Elválasztva
 írta: sibi90

Dumbledore halott. Piton menekül. Hermione hetedéves a Roxfortban. Közeledik a Karácsony és a lányt bánatából egy rég várt találkozás rázza fel. Borongós hangulatú többnyire visszaemlékezésből álló történet.

A történetem ugyan felhasznál egy – egy elemet a hatodik HP könyvből, de a történetem nem követi a J.K.Rowling által írt történet fonalát. Továbbá minden egyezés az írásom és a hetedik könyv között csupán a véletlen műve, mivel nem olvastam még a könyvet.

FIGYELEM: A korhatár nem véletlenül 18. A történetben helyenként előfordulnak vulgáris kifejezések és részletesen leírt szexuális jelenetek is!

Természetesen minden jog J.K.Rowlingé. Nekem a történetből anyagi hasznom nem származik.

Bétázásért köszönet: svábbogárnak!!! :)))



***************



Hajnalodott. A Nap első sugarai még erőtlenül ébresztgették a szunnyadó világot. Senki nem volt még ébren. Akarom mondani senki, kivéve egyvalakit. Egy szomorúan csillogó mogyoróbarna szempár pásztázta a hófödte skót tájat.

Időről időre kövérkés könnycseppek buggyantak ki a hatalmas és igéző szemekből és sebesen száguldottak végig a finomívű arcon. A máskor enyhén napbarnította bőr most fakó volt, de szépségét így sem vesztette el. Egy kósza könnycsepp elválva társaitól a lány cseresznye színű ajkai felé vette az irányt, majd elegánsan végigsiklott rajtuk. A régen mindig huncutul mosolygó ajkak most bús szavakat suttogtak, melyeket senki meg nem hallhatott, oly halkak, szinte némák voltak.

És mik voltak e szavak? – „Hiányzol!”, „Gyere vissza!”, „Kérlek!”. Már vagy két órája állt a sarkig nyitott ablak előtt, melyen csak úgy süvített be a fagyos decemberi szél, de észre sem vette. Csak meredt maga elé gondolataiba mélyedve, melyek egy bizonyos ember körül forogtak. Egy ember körül, akit szeretett és mégis hagyott elmenni. A gondolat, hogy a férfi, akit szeretett nincs vele újabb és újabb könnyeket csalt a szemébe.

A férfi hiánya napról napra egyre nagyobb súllyal nehezedett törékeny lelkére, de igyekezett nem mutatni. Barátai úgysem értenék meg - gondolta magában. - „Mindig is utálták. Most miért viselkednének másként? Az, hogy nekem több volt, mint egy undok vén denevér őket sosem izgatta. Észre sem vették, hogy már rég nem úgy nézek rá, mint egy tanárra. Nem, már korán sem. És mikor menekülni kényszerült mit tettek? Esküdöztek. Esküdöztek, hogy megtalálják és megölik. Hát ennyit róluk.”

Ez a hiányérzet Karácsony táján még rosszabb volt, mint az év többi részében, mert ekkor mindenki a szeretteivel, a családjával ünnepel. De a lány már nem ünnepelhet szüleivel. Voldemort sorra irtotta Dumbledore követőit és azok családjait. A mugli születésűeket érte el elsőként a Nagyúr haragja. Ugyan ő, Hermione megmenekült, de a Granger család többi tagja már korán sem volt ilyen szerencsés. Ő is csak egy csodának köszönheti életét. Mindez majd két éve volt már, de a lány lelkén lévő sebek a Karácsony közeledtével újra és újra feltépődtek.

Dumbledore halála óta minden megváltozott. A Roxfort már közel sem volt olyan biztonságos, mint előtte. Sokan otthagyták az iskolát vagy, mert szüleik aggódásuk kifejezéseként nem engedték őket messzire maguktól vagy, mert – mint a legtöbb mardekáros – Voldemort csatlósai közé álltak, hogy ha ő győz, ne essenek áldozatul a gyilkos átoknak. Meglepő módon nem csak az egykori mardekárosok, hanem sok hollóhátas és hugrabugos diák is a Nagyúr soraiba lépett, remélve, hogy ezzel mentheti saját és családja életét. A griffendélesek közül viszont senki nem akadt, aki meghunyászkodott volna a kor legnagyobb zsarnoka előtt. Igaz többen nem tértek vissza a Roxfortba befejezni tanulmányaikat, de egyikük sem tagadta meg Griffendél hagyatékát, a bátorságot és tartást, ami nem engedte meg nekik a sötét oldalhoz való csatlakozást. Ilyen volt Lavender Brown, és Parvati Patil is. Így a hetedéves griffendélesek hálótermének egyetlen lakója akarva akaratlan sok időt tölthetett csendben a semmibe révedő tekintettel a múlton és a kétségekkel teli jövőn merengve.

A Nap időközben előbújt a kastélyt körülölelő hegyek mögül, ám nem tündökölhetett sokat, mert zord külsejű szürkés-fekete felhők úsztak be elé, ezzel ismét eltakarva azt a kíváncsi szemek elől, mint amikor egy kisgyerek elrejti apró kezeibe az oly szeretett kincseit, nehogy mások is megláthassák, neagy isten elvehessék tőle. És igen, a felhők is ragaszkodni látszottak a Naphoz. Nem eresztették ki óvó ölelésükből, ezzel továbbra is homályban tartva a száztornyú kastélyt és környékét.

A merengő lányt szárnycsapások zökkentették ki gondolataiból. A szárnyak egy apró fekete bagolyhoz tartoztak, mely egy kis pergamentekercset tartott a csőrében. A lány azonnal felismerte a pici madarat. Megcirógatta a bagoly fejét, miközben kivette csőréből a levelet és e szavakkal fordult hozzá:

- Óh, szia Perszi! Kérsz valamit enni? Biztos megéheztél az út alatt. Bár nem tudom, most épp honnan jössz, de ahogy a gazdád ismerem, nem marad túl sokáig egy helyen és abból, amit a legutóbbi lakhelyeiről tudok, azt sejtem egyre messzebbre kényszerül menekülni. – A kis postás csak nézett rá nagy borostyán szemeivel, miközben a lány beszéd közben elővett egy kis csemegét és átadta az apró állatnak, aki csak hálásan huhogott a kedves gesztusra.

Úgy egy hónappal Dumbledore halála után vásárolta a kis baglyot, hogy tudja tartani a kapcsolatot szerelmével. Közös megegyezés alapján az apró lény „hivatalos” neve Antonius lett, de a lány mindig csak Perszinek hívta. És magában mindig mosolygott, ha láthatta őt, hiszen a mások által oly gyűlölt, ám neki mégis oly kedves férfit juttatta eszébe és az együtt töltött lopott perceiket.

A madár halk ám határozottan jelzésnek szánt huhogása térített ismét vissza a valóságba. Kihajtogatta az eddig a kezében szorongatott rövidke levelet és szíve azonnal dupla sebességgel kezdett verni, mikor meglátta a szálkás írást. Letelepedett az ágyára és olvasni kezdte.

Hermione!

Hiányzol. Ha minden jól alakul, Karácsonykor meg tudlak látogatni. Találkozzunk szenteste éjfélkor a megszokott helyen.

Perselus

Csak ennyi volt, de a lány számára többet ért ezer szónál. Neki nem kellettek fölösleges szavak. Nem kell, hogy szerelme ömlengjen a leveleiben – amit akkor sem tenne, ha ezer crucióval fenyegetnék, de ez mindegy is – mert ő abba a szűkszavú, morgós, befelé forduló férfiba szeretett bele, akit mindenki a pince rémeként emlegetett.

Odalépett az asztalához, kihúzta a fiókját és egy pergament vett elő. Leült az asztalhoz és írni kezdte a választ, miközben a madár, aki már megette a bagolycsemegét, kíváncsian figyelte minden mozdulatát a sajátjához hasonló barna szemeivel. Ő sem írt hosszú levelet, de abba a pár szóba beleadta minden a lelkében kavargó érzését. Mikor végzett átolvasta és megfelelőnek találta, így összegöngyölte és Antonius csőréhez emelte, aki egy lelkes szárnycsapás után a csőrébe vette a levélkét és szempillantás alatt szárnyra kapott. Mielőtt kirepült volna az ablakon, még tett egy kört a lány körül, aki erre jóízűen elmosolyodott – hosszú idő óta talán először.

***

Egy magas, szikár testalkatú fekete hajú férfi nehézkesen járt a térdig érő hóban. Teljesen átfagyott és éhes is volt. Napok óta nem evett és aludni sem volt túl sok ideje. Emlékezete szerint még három nappal ezelőtt aludt majd négy órát és ez a tudat majdhogynem elégedettséggel töltötte el, ha összehasonlította az elmúl két évének bármelyik hetével. Igen, ez volt a valóság. Másfél év menekülés és bujdosás. Merthogy erről szólt az elmúlt másfél éve Dumbledore megölése óta. Magány, bánat és önmarcangolás jellemezte.

Egyetlen emberrel tartotta csak a kapcsolatot. Egy fiatal barna hajú nővel. Igen, nővel. Az a kislány, akit egykor a tanítványaként ismert mára nővé érett. Erre a gondolatra egyszerre söpört át a testén az öröm és a szomorúság hulláma. Örült, mert ez a tiszta szívű teremtés jelentett számára mindent. Az életet, a boldogságot, a békét és a reményt. És a szomorúság? Még élénken élt az emlékezetében a kép, amikor két éve egy vértócsában fekve találta a lányt a szülei házában.

A Főnix Rendje elfogott és sikeresen kihallgatott egy kezdő halálfalót, aki tíz társával a beavatási feladatukra készültek, mely nem volt más mint Harry Potter egyik barátjának és családjának kiirtása, ezért Dumbledore expresz baglyot küldött Pitonnak, hogy siessen a lány és családja segítségére, de már túl későn érkezett.

A lány halott szülei üveges szemekkel meredtek a semmibe néhány méternyire a földön fekvő barna, csapzott hajú lánytól, akinek testét számtalan sérülés csúfította, de mindközül a mellkasán lévő hatalmas nyitott seb volt a legszívfacsaróbb miközben szakadatlanul ontotta magából az életet adó vörös folyadékot.

Nem gondolkodott, cselekedett. Letérdelt a lány mellé. Rászegezte a pálcáját és beforrasztotta a sebet, majd elmormolt egy vérképző bűbájt is remélve, hogy nem érkezett túl későn. Majd szólongatni kezdte az ájult lányt.

- Ms. Granger! Ms. Granger ébredjen! – mondta rekedten.

- MS. GRANGER! – ismételte ekkor már erősebb hangon. Ám a lány nem reagált.

Kitapintotta a pulzusát. Gyenge volt, de még érezhető. Ekkor olyasmi történt, ami már hosszú évek óta nem esett meg a professzorral. Félt. Akkor még nem tudta, hogy miért, ám mikor megértette, hosszú ideig nem akarta beismerni, hogy félelmét a lány elvesztése szította.

- Stimula! – kiáltotta, de semmi hatás. Elmondta még egyszer és még egyszer, ám mind hiába, majd a hatodik vagy hetedik – nem számolta hányadik – próbálkozásra a lány szempillái megremegtek és mogyoróbarna szemeit félig felnyitotta.

- Hermione! – szólította meg a professzor a lányt. Hangja bársonyos volt és köszönő viszonyban sem volt azzal a gúnyos és hideg hanghordozással, amit Hermióne a Roxfortban megszokott tőle.

- Professzor? – kérdezte a lány, mikor látása tisztulni kezdett. – Hogy került maga ide? Mi történt? Hol vannak a szüleim? Hol… - de nem tudta befejezni, mert Piton mutatóujját gyengéden a lány ajkaihoz érintette ezzel jelezve, hogy elég ennyi kérdés egyszerre.

Ám amint tudatosult benne, hogy mit is tett úgy rántotta el a kezét a lány ajkaitól, mintha izzó vasat érintett volna. Mindemellett a mozdulat hatása nem maradt el. A meglepetés hatására a lánynak torkára forrt a szó. A keletkezett csendet a professzor halk és szomorúan csengő hangja törte meg.

- Sajnálom – mondta, mire Hermione egyből megértette, mire céloz. Ekkor a lány hirtelen felült – mert mióta magához tért még mindig a földön feküdt – majd talpra szökkent, mely meggondolatlanságnak bizonyult, mert megszédült, és ha Piton nem kapja el, rövid úton újra a padlón találta volna magát.

- Csak semmi hirtelen mozdulat! Súlyos vérveszteséget szenvedett. Ne ugráljon itt nekem! – mondta a férfi az utolsó mondatot már majdnem megszokott iskolai stílusában. De ez most nem érdekelte a lányt, mert tágra nyílt szemei arról árulkodtak, hogy meglátta a tőlük pár méterre a parkettán elterülő szülei holttestét.

Sírni akart, látszott rajta, de nem tudott. Gyásza mélyebb volt annál, minthogy azt a könnyek ki képesek fejezni. És persze a dühe – mely egy dübörgő vízesés erejével robogott át rajta – csendes bánatra és bosszúra sarkallta. Igen, ezt meg fogja bosszulni – gondolta magában.

- Ezért még nagyon megfizet az a kis szuka! – lehelte, bár ereje még az önálló talpon maradáshoz is alig volt, hiszen még mindig a tanára karjai közt volt és reszkető kezekkel kapaszkodott annak vállába.

Piton ugyan vén róka volt már, de hallása még rendben volt. A lány akármilyen halkan is beszélt, ő mégis meghallotta, amit mondott.

- Kiről beszél? – tudakolta. – Látta a támadójukat? Tudja ki volt az? – kérdezte őszinte meglepettséggel a hangjában. Furcsállta, hogy egy halálfaló felfedje kilétét áldozata előtt. Ez csak akkor volt megengedett, ha az áldozat biztosan meghal, és nem leplezheti le a támadóját. De ez a támadó vagy nagyon ostoba vagy nagyon magabiztos volt. Ám ez mindegy, lényeg, hogy hibázott és lebukott. – Kíváncsi vagyok ki volt ilyen marha? – gondolta magában.

- Igen, láttam az arcát. – nyerte vissza a hangját Hermione. – Amikor megjelentek, jelzett a riasztó, amit idén, a karácsonyi szünet első napján helyeztem a házra, hogy fel tudjak készülni, ha értem vagy a családomért jönnének. De nem tudtam, erre nem. Túl sokan voltak. Tíz emberrel nem tudtam elbánni. Látszott rajtuk, hogy nem a tapasztalt és sokat megélt halálfalók közül valók, hanem újoncok, de akkor is… - hangja elcsuklott. – Piton bátorítólag szorosabbra fonta ölelését a lány körül. Mikor a kissé lenyugodott, folytatta – Nem adtam magam könnyen, védtem a szüleimet, amíg bírtam, de egy kombinált átok ledöntött a lábamról és csak annyira emlékszem, hogy mintha egy hideg kést húztak volna végig a mellkasomon, majd elvesztettem az eszméletem. – hangja ismét megadta magát, mire a lány Piton vállába temette arcát és törékeny teste rázkódni kezdett. Sírt, nem inkább zokogott. Most, hogy kimondta, már nem voltak falak, amik visszatartanák könnyeit. Csak sírt és sírt, míg el nem apadtak könnyei. A professzor nem tudott vagy nem akart – maga sem tudta – elhúzódni a lánytól. Csak ölelte tovább és hagyta, hogy kisírja bánatát.

Mikor a kis test rázkódása abba maradt kénytelen kelletlen feltette a kérdést, mely még mindig nem hagyta nyugodni – Ki volt az? - kérdezte.

- Az a rüfke, Parkinson. – hangzott a rideg és érzelemmentes válasz. Piton kissé megilletődött a lány ilyen hirtelen hangszín változásától és el kellett ismernie ez a hangszín még neki is dicséretére válna.

- Jöjjön, elviszem innen. Majd elküldök ide valakit a Rendből, hogy intézzen el mindent – mondtaPiton és magához szorítva a lányt elhoppanáltak.

Egy apró fájdalom a bal mutató ujjában térítette vissza a jelenbe. Antonius, apró baglya csipkedte a kezét. Keze mellett pedig egy kis összegöngyölt pergamen hevert. Megsimította bal kezével az apró – éppen csak tenyérbe való – madár fejét és nekilátott a levélke elolvasásának.

Kedves Perselus!

Hiányzol. Szeretlek. Várlak. Féltelek.

Hermione

Ez is rövid levél volt, akárcsak az övé, de érezte mindazokat az érzelmeket, amit a lány a szavakba öntött. Mert ezek a szavak nem csak amolyan üres betűcsoportok, ezek többek annál. Van tartalmuk. Érzések vannak mögöttük. Ezt szerette a lányban: ahogy fogalmaz. Nem dobálózik üres kifejezésekkel. Minden szavában ott csengenek az érzései. Erre a gondolatra belül elmosolyodott. Kifizette vajsörét a Szárnyas Vadkan csaposának, majd csuklyáját jobban arcába húzva kilépett a fogadóból vállán hű kis kísérőjével és elindult Roxmorts utcáin a városka mögött húzódó helyek felé, hogy meghúzza magát az egyik barlangban szentestéig, mikor végre találkozhat szerelmével. – Már csak két nap – gondolta.

***

Hermione a griffendél klubhelységében üldögélt kedvenc foteljében és a kandallóban vadul táncoló lángokba meredt. Két napja kapta kézhez Perselus levelét, amiben találkozót kért tőle. Izgatottan ficergett ültében. Valójában két napja egyfolytában izgatott volt. Ránézett a klubhelység hatalmas ingaórájára és szomorúan konstatálta, hogy még mindig két órája van éjfélig. Visszafordította hát tekintetét a lángok felé és gondolataiba mélyedt.

Pontosan két éve egy ragyogónak induló karácsonyeste halálfalók rajtaütöttek a szülei házán és megölték a szüleit. Ő is kis híján odaveszett, de akkor megérkezett Perselus.

Perselus? Nem is emlékezett rá, hogy pontosan mikor lett Piton professzorból Perselus, de ez mindegy is volt. A lényeg nem az, hogy mikor, hanem hogy hogyan.

- Jöjjön, elviszem innen. Majd elküldök ide valakit a Rendből, hogy intézzen el mindent – mondta Piton és magához szorítva a lányt elhoppanáltak.

Hermione mikor kinyitotta a szemét egy gyéren megvilágított szobában találta magát. Az egyetlen fényforrás a kandalló volt, melyben halványan égett csak a tűz, ezzel nem sok fényt adva a szobának.

Piton elmotyogott egy varázsigét, mire a szobában mindenütt gyertyák gyújtódtak, immár bevilágítva az apró, de hangulatos helységet. Ahogy a lány elnézte egy nappaliban állhattak. A bútorzatot egy kandalló, pár polc egy kanapé egy dohányzóasztal, egy vitrines szekrény és egy a kandalló fölött függő kép alkotta. A falak halványzöldre voltak festve. A parketta sötétbarna színű volt majdnem fekete erezettel. A bútorok is sötétbarnák voltak, szépen megmunkált faragványokkal.

Piton érdeklődve nézte a karjaiban tartott lány reakcióját, amint körbehordozza vizsgálódó tekintetét a szobán, majd a lány hirtelen kibontakozott az ölelésből és a kandallóhoz lép és szemlélni kezdi a fölötte lógó képet.

- Az édesanyja? – kérdezi hosszas tanulmányozás után. – Gyönyörű nő. Igazi hercengő. Méltó a Prince névre.

- Igen, az. Honnan jött rá? – hangzott a kérdés.

- Sok közös vonásuk van. Gyönyörű hollófekete haj, magas termet, de a legszembetűnőbb hasonlóság mégis a szemük – mondta Hermione immár a tanár felé fordítva nagy barna szemeit.

- A szemünk? – kérdezte Piton őszinte érdeklődéssel, bár hangjában igyekezett elnyomni ennek jeleit.

- Igen. Sötét, szinte fekete szemek, melyek örvényként ragadják magukkal a gyanútlant, aki belenéz – felelte a lány talán túl gyorsan és meggondolatlanul. Mikor rájött, mit mondott már késő volt, kimondta.

- Úgy gondolja? – kérdezte a professzor, mialatt két lépéssel a lány előtt termett és sötét árnyként fölémagasodott.

Hermione testén végigfutott a remegés, de nem a félelemtől, valami mástól. Gondolatban megrázta a fejét, hogy valami normális válasz jusson az eszébe. – Igen – mondta. – Na, csak sikerült valamit kinyögnöm. Nem lett éppen túl értelmes, de ennél most nem telik többre – gondolta.

- Hm… – morogta Piton, majd egy határozott fordulattal elfordult a megszeppent lánytól és kivágtatott a szomszéd szobába. A lány nem tudta mire vélni ezt a reakciót, de túl fáradt volt ahhoz, hogy gondolkozzon, ezért inkább leült a kanapéra és lábait a mellkasához felhúzva kezeivel térdét átkulcsolva összekuporodott.

Pár perc múlva feltűnt a férfi is egy hatalma tálcát egyensúlyozva, melyen két nagy kancsó, egy tál szendvics, némi gyümölcs és csokoládé volt. Letette a tálcát a kanapé előtt levő dohányzóasztalra, majd egyetlen pálcaintéssel elővarázsolt két pokrócot, egy koptatott farmert és egy barackvirág színű pólót.

- Öltözzön át! – adta ki az utasítást, majd ismét kiment. Hermionét ismét meglepte a tanár viselkedése. – Miért kéne átöltöznöm? – kérdezte magától gondolatban. Ekkor végignézett magán és elakadt a lélegzete. Eddig észre sem vette, hogy almazöld pólója a mellkasán hosszan szét van nyílva és az eredeti színe csak néhol látszik, ahol nem festette meg a Parkinsontól származó átok miatti sérülésből kifolyt vére. Most, hogy jobban szerügyre vette ruházatát, észre kellett vennie, hogy tetőtől talpig vér festi pirosra öltözékét. Gyorsan lekapkodta ruháit, és felvette a professzor által varázsoltakat. Bár egyensúlyérzéke még mindig nem működött teljesen jól, az öltözködés alatt egyszer sem esett el és ez némi biztonságérzetet nyújtott neki.

- Professzor! Most már visszajöhet – mondta, mire Piton megjelent az ajtóban. Végighordozta tekintetét a lányon és el kellett ismernie, hogy az az okostojás kis griffendéles egészen csinos nővé érett. Formás vonalaival, hosszú, kecses lábaival, lapos hasával és telt melleivel igen kellemes látványt nyújtott. - Na ezt most verd ki a fejedből! – dorgálta meg magát gondolatban. – Még hogy én nőként gondoljak erre a… griffendélesre. Badarság. Csak fáradt vagyok. Ki kéne aludnom végre magam. Mindez csak azért van, mert Voldemort és Dumbledore is állandóan hívogatnak és nincs időm kialudni magam. – magyarázkodott magának, de egy kis hangocska a fejében egészen mást duruzsolt. Megrázta a fejét, és gondolatba jól fenéken billentette magát az előbbi gondolataiért.

- Hoztam néhány főzetet, amire szüksége lehet – mondta, felemelve a kezében tartott bájitalos fiolákat.

- Köszönöm, uram. Egy fájdalomcsillapító főzet jól jönne. – próbált mosolyogni a lány, de kimerültsége miatt csak egy kis rándulást sikerült előidéznie a szája szegletében, ám Piton figyelmét ez sem kerülhette el.

- Üljön le, mielőtt összeesik! – utasította a lányt, majd ő is helyez foglalt mellette a kanapén. – Tessék! – adta át a fájdalomcsillapító főzetet és még valamit, majd látva a lány kérdő tekintetét, azt mondta – Ez belső vérzés ellen van. – A lány felhajtotta a bájitalokat, mire a férfi a többi fiolát letéve az asztalra a zsebében kezdett kotorászni és egy kis tégelyt vett elő talárja bal zsebéből.

- Ez egy gyógykenőcs, zúzódásokra – magyarázta. – Kenje be vele a sérüléseit! Így reggelre elmúlnak – utasította a lányt, aki engedelmesen elvette e tégelyt, és tartalmával elkezdte gondosan, körkörösen bekenegetni mostanra kék-zöld foltjait. Mikor lehajolt volna, hogy bekenje a bokáját, éles fájdalom nyilallt a hátába. Nem nyögött fel, pedig kedve lett volna hozzá, csak arca torzult fájdalmas grimaszba.

Piton észrevette a grimaszt és úgy sejtette, hogy a lánynak lehet egy komolyabb sérülés a hátán, amiért nem képes lehajolni. – Engedje meg – mondta saját magát is meglepve ezzel. A lány meglepődött ugyan, de teljesítette a kérést és átadta a kis tégelyt és odanyújtotta bokáját a férfinak, aki finoman lehúzta a lány csúnyán összezúzódott bokájáról a zoknit és kivett egy kevés kenőcsöt, majd gyakorlott, finom mozdulatokkal belemaszírozta azt a lány duzzadt bokájába. – A háta is fáj? – kérdezte, mikor végzett. Bár kérdése inkább kijelentésnek hangzott, de a lány most nem volt olyan állapotban, hogy ezen akár csak egy kicsit is gondolkodjon. – Egy kicsit, de nem súlyos. – hangzott a felelet.

- Ne most hősködjön, maga ostoba kis griffendéles. – mordult rá a lányra.

- Nem hősködök. – jött a durcás felelet.

- Akkor meg forduljon!

Hermione kelletlenül, de megfordult, mire Piton ismét rámordult – Most meg mire vár? Pólón át kenjem le a sebeit?

A lány vonakodva bár, de levette a pólót, ami alatt már csak egy vékonyka melltartó volt és egy igencsak nyúzott fiatal nő. Háta teljesen sebes volt, ám a legaggasztóbb mégis egy a gerince környékén lévő hatalmas feketés színű véraláfutásos heg volt. Piton először a kisebb sebeket kezelte le, és csak aztán látott neki a nagy zúzódás kezeléséhez.

Kezei finoman siklottak a lány hátán, akin minden érintésénél jóleső borzongás futott végig, feledtetve vele fájdalmait. Hosszú ujjai finoman cirógatták a lány bőrét libabőrt hagyva maguk után. Deréktól fölfelé haladt egészen a vállakig. Finoman elkezdte maszírozni a lány vállait, melyekben az izmok drótkötelekként álltak. Ám a gyengés masszázs megtette hatását. Hermione teljesen ellazult a férfi kezei között. Egyikük sem vette észre, hogy a maszírozás lassanként álalakult simogatássá. Lágyan, szinte hozzá sem érve simogatta a lány hátát, vállait, derekát, mire az megfordult és furcsa csillogással a szemében nézett a vele szemben ülő férfira.

És hogy mi volt a szemében? Köszönet, elszántság és vágy furcsa keveréke. Finoman közelebb csúszott a férfihoz, aki megkövülten nézett rá. Ajkait lassan közelítette a férfi pengevékony ajkaihoz, mígnem elérte azokat és egy lágy, puhatolódzó csókban forrtak össze. Piton meglepettségében résnyire nyitotta ajkait, melyet a lány kihasználva nyelvét a férfi szájába dugta és végigzongorázott vele annak fogain és feltérképezve vele annak száját. Mire az magához vonta a fiatal nő törékeny testét. A mellkasához nyomódó feszek kis mellek térítették magához. Megszakította a csókot és elhúzódott a nőtől.

- Ez nem lenne okos döntés Ms. Granger. Maga most azt hiszi, többet érez irántam, pedig valójában csak hálás, mert megmentettem az életét – mondta, bár reménykedett, hogy ez nem így van. – Amúgy is a tanára vagyok, és ha ez még nem lenne elég, akkor gondoljon a közünk lévő korkülönbségre.

- Nem érdekel sem az, hogy a tanárom, sem az, hogy kor szerint az apám lehetne! – fakadt ki a lány. – Nekem most maga kell! Szükségem van magára! Kérem! – hangja megremegett és elcsuklott. Ismét a sírás határán állt. De nem, nem sírt visszapislogta könnyeit. Felállt, és határozott léptekkel elindult a férfi felé. Megállt előtte és belefúrta izzó barna tekintetét annak sötéten örvénylő íriszébe. A férfi érezte minden kételye semmivé foszlik a ennek a barna szempárnak egyetlen pillantására.

- Biztos ezt akarod? – kérdezte mély, érces hangon. Észre sem véve, hogy letegezte a lányt. A válasz egy bólintás volt, miközben megérzett egy kis kezet felfelé araszolni a mellkasán. Átölelte a lányt és egy forró, vágyakozó csókkal zárta le a cseresznyeszín ajkakat. Ez a csók más volt, mint az előző. Ebben benne voltak mindkettőjük érzései. Minden elfojtott indulat, vágy, bánat és szomorúság. Piton keze fel s le zongorázott Hermione gerincén, majd megállapodott a derekán. Finoman visszakormányozta a lányt a kanapé mellé, majd egyik kezével óvatosan tovább simogatta őt, míg másik keze a lány nadrágjára tévedt és pár mozdulattal leoldotta róla, mely halk suhogással a padlón ért földet. Eközben a fiatal griffendéles sem tétlenkedett. Kis remegő kezeivel lassan, de sikerült kikapcsolnia a férfi talárját. A nehéz anyag a farmernadrág sorsára jutott a padlón, majd ezt követte még egy fekete ing és egy fekete vászonnadrág is. Ekkor Piton meg egy kérdő pillantást vetett a lányra, aki magabiztosan bólintott és kezét a férfi erekciójára csúsztatta, majd finoman simogatni kezdte a fekete selyemalsón keresztül. Az jólesően felhördült, mire a lány intenzívebben kezdte kényeztetni őt. A professzor a gyönyörök gyönyörét és a kínok kínját élte át egyszerre, ahogy a kis kezek az ágaskodó büszkeségét ingerelték. Felhúzta a lány kezeit a mellkasára és pár rutinos mozdulattal megszabadította mindkettejüket a maradék ruháktól, majd végigfektette a lányt a kanapéból – egy nonverbális varázslattal – átalakított ágyon. Kezét – Hermione számára – gyötrő lassúsággal siklatta feljebb és feljebb a lány combján, miközben szájával a lány nyakától lefelé a melléig araszolt és becézgetve a puha bőrt, ahol érte. Hermione minden idegszálát felborzolták a férfi érintései, ám mégis elunta a játszadozást és csípőjét feltolva hozzádörzsölte azt a férfi meredező hímtagjához, Piton önuralmának utolsó foszlányait is kiiktatva. A férfi jobb kezével a lány ölébe nyúlt, hogy hosszú ujjai kínzón lassan a lányba juthassanak, felfedezni testének legrejtettebb zugait. Hermione egy halk sikolyt hallatott, mikor megérezte magában a férfit, aki eleinte lassan, majd egyre gyorsabban mozgatta benne az ujját. A következő ujjat már csak egy halk sóhajjal üdvözölte. Piton még egy ideig tágította a lány szűk hüvelyét, majd mikor már majd eszét vette az keze alatt vonagló kis bestia, kihúzta ujjait a lányból és egy finomnak épp nem nevezhető mozdulattal beléhatolt. Hermione szíve kihagyott egy ütemet, mikor megérezte magában a férfit, aki minden négyzetcentiméterét kitöltötte. Piton önfegyelmének egy kis szikrája ekkor újra életjelt adott és arra ösztökélte a férfit, hogy lassítson és kevésbé heves mozgással szoktassa hozzá a fiatal nőt a helyzethez. A férfi követte a belső hangot és lassan kezdte meg a mozgást a lányban, aki eleinte nem tartotta túl kellemesnek a mozgását, de néhány lökés után megszokta az érzést és kezdte élvezni is. Mikor halk nyögdécselésbe kezdett az élvezettől, Piton is átadhatta magát az ösztöneinek és felvehették együtt a szerelmesek vad, hullámzó ritmusát. Nemsokára egy elégedett sikoly és kicsivel utána egy kéjes hörgés törte meg a szoba csendjét. A professzor a lányra hanyatlott, majd legördült róla.

Hermione a férfi vállára hajtotta fejét, miközben ujjával mintákat rajzolgatott a férfi mellkasára, aki erre jóleső csókot nyomott a lány kócos barna hajára.

Sokáig feküdtek így némán egymás mellett, mígnem elnyomta őket az álom.

Hermione az emlék végére érve feleszmélt és boldogan vette tudomásul, hogy már csak negyed órája van éjfélig. Felkelt a fotelből, felvette a kabátját és cipőjét, majd elővett egy marék port a kabátzsebéből. Ez a pont nem egyszerű hop-por volt, hanem egy Perselus által egy tovább fejlesztett változat. Egy speciális bájitallal itatta át a port, majd újra kiszárította és az így kapott hopp-por képes olyan épületekből is kihozni az embert, aminek a kandallói meg vannak bűvölve, hogy ezt ne engedjék, illetve képes észrevétlenül használni a hop-hálózatot, tehát nem lehet érzékelni, ha valaki ilyen porral hagy el egy helyet. Ez igen hasznosnak bizonyult Hermione és egykori bájitaltan tanára számára, mert a lány így nyugodtan és feltűnésmentesen hagyhatta el a griffendél tornyot, hogy találkozhasson szerelmével, aki szintét ezzel a porral tudott nyom nélkül eltűnni üldözői elől. Csak egy kandallóra volt szüksége.

A lány beleszórta a marék port a lángokba, mire azok smaragdzöldre gyúltak. Belépett a csiklandozó zöld lángok közé és kimondta: Prince kúria.

A kandallóból kilépve egy hatalmas könyvtárszobába érkezett, ahol ugyan félhomály uralkodott, mert az egyetlen fényforrás a kandalló haldokló fénye mellett nem volt más, mint a hatalmas ablakokon beáramló hold fénye, mely a felhős ég miatt nem volt éppen erősnek mondható, ám a fiatal nő így is felismerte a tőle néhány méterre álló asztalnál ülő szerelmét.

Határozott léptekkel odament a férfihoz, aki időközben felkelt a székről, amelyiken addig ült és átkarolta a lány derekát, hogy magához vonhassa egy hosszú és érzelmekkel átitatott csókra.

Óráknak tűnő percekig csókolóztak, majd zihálva váltak el egymástól. Egyikük sem érezte helyénvalónak a beszédet. Hosszú percek hallgatása után a férfi törte meg a csendet. – Szeretlek. – mondta. Egy szó, csak ennyit mondott, mire a lány elmosolyodott és hálásan megcsókolta.

Többet nem beszéltek, hagyták érzéseiket eluralkodni, hogy aztán átadhassák magukat az édes megsemmisülésnek.

Az éjszakát egymás karjai közt töltötték, hogy kora hajnalban a nap első sugarai egy búcsúzó párt köszönthessenek, hogy aztán ki-ki visszatérjen a maga életbe: a férfi a magányos menekülésbe, míg a nő az iskolapadba, barátai mellé.

Remélve, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztak.

***

A lemenő nap még végigpásztázta utolsó, erőtlen sugaraival a száztornyú kastélyt, és megvilágított egy könnyáztatta ám elszánt arcot, az egyik torony nyitott ablakában. A lány ajkai alig láthatóan, de mozogtak. – Hiányzol! Szeretlek! Nem adom fel! – suttogta lágy, de mégis határozott hangon és egy újabb könnycsepp gurult végig a csípős széltől kipirult arcán.



***************

Köszönet mindenkinek, aki elolvasta. Nagyon örülnék a kritikáknak is (pozitívnak, negatívnak egyaránt), mert ez az első ilyen jellegű komolyabb írásom. Kíváncsi vagyok a visszajelzésekre.

Még nem tudom, hogy lesz-e folytatása, de ha szeretnétek és lesz érdeklődés iránta, akkor nagy valószínűséggel megtoldom még néhány fejezettel.