„S amint visszafelé méne, mendegéle, Egy helyütt a zsombék csak lesüpped véle: Réti farkas fészke volt épen alatta, Benne két kis kölyke rítt az isten-adta. Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott, Símogatta a két árva kis jószágot, Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja, A komondor kölyköt végig simogatja. Kár volt símogatni; csak vesztére tette; Mert megzörren a nád hirtelen megette; Jő az anya-farkas szörnyü ordítással, Rohan a fiúnak, birkoznak egymással. Fel-feláll a farkas hátulsó lábára, Méri éles körmét Toldi orcájára, Csattog a fejér fog vérszopó inyében, S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényben. Toldi pedig magát serényül forgatja, Öklének csapásit sűrűn osztogatja: Ömlik a vér száján és orrán a vadnak, Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak. Nyelve a szájában meg nem tudna férni, Csattogó fogával azt is összevérzi, Mint veszett kutyáé csorog véres nyála; Senki sem látott már dühösb vadat nála. Miklós a kötődést unni kezdi végre, Lábát sem restelli híni segítségre, S mint midőn a bika dolgozik szarvával, Fölveti a farkast egy erős rugással. Messze az avasba esik a vadállat, Nagy darab helyütt letördeli a nádat, És amint lehulla puffanó eséssel, Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel. De lám, mintha ördög volna belé bújva, Egyet hengeredik s talpra ugrik újra, Elordítja magát keserves haraggal, S mégyen új csatára köszörült fogakkal. Körmeit Miklósnak a vállába mártja, Száját a fejénél két araszra tátja S hátulsó lábával úgy szorítja térdét, Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét! Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja: Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja; - Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek! Ezer lelked volna, mégis megölnének. - Semmi baj! az néki a tulajdonsága, Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága: Kisegíti magát, sohase féltsétek, Nem válik belőle farkasoknak étek. Mert amint a nőstény ölre ment s birokra, Megszorítja torkát Toldi két marokra; Csak kifordult körme a fiú nyakából, Kifogy minden erő a horgas-inából. Szeme is kidülled, véres könnyel telve, Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve: Nem kiment belőle, bennszorult a pára, Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla. Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle, És a kanhoz vágja, mely rohan feléje; Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja, Párját fekhelyéből mérgesen harapja. És pedig világos, hogy megint fölkelne, Ha Miklós előre néki nem felelne: De úgy elpaskolja most a nőstényével, Hogy világ végéig sem támad többé fel.” Arany János: Toldi (Ötödik ének, részlet)

Annak ellenére, hogy hajdan mindennaposnak számított az Arany János által is megénekelt nádi farkas, szinte semmit sem tudunk arról, hogy valójában milyen állat ehetett. Így nem véletlenül lett tagja a kriptozoológiai gyűjteményünknek. Méhely Lajos (1862-1953), aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kárpát-medence faunájának leírásában (amely ellensúlyozza a fajelmélet szellemében végzett későbbi antropológiai ténykedéseit), így írt hazánk farkasairól: "Hazánk alföldi vidékén és a Szerémségben a vadászok kétféle farkast különböztetnek meg: a nádi és az erdei farkast. Az előbbi (Canis lupus minor) vörhenyesszürke, nem nagyobb, mint a középnagyságú vizsla, többnyire nagy csapatokban él és a sík, mocsaras, nem nagyon erdős vidékeket kedveli: az utóbbi (Canis lupus typicus) inkább hamvasszürke színű, jóval nagyobbra nő, mint a nádi farkas, csak párzás idején verődik nagyobb csapatokba, máskülönben csak 2- 5 főnyi társaságban kóborol és a nagyobb kiterjedésű erdőket lakja.” Az állatról először G.H. Kramer közöl tudományos leírást 1756-ban megjelentett, Ausztria állatvilágáról szóló könyvében. Az osztrák-magyar határon, a Fertő-tó térségében akkor nagy számban éltek nádi farkasok (németül: rohrwolf). Az általa Canis lupus minor tudományos névvel megajándékozott kutyafélét azóta is rendre feltüntetik a farkasalfajok között, általában hatalmas kérdőjelekkel mellékelve, amely az állat mibenlétét illető nagyfokú bizonytalanságra utal. Abban mindenki egyetért, hogy a nádi farkas az 1900-as évek elején pusztult ki a térségünkből. Annak ellenére, hogy hajdan gyakori vad volt, szinte semmi sem maradt fenn róla pár festményen és egy állítólag a Kalocsai Múzeumban őrzött koponyán kívül. Ez utóbbi feltehetően egy fiatal, 6 hónapos farkastól, és nem sakáltól származik. A vitát 1960-ban K.Bauer azzal zárta le, hogy a nádi farkas kivette az ausztiai állatok listájáról azzal, hogy az nem más, mint a Délkelet-Európában is élő aranysakál (Canis aureus). Jelenleg ez a hivatalosan elfogadott nézet. Egy másik elmélet szerint visszavadult kutyák lehetnek a nádi farkasok. Miután a török háborúk korában hatalmas területek néptelenedtek el, elképzelhető, hogy sok kutya a vadont választotta az elpusztult falvak helyett. Azonban ez nem magyarázat a ragadozó ausztriai elterjedésére, valamint arra, hogy egységesen írták le az alfajt, míg az elvadult kutyák esetében nagyobb varianciával számolhatnánk. A legvalószínűbbnek tehát a sakál nádi farkas voltát tartják. Az aranysakál hatalmas területen él, az afrikai szavannáktól, Nyugat-Ázsián keresztül egészen Délkelet-Európáig. Rövid szőre és külleme megfelel a nádi farkas leírásoknak, azonban mérete nem. Az aranysakál ugyanis nem sokkal nagyobb méretű és tömegű a vörös rókánál, átlagos marmagassága mindössze 40 cm. Elsősorban a füves puszta élőhelyet, a száraz síkságokat kedveli. Bár párban élnek, időszakosan, a nagyobb vadászsiker érdekében nagyobb, akár 20 fős hordákba is összeállhatnak. Ekkor még gazellákat is el tudnak ejteni az amúgy mindenevő állatok. A táplálékuk legnagyobb része azonban rovar és más kisebb gerinctelen, talajon élő madarak és rágcsálók.

Térjünk vissza a szépirodalomhoz, Toldi nagy csatájához. Ha valóban a kisebb méretű sakál legyőzéséről lenne szó, az nem válna Toldi olyan nagy dicsőségére. Egy sakál biztosan nem vicsoroghatott volna egy álló ember arcába. Arany minden bizonnyal igazi farkassal való csatát írt le, bár a kérdés még továbbra sem megoldott, hogy ő hibázott-e, mikor nádi farkas néven illette a fenevadakat. Meglátásom szerint azonban, mivel Arany János korában még élt nádi farkas, a hagyománya mégannyira, tudhatta, milyen állatról is szólt a Toldi forrása, az Illosvai Selymes Péter által lejegyzett történet. A nádi farkasról a hagyomány egyöntetűen a nyájak veszedelmeként emlékezik meg. Mint láttuk, a sakál hordában magánál nagyobb állatokat is megtámad, a háziállat pedig önmagában nem számít nehezen elejthető zsákmánynak, bár a juhászkutyák kicselezése a nagy farkasoknak sem lehetett könnyű feladat. Azonban a sakál táplálékának zöme kisebb állat, a döggel is beéri, így nehezen feltételezhető, hogy rendszeresen rájártak volna a háziállatokra. 2003-as a hír, miszerint a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban ragadozók tizedelik a rackajuh állományt. Először rókákra gyanakodtak, de nem sikerült egy bűnöst sem kézre, pontosabban puskavégre keríteni. A ragadozók csak a bárányokat és a legyengült öregeket pusztították, tehát kisebb méretűek lehettek. A vadászokban felmerült a gyanú, hogy sakálok a támadók, tekintve, hogy rókák ezidáig a tyúktolvajlás bűnösségi tételét még nem lépték át. Elképzelhető, hogy a sakálok hajdan ugyanígy kísérték az embereket és nyájaikat, és megpróbálták a gyengébb, lemaradt, védelem nélkül maradt egyedeket levadászni. Ez azonban még mindig nem magyarázza a tőlük való félelmet, hiszen egy sakált még egy pumi is el tudott volna kergetni. Szemben a farkassal, amely tényleges veszedelmet jelenthetett a nyájakra. A kérdés az is, hogy a sakál egyáltalán őshonos-e hazánkban? Azért sem költői a kérdés, mivel az aranysakál jelenleg terjeszkedőben van, hazánkban is újra megjelent (a hosszú ideig utolsó példányát 1924-ben ejtették el). Most egyértelműen, idegen, invazív fajként tekintenek rá, és lövik, ahol érik. Ha viszont elfogadjuk a nádi farkas=sakál elméletet, akkor őshonos fajként kellene őt kezelnünk, és a farkashoz hasonlóan védelmet biztosítanunk számára, legalábbis, amíg a létszámuk el nem ér egy kritikus értéket. A sakál az ókori adatok szerint a Balkán-félszigeten biztosan élt. A Kárpát-medence feltehetően a faj elterjedésének északi határa, ezzel magyarázható, hogy a létszámuk a történelem során mindig is változott, hol lecsökkent, illetve eltűnt, hogy újból elszaporodott. Terjedési üteme érdekes módon mindig egybeesett a nagy háborúkkal, mind a török kor, mind a II. világháború, mind a nemrégen zajlott balkáni háborúk alatt jelentősen nőtt a létszáma. Ennek oka lehet a mezőgazdaság intenzivitásának és vadgazdálkodás szabályozó szerepének visszaesése ezekben az években.

A kérdésre tehát, milyen állat is lehetett a nádi farkas, még most sem lehet egyértelmű választ adni. Személy szerint elképzelhetőnek tartom, hogy a régi korok emberének a sakál is egy kisebbfajta farkasnak számított, vagyis nem tettek különbséget közöttük, csakúgy, mint Arany János. Tehát a nádi vagy réti farkas elnevezés csak élőhelyre vonatkozott, és beleértették mind a farkast, mind a sakált.

Maga a sakál név szanszkrit eredetű (sagál, szagál), amely feltehetően arab közvetítéssel honosodott meg Európában (angolul Jackal, németül Schakal). Az, hogy nem belső keletkezésű, vagy szomszédainktól átvett jövevényszó a sakál, azt sejteti, hogy eleink tényleg más néven ismerték őket, vagyis rá is vonatkozhatott a toportyán és a nádi, illetve réti farkas megjelölés.

Az még érdekes kérdés, hogy az egykor hatalmas ártereken kifejlődött-e hazánkban egy kisebb méretű, rövidszőrű farkasfaj, amely már biztosan kipusztult? A választ csak a maradványok genetikai vizsgálata tudná megadni.

Forrás: bioport.hu