1. fejezet

„Nem számít mit teszek, vagy mondok, nem érdeklem őt. Mindig azt mondja, hogy az eljegyzésünk véletlen volt… mindig megbánt vele. Szóval lehet, hogy itt az ideje feladnom… feladnom az első szerelmemet… feladnom… Yuukit.

0

o

0

- Egy vendég jön holnap? – kérdezte Yuuri, miközben odadobta Conradnak a labdát.

- Igen – mondta Conrad. – Gwendal és Wolfram unokatestvére. Látogatóba jön.

- Akkor mondj róla többet, Conrad. Gorombaság lenne, ha találkoznék vele és nem tudnék róla semmit – mondta Yuuri aggódva.

Conrad rámosolygott. – Sir von Voltaire. Egy évvel idősebb, mint Wolfram, egy kitartó kardforgató és… - hagyta abba, s nem akarta folytatni.

- Gyerünk, Conrad! Mit akartál mondai? – követelte Yuuri, kíváncsian nézve rá.

- Lehet, hogy Wolfram nem örülne, ha elmondanám – válaszolt.

- Mondd el neki, Weller-kyo – jelent meg Wolfram, lassan feléjük sétálva.

Conrad hitetlenkedve nézett vissza öccsére, de aztán mosolyogva fordult Yuuri felé. – Nos… Voltaire szerelmes Wolframba. Szorosan együtt voltak.

A labda kiesett Yuuri kezéből. – Oh! Shimatta! – mondta, miközben lehajolt. – Hmm! Nagyon furcsák vagytok – s  másik kettő kérdően nézett a Maoura. – Úgy értem, hogy egy férfinak csak lányba kellene beleszeretnie – szünetet tartott és Wolframra nézett. – És egy férfinak egy nőt kellene eljegyeznie.

- Mindegy, te gyáva – morogta Wolfram, ahogy eldétált.

Yuuri Wolfram hátát nézte. – Ne hívj így! – hallotta Wolfram édes kuncogását, ahogy elment. – Furcsa! Nyugodtnak és gondtalannak tűnik ma – mondta ki hangosan a gondolatait.

- Lehet, hogy a vendég miatt van – nézett rá kötekedve Conrad.

- Akkor szerencsém! Van egy kis nyugalmam! – mondta, s Conrádnak dobta a labdát.

0

o.O.o

0

Elérkezett a nap, mikorra a vendéget várták, s mindenki kint állt.

Ő úgy ült a lova hátán, mint egy tökéletes nemes. Mikor odaért, leszállt a lováról, odasétált Cecilehez, letérdelt elé, megfogta a kezét, s lágyan megcsókolta, közben sötétbarna haja előre hullott

- Oh, nekem! – mondta boldogan. – Még mindig olyan lovagias vagy, mint máskor!

- És a szépséged továbbra is töretlen – vigyorgott, kék szemei csillogtak és Cecile felszabadultan nevetett.

„Öcsém! Habár olyan fiatal és korban is hasonló hozzám, úgy beszél, mint egy felnőtt” – gondolta Yuuri magában.

- Oh, Conrad! – mosolygott a nemes. – Fejlesztetted a kardtudásodat?

- Később kipróbálhatod – vigyorgott Conrad.

- Ki is fogom! Dunter, te semmit nem változál! – fordult a hosszúhajú férfihoz.

- És te idősebb lettél – válaszolt Gunter. – Férfi lettél.

A vendég keresve körülnézett. – Nem látom Gwendal, sem… Wolframot.

- Nos… nekik van egy kis dolguk – válaszolt Conrad.

Voltaire pillantása Yuurira esett, s egy pillanatig egymást nézték.

Végül Voltaire odament hozzá. – Örülök, hogy találkozhatunk… Heika.

Yuuri megijedt. Idegesen mosolygott. – É - én is örülök, hogy találkozhattunk.

Mindannyian bementek a hatalmas étkezőbe. Közben beszélgettek, majd mikor leültek Conrad feltette a kérdést, ami mindegyikük agyában ott volt.

- Szóval, Voltaire – kezdte egy lágy mosollyal. – Csak látogatóba jöttél, vagy van valami más oka?

- Nem! Nos… én… - nem tudta elrejteni az arcán megjelenő pírt. Végigfuttatta az ujjait a haján, majd folytatta. – Azért jöttem, hogy megkérjem Wolfram kezét.

Mindannyian meghökkentek és Yuuri kezéből kiesett a villa. Mindannyian ránéztek.

- Heika, jól vagy? – futott oda Gunter a Maoujához.

- Attól tartok, elkéstél Voltaire – mondta Conrad bocsánatkérően. – Wolframot a Maou jegyezte el. Meg vagyok lepődve, hogy nem tudsz róla.

Voltaire döbbenten állt fel a székéről. – Nem lehet… - nem tudta elhinni. – Eljegyezte magát a… Heik- - nem tudta folytatni, ahogy Wolfram belépett a terembe.

- Rendben van – mondta Wolfram. – Az eljegyzés végül is véletlen volt. Ugye, Yuuri? – Yuuri döbbenten nézett a jegyesére.

„Wolfram…” gondolta. Nem tudta elhinni, hogy Wolfram ilyen mond.

Wolfram tekintetét Voltaire-ra fordította. – Tudnál adni egy kis időt, hogy átgondoljam, Volt?

Voltaire rámosolygott, odament hozzá, megfogta a kezeit, az ajkaihoz húzta, s lágy csókot lehelt rá. – Van időd, hercegem.

Yuuri nem tudta, mit gondoljon. Csak meglepetten tudott nézni a másik kettőre.

………………

0

o.O.o

0

Később…

- Jól vagy, Heika?

Yuuri tekintetét a hálószoba ablakáról Conradra fordította. – persze. Végül is az eljegyzés véletlen volt, s nem úgy értettem – mosolygott és hozzátette. – Legalább nem fog zaklatni a féltékenységeivel.

Conrad odasétált mellé. – Úgy érted, hogy nem fog többé szeretni.

- Ez… nem szerelem… - Yuuri szeretett volna választ kapni az idősebb férfitól, de Weller csendben maradt. – Amúgy, hol van? Ilyenkor már az ágyban szokott lenni.

- Oh, nem mondtam? Végre találtunk neki egy üres szobát. Most már az egész ágy a tiéd – mosolygott rá a katona és ő visszamosolygott rá. Otthagyta, hogy élvezze a teljes ágyat.

De nem tudta, hogy ez lesz a leghidegebb éjszaka.

… … … … … …

Másnap reggel…

- Hmmm! Wolfram… ne rugdoss ki az ágyból! – emelte fel a karját, hogy elérje a másik fiút, de nem találta sehol, csak az ágytámlát. – Wolfram? – ült fel, s keresni kezdte az ágyban, majd minden eszébe jutott. – Wolframot el fogja jegyezni Voltaire… Csak egy kis időt kért gondolkodásra. És boldog leszek, ha elfogadja – egy könnycsepp folyt le az arcán, megmutatva a hazugságot szavaiban. – Miért sírok? – letörölte a könnycseppet. – A boldogságtól van, vagy… - nézte a könnycseppet, majd elkezdett sírni.

Ismét lefeküdt, magára húzta a takarót, s a párnáját sírta tele. Olyan zavaró volt, amit érzett és amiért sírt, nem értette többé magát. Még egy nevett suttogott, mielőtt elaludt volna. Wolfram

-

-

Pár órával később…

Egy meleg fürdő után Yuuri kifelé vette az irányt, remélve, hogy ott találja Conradot, s baseballoznak egyet, de döbbenetére, mikor kiért a kertbe ott találta Voltairet, aki Wolrfamot a fának lökte és durván megcsókolja. Wolfram lefagyott és undorodottnak tűnt, így Yuuri feltételezte, hogy kényszerítik.

- HAGYD ABBA! – kiabált Yuuri, mire Voltaire elhúzódott Wolframtól, s a dühös Maohra nézett.

- Mi a gondod? – kérdezte Wolfram, remegő hangon.

Yuuri meglepetésében tátogott. – D-de te… úgy néztél ki, mint akinek fáj.

- Menj el! – mondta Wolfram.

- NEM! – kiabálta Yuuri. A másik kettő döbbenten nézett rá. – Hagyd abba! Ne felejtsd el, még a jegyesem vagy – nézett rájuk, s Wolfram elkezdett nevetni.

- Szóval most a jegyesed lettem, huh, Yuuri? – mondta Wolfram dühösen.

- Mondj, amit akarsz, Wolfram! De ez nem csak a te választásod… Nem hagyom, hogy elmenj – most Yuuri volt nagyon mérges. Voltaire ránézett, mikor ezt mondta.

- Nem hagysz elmenni? De miért? Még csak nem is kedvelsz! Miért érdekel? – Wolfram várt a válaszra, de Yuuri másfelé nézett, nem találva szavakat.

- Menjünk Volt. Ebéd van – mondta Wolfram, s még utoljára egy fájdalmas pillantást vetett Yuurira, mielőtt elmentek volna.

Miért érdekel? Ismétlődött Wolfram kérdése a fejébe Yuuri elméjében. Miért érdekel?

„Nem tudom.”

……………

Az étkezőben, mindenki csendben volt. Nem azért, mert nem volt miről beszélniük, hanem mert mindenki a párost nézte. Voltaire Wolfram széke mellé tette a sajátját, s figyelte a szőke minden mozdulatát. Még a saját ételéhez sem nyúlt. Wolfram kényelmetlenül érezte magát emiatt, s próbálta nem kimutatni, de az idegessége miatt, összekente az arcát a mártással.

- Ah! Shit! – nekiállt keresni valamit, amivel letörölheti az arcát, de érezte, hogy két kéz fooogja meg az arcát, s egy nedves nyelv nyalja le a mártást. Elpirult. – Vo-lt?

A fiú még nem engedte el. Az arca csak pár centire volt a csinos fiúétól. – Olyan gyönyörű vagy.

- A-rigato – mondta félénken Wolfram.

Yuuri mellkasa fájt. „Miért? Miért?” gyűlölte ezt, s nem tudta, miért. Sosem érzett így korábban. Lehet… lehet, hogy… féltékeny? „Nem lehet! Ő egy fiú. Egy fiú! Nem érezhetek így.”