Álom
Sötétségbe torkollott már az ég,
S az utca fényei rávilágítottak a sáros utak felé.
Amint kinéztem a bukóra nyitott ablakon,
Láttam, egy részeg embert, amint a kocsmából hazatérvén, elhanyatlott a betonon.
Szívből teli kacagásba kezdtem,
Mert a bácsinak a foltozott nadrágja és élénk színű kabátja a sártól csupa kosz lett.
Sikerült föltámasztania magát,
De az út nem volt szilárd.
Mintha mocsárban tapicskolt volna az ember,
Olyan volt az út az este.
Elindult a bácsi, ballagott,
De lépteit követni nem lehetett, hol jobbra, hol balra bandukolt.
Már összeakadt volna a lába,
Ha egy kutya nem húzta volna le a sárba.
Jajgatott az öreg, ahogy kifért a torkán,
De a szomszédok meg se hallották.
Feküdt az úton a bácsi,
Lélegzetvételének felhőjét, csak rövid ideig lehetett látni.
E pillanat múlva, halk léptek közelednek, majd lépnek az útra,
Ahol az öreg feküdt az utcán, mellette a kutya,
Amely a sárba húzván, megbánta tetteit.
A titokzatos ember megnézte az öreget,
Él-e vagy hal-e?
Az embernek a kezébe kötve
Egy szánkó villant meg a halvány fénnyel teli sötétségben.
Előhúzta a szánkót, kötött rá még egy kötelet,
Melyet szerény bakancsából fűzte le,
Majd a kutya szájába adta mondván: -Húzd te is kutyám, hajrá!
Csúszott az öreg a szánkón,
Ropogott alatta a hó,
A megmentő elvitte a kicsit ittas állapotban lévő,
De még élő, szerencsétlenül szenvedő túlélőt.
Ha nem ment volna az ember kutyája,
És nem rántotta volna le az öreget a sárba,
Lehet hogy az idős, kicsit alkoholista vénember,
Már a Mennyország kapujában csengetne.
Bevitte az öreget a házba,
Lefektette egy ágyba, majd magára hagyta.
Másnap reggel járunk,
Ébred már a nap nálunk.
Nyöszörgés hallatszik a szobából,
Beszalad az ember, majd kérdi tőle jószántából:”Miért kocsmáztál öreg apó?”
Az öreg kinyitja fél szemét, majd ránéz:”Hol vagyok?” Kérdi furcsán a vén.
Az ember hallgatja,
Majd ezt hangoztatja:”Jó helyen vagy!”
Beszalad a kutya a házba, megijed a vén,
„Ez a kutya letámadott, miért?”
Nem rossz szándék vezényelte,
Csak az ön védelme érdekében tette.
Felkelt az öreg, recsegett az ágy,
Megköszönvén a tettet, továbbállt
Nem szólt semmit az ember, csak nézte,
Nézte a vént, ahogy lassan elhagyja a bért.
Eltűnik a ködben,
Mint kámfor a kézen,
De ha messzebbre távozik,
A vén elhalványodik.
Beballag a házba,
Leül a fotelba,
S mélyen gondolkodik.
Kutyája az ölébe ugrik.
Kettőt ugat,
Felébred az ember és jajgat.
„Mi történt?” Kérdezi ijedten.
Majd hozzá teszi költőien:”álmodtam egy emberrel, kit megmentettem…”
Akela | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
