor megláttam őt.

Remegő térdekkel lépkedtem beljebb, próbáltam csak az igazgatóra koncentrálni, és sikerült. Mikor felértem az ajtóhoz, egy kisebb győzelmet arattam a magam felett, de éreztem, ez a dicsőség nem tart sokáig. Reméltem hamar meg tudjuk beszélni az állást, és tudok menni a dolgomra.

- Minek köszönhetem a látogatását Miss Granger? - hangzott a kérdés, amire vártam.

- Az állás ügyébe jöttem, sajnálom, nem fogadhatom el - válaszoltam, és próbáltam nem leleplezni magam.

-Értem. Csak még egy kérdés - válaszolt szomorúan. Mindeközben éreztem magamon a másik férfi kutató pillantását.

- Gondolom, arra kiváncsi, hogy módosítottam-e az emlékeit, akkor felesleges feltennie, mert igen - válaszoltam egyre idegesebben, nem ott akartam kiborulni és összeomlani. Elindultam az ajtó felé újra, de jött a következő kérdés.

- Igen. Kérem, várjon.

A másik férfi erre már nem csak a lelkemet próbálta analizálni, most már minden egyes szavamra figyelt, az igazgató csak erre pályázott, hogy ő hozzon minket össze, újra. Éreztem, hamarosan átszakad a gát, és a könnyeim újra elfátyolosítják a tekintetemet, ha nem jutok ki a kerek irodából.

- MI VAN? - kérdeztem dühösen, miközben visszafordultam, szikrázó szemekkel tekintettem az ősz varázslóra. - Sajnálom - motyogtam, s már remegtem a dühtől, és a visszatartott sírástól.

- Hogy érez? - jött az egyszerű kérdés.

- Akinek tudnia kéne, az már látta, ha akarta, ha nem látta, sajnálom, mert életemben ő volt az első, akit szerettem, és egyben az utolsó, akit szeretni fogok életem végéig - Hátat fordítottam, épp, hogy rátettem a kezem a kilincsre, nem bírtam tovább minden kitört belőlem. Térdre borultam, de még mindig a kilincsbe kapaszkodtam, mint aki attól várja a segítséget.

- Elfogadja az állást? - próbálkozott újra az igazgató, mire én egy bólintással jeleztem, hogy igen.

Lassan felálltam, és kiléptem az ajtón,óvatosan a folyosó fala mentén sétáltam, mint aki attól fél, hogy bármelyik pillanatban elájul, s bár attól azért messze voltam, de végül megadták magukat a lábaim, és újra térdre kényszerültem, de most egy kicsit kényelmesebb pózba helyezkedtem, a lábaimat magam előtt felhúztam, és a karjaimmal összekulcsoltam. A fejemet lehajtva sírtam.

Valaki megállt előttem, s éreztem, ahogy leguggolt elém, felnéztem, egy fekete szempárral találtam szemben magamat. Óvatosan letörölte a könnyeimet, majd finom csókot lehelt az ajkaimra. Nem mertem elhinni. Lassan elhúzódott, s mire észbekaptam, újra kisétálni látszott az életemből, de most nem hagytam. Gyorsan felkeltem a kőről, minek a következménye az lett, hogy meg kellett támaszkodnom el ne essek, aztán eszembe jutott, hogy minek annyira rohanni, hisz tudom, hol lakik. Elindultam a szobám felé, hogy kipakoljak, utána ráérek Perselus Pitonnal foglalkozni. Egy fél óra múlva már a pincébe vezető folyosón sétáltam. Megérkeztem a keresett ajtóhoz, majd kopogtam. Nem tudtam, hogy fog fogadni, de bizakodóan álltam a helyzethez.

- Szabad!

Beléptem, s csodálkozva nézett föl, nem hitt a szemének.

- Hát te? - egyre közelebb sétált hozzám. Nem sok választott minket el.

- Ha most is hagytam volna, hogy csak így szimplán kisétálj az életemből, örök életemre bántam volna - válaszoltam kis mosollyal a szám szélén.

Egy puha csókot leheltem az ajkaira, majd megfordultam, és kiléptem az ajtón. Úgy gondoltam, ha ő is szeret, ahogy gondolom, akkor nem hagyja, hogy megint szétváljanak az útjaink. Nem kellett sokat sétálnom, a folyosó felénél elkapott a derekamnál fogva, és magához húzott, szembefordultam vele, és egy forró csókban egyesültünk. Miután szétváltak ajkaink, visszaindultunk a lakrésze felé, kéz a kézben, végre újra együtt, és legfőképp szabadon.
Boldogan kijelenthetem, az életem révbe ért.
*** *** ***

Egy éve már, hogy kibékültünk. Most itt fekszem a karjaiban, és hallgatom a szívverését. Lágyan cirógattam a mellkasát, mire ő is elkezdett simogatni.
Hajnalban kifulladva simultunk újra egymáshoz, már majdnem visszaaludtunk mikor Selene felébredt.

- Hagyd, megyek én - mondta szelíden Perselus.

Soha nem hittem volna, hogy egy gyerek ennyire megváltoztatja a mindig mogorva professzort. Fáradtan dőltem vissza a párnákra, s pár perc múlva visszatért kislányunkkal a karjaiban. Neki is olyan fehér bőre és fekete haja volt, mint az édesapjának, bár a kislányomnak inkább göndör és kusza volt. Tíz perc múlva Selene újra álomba zuhant, így visszavittem a kiságyába, majd visszamentem a kedvesemhez. Ismét bebújtam mellé a jó puha, meleg ágyba.

- Szeretlek Perselus.

- Én is szeretlek Hermione.

Soha nem kívánhatok magamnak ennél szebb életet, mindenem megvan, ami csak kellhet.

Szerző: Selene Black