Mindenki csendben ült az Odú nappalijában. Bár a jelenlévők egy szót sem szóltak egymáshoz, mindenki tudta, hogy min gondolkodik a másik: milyen lesz az élet azok nélkül, akiket a harcban veszítettek el, hogyan tudják majd feldolgozni a történteket és legfőképpen azon, hogy, bár nyertek a harcban, mekkora árat kellett fizetniük a győzelemért. A csend nem csak a gyász miatt volt jelen.
Szinte senki sem aludt az elmúlt másfél napban és az összes fáradtság egy hullámban zúdult rá mindenkire. Itt, az Odúban végre nyugalma lehetett mindenkinek: a Roxfortban nem maradhattak sokáig, mert a kastély fele lerombolódott a harc közben. Az Odúban végre együtt lehettek teljes nyugalomban és békességben, ami már jó ideje nem adatott meg senkinek. Hosszan teltek a percek, míg végül Mrs. Weasley halkan megszólalt.
- Ideje lefeküdni, nem gondoljátok? Elég hosszú volt ez a nap ahhoz, hogy még tovább fennmaradjunk - mondta, majd halványan elmosolyodott, pedig a szeme vörös volt a hosszan tartó sírástól.
- Igen, Molly, itt az ideje, hogy én is menjek - bólogatott Kingsley.
- Rendben, holnap azért majd gyere át... - mondta Mrs. Weasley, miközben kikísérte Kingsleyt a konyhába. Mikor visszatért a nappaliba, Percyhez, Charlie-hoz, George-hoz és Mr. Weasleyhez fordult.
- Gyertek, hagyjuk őket, hadd legyenek egy kicsit egyedül - mondta halkan, miközben Harryék felé pillantott. Mind a négyen bólogattak, majd Mr. Weasley ásítva megszólalt.
- Hát akkor jó éjszakát mindenkinek - mondta, majd elindult Mrs. Weasleyvel és három fiával a lépcső felé, magára hagyva a négy fiatalt.
Néhány percig mindenki hallgatott, majd Ginny megtörte a csendet egy hangos ásítással.
- Ginny, szerintem menjünk fel, mégiscsak kényelmesebb a saját ágyadban aludni, mint itt, nem? - kérdezte Harry, majd megcsókolta az ölében kuporodó Ginny homlokát.
- Rendben, de akkor te is az én szobámban alszol - jelentette ki Ginny, miközben felemelkedett fekvő helyzetéből és álmosan Harryre mosolygott.
- Tessék? - mondta hirtelen Ron, mire a karjában pihenő, félálomban lévő Hermione kinyitotta a szemét.
- Ugyan már, Ron, úgy értettem, hogy csak aludni - mondta idegesen Ginny. - És különben is, Hermione akkor a te szobádban aludhat. Gondolom, ha már így összejöttetek végre, nem akartok több időt elpazarolni egymás nélkül - mosolygott sejtelmesen Ginny a Ron-Hermione párosra, miközben megfogta Harry kezét és együtt a lépcső felé indultak. Harry még visszavigyorgott a válla fölött Ronra, akinek időközben halványpirosra változott az arcszíne, majd eltűntek Ginnyvel a lépcsőfordulóban.
Pár pillanatig sem Ron, sem Hermione nem szólt egy szót sem, majd a lány megszólalt.
- Tényleg ideje aludni mennünk, nem gondolod? - suttogta, majd mikor Ron bólogatott, kéz a kézben elindultak felfelé a lépcsőn.
Mikor beértek Ron szobájába, leültek a fiú ágyára, amin látszott, hogy sok ideig senki sem aludt benne. Ron egyik karja Hermione körül pihent, és úgy érezte, hogy ebben a pillanatban mindjen gondja és fájdalma elszállt. Csak az számított, hogy Hermione itt van vele, biztonságban. Most vette csak észre, hogy az eddigi kimondatlan, elfolytott érzések terhe, ami olyan sokáig kínozta, átadta a helyét egy új, különös érzésnek, ami kimondhatatlanul boldoggá tette.
- Ron - szólalt meg Hermione hirtelen, majd felemelte a fejét, hogy Ronra nézhessen.
- Hm - mondta Ron, akit meglepetésként ért Hermione határozott hangja, hiszen a lány kívülről nagyon fáradtnak tűnt.
- Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és hogy mindenben számíthatsz rám - mondta ugyanolyan határozott hangon Hermione, miközben töretlenül Ronra szegezte a tekintetét.
Ron pontosan tudta, miről beszél Hermione, és a gondolatra keserű ízt érzett a torkában. Bólintott.
- Én is szeretlek, Hermione - mondta kissé rekedten, még mindig a lány szemébe nézve. A barna szempárban olyan tűz lobogott, amit Ron még sosem látott. Annyiszor elképzelte, hogy Hermione így néz rá, hogy ilyen közelről csodálhatja majd a lány arcát - a valóság mégis sokkal mámorítóbb volt, ebben a pillanatban semmi mást nem akart, csak megcsókolni őt. Hermionénak ugyanez járhatott a fejében, mert még jobban felemelte a fejét, mire az ajkaik összeértek. Ez a csók egyáltalán nem olyan volt, mint amit a harc közben váltottak. Ebben a csókban benne volt a sok évnyi várakozás, a kimondatlan érzések, amik mindkettőjükben felgyülemlettek. Rögtön elmélyítették a csókot, aminek a hatására Hermione halkan felnyögött és körbefonta a karjait Ron körül, hogy közelebb húzhassa magához.
Ledőltek az ágyra, majd miután befejezték a csókolózást, Ron apró csókokkal borította el Hermione nyakát. A lány megborzongott. Ront elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy ugyanolyan hatással van Hermionéra, mint fordítva. A csókok végeztével Hermione rátette a fejét Ron mellkasára, majd becsukta a szemét. Ron ebben pillanatban nem lehetett volna boldogabb. Megcsókolta Hermione homlokát, és ő is becsukta a szemét. Végre vége volt a háborúnak, Voldemort meghalt és Hermione békésen aludt a karjaiban.

Hosszú idő óta először aludt el úgy, hogy semmi miatt sem kellett aggódnia.