3. rész

A sofőr feltehetően elaludt. Behajtott, egy kereszteződésbe, ahová nem kellett volna. Én Chris vállán pihentettem a fejem. Ő is elaludt, egyedül én hallottam a dudaszót, Chris a hangomra kelt, és próbált szólni a sofőrnek. Már túl késő volt bármit is cselekedni. A Személygépkocsi belénk csapódott. Kevés emlékem maradt meg, a következő az, hogy a járdára fektet Chris, és simogatja az arcom.
- Ne add fel! Kicsim, soha ne add fel. Szükségem van rád!
És sírt. Életembe senkit nem láttam még sírni. Mindig ugy gondoltam, a fiúk túl büszkék a síráshoz. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a nagy szerelmem fogom így látni. Szemeim rá emeltem, megsimogattam azt arcát:
- Tudd meg...szeretlek - már a légzés is fájt. - a szivem mindig a Tied lesz. Még akkor is, ha én hamarabb halok meg. Emlékem éljen a szivedben, míg dobog értem.
- Ne...Flóra ne búcsúzkodj. Nemsoká ideér a mentő ... - ujjam a szájára tettem.
- Ne beszélj! Én akarom elmondani, mennyire szeretlek, de ezt nem lehet szavakba önteni! Te vagy az első igazi fiú az életembe.
Becsuktam a szemem. nem bítam már ránézni. egy könnycsepp csordult végig arcomon, mi egyben az elmúlás is volt. Chris felordított. Tüdömet elhagyta az utolsó szusz.

Egy fehér folyósón sétáltam. Vajon hogy kerülök ide? Néztem körül, de semmi nem volt ismerős. Mért vagyok itt? 
- Chris...CHRIS -elkezdtem Chris nevét kiabálni, hátha csak egy álom volt. De sehonnan nem bújt elő. Tehát igaz? Meghaltam? De akkor hogy lehetek itt? hogy emlékszem Chris minden szavára? simogatására? Valami megmozdult a hátam mögött. Ijedten néztem hátra. Édesanyám egy hófehér köntösbe, angyalszárnyakkal a hátán követett.
- Szia Kislányom!
- Anya - borultam a nyakába. El se hiszem, anya itt van és jól van...nem tudom szavakba önteni amit érzek...de Chris fájó pillantásai örökre agyamba égtek. Ahogy rámnézett, és amikor kileheltem a lelkem...amikor az utolsó szusz is elhagyta tüdőm, az a fájdalmas ordítás örökké fülembe fog csengeni.
- Hogy kerülök ide? Hol vagyok tulajdonképpen?
- A barátoddal tegnap balesetet szenvedtetek. Kértem az angyalok fönökét, hogy hagyj éld túl, de hajthatatlan volt, azt mondta vagy Te vagy a fiú. Én téged választottalak. Lehet önzöségnek nevezni, de lehet annak is, hogy féltettelek. Nem akartam, hogy rövid időn belül elveszíts még egy embert akit szeretsz. 
Könnyes szemekkel néztem anyára. Nem hiszem el. Ő vette el az életem. Miatta hagytam el akit szeretek.
- Így semmivel sem jobb. 
Elindultam a folyósón, az első ajtón amit láttam benyitottam, egy csapat angyal, ott tanácskozott.
- Hol van a "fönökötök"? beszélnem kell vele most! - mondtam akaratosan, de szemeimből patakként folytak a könnyek.
- Valaki válaszoljon, vagy nem tudom mit teszek vele.
- Szólított valaki? - szólalt meg egy földöntúli hang. Kicsit megrendültem hitemben, de farkasszemet néztem a láthatatlan ember hangjával.
- Igen én.....
- ááá a mi kis üdvöskénk. Miben segíthetek. Szárnyat majd csak egy hónap itt lét után kaphatsz, ha erről van szó...
- Nem, egyáltalán nem erről van szó. Élni akarok, visszaakarok menni a szerelmemhez. Vettek már el tőled olyan valakit akit mindennél jobban szeretsz? Akiért az életed adnád?......
- Na látod, Te az életed adtad érte nekem. Vagy Te vagy ő.
- Nem ez nem fer. Küldj vissza. Vissza kell mennem! Még fiatal vagyok nem akarok meghalni egy felfuvalkodott béka miatt, aki még csak meg sem mutatja az arcát.
- Egy feltétellel. Visszamehetsz elbúcsúzni. De egy hónap múlva visszajössz, és nincs több hiszti.
- Két hónapot kérek, és utána örökre csöndbe leszek. Akár meg is némíthatsz!
- Rendben.
Válaszolta a földöntúli hang. Hirtelen szorítást éreztem a mellkasomon. Fájtak a tagjaim. Fájt mindenem. Több ember állt körülöttem és sebesen mozogtak. Egy pillanatra kinyilt a szemem.
- Állapota: stabil. Fájdalmai: vannak? - kérdezte az egyik orvos.
- Igen...Fáj a mellkasom...és a tagjaim is.
- Ez nyilván az ütés miatt van. Nem szenvedett sulyósabb sérülést, ha már jobban érzi majd magát, akkor  haza is mehet akár.
- Köszönö....
- Engedjen be.. MOST! - kiáltott valaki.
- Doktor úr, nem tudtam megáll.....
- KICSIM! -kiáltott Chris. - hogy vagy? mid fáj? annyira megijedtem. Azt hittem meghaltál....
Ijedten néztem az orvosra, aki még az ágyam lábánál állt.
- kettesben maradhatnánk? - néztem rá kérlelően.
- Természetesen. Kapnak 10 percet.
- Köszönjük... - nézett rá Chris.
- Chris...nem tudom...mennyi ideje vagyunk itt?
- nem tudom fogalmam sincs. csak kint vártam mert azt mondták és kb oránként uj orvost hívtak be, és amikor bement kijött egy másik fejcsóválva. kb öt órát vártam. Nagyon féltettelek. Iszonyatosan. Hisz tudod, nekem csak Te létezel. Nélküled üres az életem. Szeretlek.
- Chris, beszéltem anyuval. Ott ahol voltam. Ő mondta, hogy valamelyikünknek meg kellett akkor halnia. És anya azt kérte én legyek, hogy ne veszítsek el még egy embert akit szeretek. 
- De ezt nem értem...
- Én sem értem tisztán...de aki eldönti ki hal meg és ki nem, ő azt mondta kapok két hónapot, amig elbúcsúzok. aztán visszakell mennem...vagyis meg fogok halni....