A remeteség kialakulása
Hosszú lenne most taglalni Nagy Konstantin (306-324-337) trónra kerülését, politikáját, a kereszténységhez fűződő viszonyát. Fontos a 313-as milánói ediktum, valamint az a tény, hogy a császár személyesen is egyre jobban közeledett a hithez. A 313-as rendelete nem keresztény meggyőződésből fakadt, ezt mutatja az a tény is, hogy az általa veretett pénzen képmása mellett továbbra is megmaradt a napisten szimbóluma. A keresztség felvételét halogatta (ami viszont nem hitetlenségről beszél), katekumenként halt meg. A keleti egyház szentként tiszteli, édesanyjával, Szent Ilonával együtt.
Nagy Konstantintól az Egyház szabadságot élvezett, megnyíltak előtte a magasabb hivatalok is. Iulianus császár (361-363) - akit az "apostata" jelzővel is illetnek - megpróbálta ugyan visszahozni a pogány vallást, és a keresztényeket visszaszorítani, de ez (részben) rövid uralma miatt nem sikerült. A következő fontos állomás az Egyház életében 380. február 28.-a, amikor Nagy Theodosziosz (379-395) "Cunctos populos" kezdetű rendeletével államvallássá nyilvánítja a kereszténységet.
Az Egyház szabadságának negatív következményei is voltak: 313-tól, amikor az üldözések megszűntek, már nem volt veszélyes, ha valaki Krisztus vallását követte, 380-tól pedig (és részben már Nagy Konstantin alatt is) bizonyos előnyöket is jelentett (pl. hivatalok betöltésekor).
Az ekkor jelentkező felhígulásra volt válasz a remeteség. Első lépésben felerősödik az aszkézis egyes keresztények körében, majd ez összekapcsolódik a pusztába való kivonulással. Eleinte az aszkéták családjuk körében éltek, csupán az étkezésben és a ruházkodásban tanúsítottak nagyobb önmegtagadást. Bizonyos magánfogadalmak is kezdtek kialakulni, melyeket még csak egy meghatározott időre tettek, és nem voltak nyilvánosak - de mindenképpen ezekből alakult ki a szerzetesi fogadalom, mely először csak az engedelmességre vonatkozott (ez magába foglalta a tisztaságot és a szegénységet is).
A puszta mindig az a hely az őskeresztényeknél, ahol az ember teljes kiszolgáltatottságban találja magát, így egészében alkalmassá válik arra, hogy Istennel találkozzon. Ezek a puszták tulajdonképpen kopár, sziklás hegységek, ahol az embert csak Isten gondviselő szeretete tarthatja meg. Ezzel a remete saját életének központját áthelyezi a másvilágra (angyali élet).
A remeték a pusztában egymástól csak akkora távolságra laktak, hogy egy nap az egyik remete meg tudta látogatni a másikat úgy, hogy még napnyugta előtt visszatérhetett saját lakhelyére. De a keresztények, akik továbbra is a "civilizációban" maradtak, néha-néha felkeresték a remetéket. Lassan az ismertebb, szentéletű remeték köré kezdett gyülekezni a többi remete is, ezzel vette kezdetét a szerzetesség kialakulása. Három lépcsőfokot figyelhetünk meg tehát: aszkéták, remeték, szerzetesek.
Egyiptomban a remeteségnek, ill. szerzetességnek három fő formája figyelhető meg: 1. magányosan élő remeték; 2. "laurák" (egymáshoz közel épült remetekunyhók, cellák, amelyek laza közösséget alkotnak - vö.: Remete Szent Antal); 3. kolostorok részletes szabályzattal (vö.: Pakhómios)