Alighogy Harry elment, Hermione és Ron ott állt a Szükség Szobájában, hirtelen egyiküknek sem volt ötlete azt illetően, hogy mit kellene tenniük. Hermione ránézett Ginnyre, aki az egyik sarokban ült magányosan, még mindig azt a helyet bámulva, ahol Harry és Luna percekkel előbb tűntek el. Hermione nem bírta tovább nézni Ginnyt, mert átérezte a helyzetét... bármikor meghalhatott az, akit szeretett, és még csak el sem búcsúzott tőle. Hermione hirtelen odafordult Ronhoz, aki hasonlóan töprengett, mint ő tette az előbb.
- Ron, ha Harry meg is találja a diadémot, hogyan fogjuk elpusztítani azt és a csészét? - kérdezte suttogva, hogy a körülöttük állók ne hallják meg.
- Nem tudom... - rázta a fejét Ron, de egyszer csak megfagyott a tekintete, és töretlenül bámult a semmibe.
- Ron, mi a...
- Megvan! - kiáltott fel Ron, de olyan hangosan, hogy a helyiségben mindenki szinte egyszerre ugrott fel, ijedt pillantásokat vetve egymásra.
- Mi van meg? - kérdezte Hermione, majd Ron izgatottan megragadta a karját és közelebb húzta magához.
- A Baziliszkusz, Hermione! A Titkok Kamrája! - mondta fojtott hangon. - De akkor egy seprűre is szükség lesz... itt kell lennie valahol, ez mégiscsak a Szükség Szobája... - suttogta körbepillantva, majd mindkettőjük szeme megakadt egy rozoga seprűn a sarokban, ami az előbb még biztosan nem volt ott. Hermione agya csak járt, nézte Ront, ahogyan odamegy a seprűért, és mire visszaért, hirtelen összeállt a kép arról, amit a fiú az előbb mondott. De mielőtt Hermione egy szót is szólhatott volna, Ron megfogta a kezét és ahhoz a nyíláshoz vezette, ahol Harryék az előbb eltűntek. Ginny még mindig azt a helyet bámulta, és mikor Hermione és Ron már félig kiértek, utánuk kiáltott:
- Ti meg hova mentek?
- Mosdó! - kiáltott hátra a válla fölött Ron, majd egy pillanattal később már kint voltak a folyosón. Amikor egy nagy durranás hallatszott valahonnan közelről, Ron gyengéden megszorította Hermione kezét és megszaporázta a lépteit. Pár perccel később beléptek Hisztis Myrtle mosdójába, és Hermione egy kis csalódottságot érzett, amikor Ron elengedte a kezét.
- Egy kígyó ábrát keress, valahol itt van rajta az egyik csapon - mondta Ron, miközben a csapokat vizsgálgatta.
Hermione alighogy hozzáfogott a munkához, máris látott egy kicsi, kígyó alakú bevésést az egyik közeli csapon. Közelebb ment.
- Ez az! - kiáltott fel, és az ujjait végighúzta a bevésésen.
- Igen, tényleg ez - súrolta Hermione fülét pár másodperccel később Ron forró lehelete, ahogyan odahajolt mellé, hogy ő is megvizsgálja a vésetet. Az oldala finoman súrolta Hermionéét, és ő hirtelen elugrott onnan, mintha semmi sem történt volna, de a gyomrában felerősödő jóleső bizsergés nem akart megszűnni.
Úgy tűnt, hogy Ron semmit sem vett észre az egészből, mert még mindig a csapot nézte és a homlokát ráncolta. Hermione visszatért a valóságba, és elkezdett gondolkozni azon, hogy most mit kellene tenniük.
- Itt csak az tud bemenni, aki beszél Párszaszóul, nem? - idézte föl azt, amit Harry mesélt el második év végén a Titkok Kamrájáról.
- De igen - bólintott Ron.
- És akkor mi hogyan fogunk tudni bemenni? Most nincs itt Harry - mondta Hermione csalódottan.
- Hát, esetleg én megpróbálhatom kinyitni, valamennyire megjegyeztem, hogy mit mondott Harry, amikor Mardekár medálját nyitotta ki - motyogta Ron, miközben a füle elvörösödött.
- Rendben - egyezett bele Hermione, de mikor Ron száját egy furcsa sziszegő hang hagyta el, nem tudta megállni kuncogás nélkül.
- Mi az? - kérdezte Ron.
- Semmi, csináld csak tovább - mondta Hermione, még mindig vigyorogva.
Pár próbálkozás után azonban tényleg elkezdett izzani a csap, majd a helyén egy nagy, keskeny nyílás tűnt fel.
- Ez fantasztikus! - kiáltott fel Hermione. - Hogyan megyünk le?
- Hát én úgy gondoltam, hogy seprűvel kéne... amikor másodikos korunkban leugrottunk, nem volt túl kellemes, amikor a cső kidobott bennünket a végén.
- Rendben - egyezett bele Hermione megint, de még mindig nem tudott teljesen magához térni Ron jobbnál jobb ötleteitől. Felült Ron mögé a seprűre, majd pár pillanat hezitálás után megfogta a derekát, és közelebb húzta magát hozzá. Nem tudta megállni egy vigyor nélkül, mert meg mert volna esküdni rá, hogy amikor rátette a kezét Ron derekára, a fiú összerezzent.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte Ron a válla fölött kissé rekedtes hangon.
- Mmhhm - válaszolta Hermione, majd egy pillanat múlva a lábaik fölemelkedtek a földről, és Ron elkezdett leereszkedni a csövön. Hirtelen sötétség vette körül mindkettőjüket, és Hermione még jobban belekapaszkodott Ronba, de aztán nem sokára érezte, hogy a lába alatt újra szilárd talaj van. Leszálltak a seprűről, de Hermione egy kicsit megszédült a hirtelen talajváltozástól. Ron gyorsan megfogta.
- Jól vagy? - kérdezte Hermionétól a karjaiban tartva.
Most ő pirult el, miközben bólintott.
- Igen, köszönöm - mondta, és gyorsan szétváltak.
Nem sok idő telt el, mikor egyszercsak meglátták a hatalmas Baziliszkuszt. Hermione orrát megcsapta a tetem szörnyű szaga, és űgy tűnt, hogy Ronnak is ez volt a baja, mert a pulóverével takarta az orrát.
- Várj egy kicsit - mondta Hermione, majd előkapta a farmerzsebéből a pálcáját, Ronra mutatott vele, aztán saját magára, miközben elmormolt egy varázsigét. A szag azon nyomban megszűnt.
- Huh, ez jó ötlet volt, két percig sem bírtam volna ki - mondta Ron, és közelebb lépett a döglött Baziliszkuszhoz.
- És most? Hogyan szedjük ki a fogakat? - kérdezte Hermione, de úgy tűnt, hogy Ronnak erre is volt kész válasza.
- Ezért hoztam a seprűt - mondta, meglóbálva a rozoga fadarabot a kezében.
- Jól van, csak hadd próbáljak meg valamit előtte - mondta Hermione, mert látta, hogy Ron már rászállt a seprűre.
- Invito Baziliszkuszfog! - kiáltotta, a pálcájával a Baziliszkusz szájára mutatva , de semmi sem történt, leszámítva egy halk reccsenést.
A sikertelen próbálkozás után Ron elrugaszkodott a seprűvel a földtől, majd nem sokkal később már a Baziliszkusz szájánál lebegett. Kihúzott egy fogat, kettőt, majd hat-hét darab után visszaszállt a földre. Letette a fogakat, de egyet Hermione felé nyújtott.
- Tessék, ezzel meg tudunk szabadulni a csészétől - mondta, majd kivette a zsebéből az apró Horcruxot is.
- Ron, nem hiszem, hogy nekem kellene elpusztítanom... neked több gyakorlatod van benne - mondta Hermione bizonytalanul.
- Ó, mert én olyan rendszeresen pusztítok Horcruxokat... Hermione, ideteszem eléd a csészét, te meg csak belédöföd a méregfogat.
- De... nem fog harcolni ellene, vagy ilyesmi?
- Öhm... de, éppenséggel mond majd dolgokat, de ne dőlj be neki. Minden hazugság, amit mond. Érted?
- Ühüm - bólintott Hermione bizonytalanul. Érezte, hogy a szája kiszárad, de odament Ron mellé, aki rárakta a kis csészét egy kődarabra.
- Háromra döfd bele a fogat, jó? Egy... kettő.... három! - kiáltotta Ron, és Hermione fölemelte a méregfogat a feje fölé, már majdnem beledöfte a csészébe, de ekkor egy sziszegő hang tört elő a csészéből.
- Láttam a szívedet, és az enyém. Láttam az álmaidat, Hermione Granger, és láttam a félelmeidet. Minden, amire vágysz, lehetséges, de minden, amitől rettegsz, ugyancsak lehetséges... - sziszegte a hang a csészéből.
- Hermione, ne figyelj rá! - hallatszott Ron hangja a távolból, majd Hermione megint lendületet vett, de ekkor három alak emelkedett ki a csésze száján, egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, majd kisvártatva majdnem teljes életnagyságban ott lebegett előttük Harry, Ron és Lavender. Ron mintha még magasabb lett volna, Lavendernek pedig, aki nevetett, mintha még élesebb és gúnyosabb lett volna a kacagása.
- Hol hagytad ma azt a híres eszedet, Hermione? - szólalt meg Harry, aki egy idegennek tűnő gúnyos vigyorra húzta a száját, majd, miközben szánakozóan Hermionéra nézett, folytatta.
- Soha semmi másért nem volt szükségünk rád, csak a tudásodért, olyan könnyen ki lehet téged használni...
- Tényleg azt képzelted, hogy a barátunknak tartunk? Hiszen mindig mindenbe beleszólsz, idegesítő vagy és fárasztó... - vette át a szót Ron, aki kéz a kézben állt a töretlenül kacagó Lavenderrel.
- Ráadásul kinek kellenél? Tényleg azt képzelted, hogy felül tudod múlni őt? - mondta Ron, és olyan szenvedélyesen kezdtek el csókolózni Lavenderrel, ahogyan Hermione még sohasem látta őket.
Hermione nem bírta elviselni a szorító érzést a mellkasában, és mikor már a könnyeit sem bírta visszatartani, vett egy nagy lendületet és teljes erővel beledöfte a méregfogat a csészébe; az nyomban széttört.
A lebegő alakok eltűntek, Hermione már csak a saját szipogását hallotta, majd érezte Ron karjait, ahogyan magához húzza őt, és ahogy szorosan átöleli. Hermione szeméből kicsordultak a könnyek; Ron hagyta, hadd sírjon.
- Neked is jelentek meg alakok? - kérdezte pár pillanat után Hermione, miután kissé megnyugodott.
- Igen - válaszolta Ron halkan.
- És kik? - kérdezte Hermione, miközben felemelte a fejét, hogy Ron szemébe nézhessen.
- Nem érdekes - mondta Ron, de a füle megint elvörösödött. - Hermione, de nem akarom, hogy azt hidd, hogy nekem még mindig tetszik Lavender, vagy ilyesmi - mondta zavartan - És én sohasem mondanék neked ilyen dolgokat...
- Tudom - suttogta Hermione. Annyira kényelmes volt Ron karjai közt, hogy Hermione nem akarta, hogy a fiú egyhamar elengedje. Ekkor egy hatalmas dörrenés hallatszott valahonnan fentről, amire mindketten összerezzentek.
- Jobb lesz, ha megyünk - tanácsolta Hermione, bár egyetlen porcikája sem kívánta azt, hogy kibontakozzanak az ölelésből. Ron csalódottan bólintott és elengedte Hermionét. Felkapkodták a kiszedett fogakat és a csésze megmaradt darabjait, majd Ron átadogatta az ő fogkupacát Hermionénak, hogy tudja irányítani a seprűt. Egy kis idő múlva már újra Hisztis Myrtle mosdójában voltak, és Ron átvett Hermionétól pár Baziliszkuszfogat. Elkezdtek szaladni a folyosókon, vissza a Szükség Szobája felé, amikor az egyik sarkon befordulva majdnem összeütköztek Harryvel.
- Hol a fenében voltatok? - kiabálta.
- Titkok Kamrája - válaszolta Ron.
- Titkok - mi? - kérdezte Harry hitetlenkedve.
- Ron, az ő ötlete volt minden! - mondta Hermione levegő után kapkodva. - Hát nem volt fantasztikus? Miután elmentetek Lunával, ott álltunk, és mondtam Ronnak, hogy ha még meg is találjuk a diadémot, hogyan fogunk megszabadulni tőle? Hiszen még a csészét sem pusztítottuk el! És akkor eszébe jutott! A Baziliszkusz!
- Mi a - ?
- Valami, amivel meg lehet szabadulni a Horcruxoktól - mondta Ron.
Úgy tűnt, hogy Harrynek is kellett pár másodperc, mire felfogta a dolgokat: egy kis ideig a Hermione karjai közt lévő fogakat bámulta.
- De hogyan jutottatok be? - kérdezte végül Ronra nézve. - Hiszen beszélned kell Párszaszóul!
- Beszélt! - suttogta Hermione. - Mutasd meg neki, Ron!
Ron még egyszer produkálta a sziszegő hangot.
- Ezt csináltad, hogy kinyíljon a medál - mondta Harrynek.- Meg kellett próbálnom párszor, de végül bejutottunk - vonta meg a vállát.
- Csodálatos volt! - mondta Hermione - Csodálatos!
- Szóval... - mondta Harry lassan. - Szóval...
- Szóval még egy Horcruxot semmisítettünk meg - mondta Ron könnyedén, és elővette a kabátja zsebéből Hugrabug csészéjének megmaradt darabjait. - Hermione döfte bele a fogat. Úgy gondoltam, hogy neki kellene. Tudod, neki még nem adatott meg ez az öröm.
- Zseni vagy! - kiáltotta Harry.
- Semmiség volt - mondta Ron, bár Hermione mosolygott magában, amikor látta, hogy Ron ennek ellenére nagyon is elégedett magával. - Na és mi van veled? - kérdezte végül Ron.
Egy robbanás hallatszott valahonnan felülről, és Harry gyorsan elmondta, hogy szerinte Voldemort hova rejtette el a diadémot. Elindultak vissza a Szükség Szobájába.
Ginny, Tonks és Neville nagymamája várták ott őket. Mrs. Longbottom egy Harryvel való gyors beszélgetés után elment megkeresni az unokáját, Tonks Lupint, Ginny pedig szinte örült, hogy végre elhagyhatja a szobát.
- Várjunk csak! - mondta élesen Ron. - Elfelejtettünk valakiket!
- Kiket?
- A házimanókat, mindannyian lent vannak a konyhában, nem?
- Úgy érted, hogy be kellene szerveznünk őket a harcba?
- Nem - mondta komolyan Ron, - Úgy értem, hogy, figyelmeztetnünk kellene őket, hogy jöjjenek ki onnan. Nem akarunk több Dobbyt, ugye? Nem akarhatjuk, hogy meghaljanak értünk -
A következő dolog, amire Hermione emlékezett, hogy a Baziliszkuszfogak egy hatalmas csattanással kiestek a kezei közül, és ő Ron nyaka köré fonta mindkét karját. Egy pillanatig sem hezitált, és megcsókolta a fiút a száján. Ron is eldobta azt, amit tartott, és szorosan átfogta Hermione csípőjét. Mikor elmélyítették a csókot, Hermionét teljesen a hatalmukba kerítették a feltörő érzések, és önkéntelenül felnyögött. Ron gyengéden felemelte a lányt a lábáról, hogy ne kelljen lábujjhegyen állnia. Hermione számára teljesen megszűnt a külvilág, hirtelen azt sem tudta, hol van. Mintha megállt volna az idő, csak ő és Ron létezett.... majd egyszer csak valahonnan, nagyon távolról hallotta Harry hangját, amint azt mondja 'Hé! Éppen egy harc közepén vagyunk!'. Ronnal szétváltak, de még pár másodpercig egymást nézték, mire a fiú megszólalt.
- Tudom, haver - mondta, de még mindig nem tért teljesen magához - de mégiscsak most vagy soha, nem igaz?
- Akkor ne is törődjünk tovább a Horcruxokkal? - kiabálta Harry. - Gondoljátok, hogy... hogy bent tudjátok tartani legalább csak addig, amíg meg lesz a diadém?
- Igen... persze... bocs - mondta halkan Ron, majd Hermionéval szétváltak, és elkezdték összeszedni a Baziliszkuszfogakat.
Bár tényleg egy harc közepén voltak, Hermione tudta, hogy ezt az egyet mindenképpen meg kellett tennie. Legalább így sokkal könnyebb volt átvészelni azt, ami ezután jött. Legalább már itt volt neki Ron.