Tizenhárom múlt, biszexuális, depressziós, haját feketére mázolt szemébe húzza, ereket vagdos magán, és sok van belőle: mi az? „Emó girl”, vagy „emó boy” – vághatnánk rá, ha az általánosításokra hagyatkoznánk. Ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Múló tiniőrületek voltak, vannak, és lesznek, mindenfélék. De mi van a legújabb, rohamosan terjedő jelenség mögött? Tényleg öngyilkosságtól kell féltenünk emós – vagy emósnak látszó – gyermekeinket?

Érvagdosás – az új tinidivat?  Íme, az emó Trú, pózer, hepi, anti… Nincs kivétel. Valamelyiknek lenned kell, ha tizenkettő és tizenöt között vagy. Mert manapság mindenki emós. Így vagy úgy. De engem nem érdekelnek – mondta meg a tutit múltkor Tamás, a deszkás, majd laza „pá”-t intett, és kigördült a riportból. És tényleg.A neten kezdtem. Az emósok – meg persze az említett korosztály gerince – ugyanis ott élik társadalmi életük legjavát. Emó- és emógyűlölő, azaz „antiemo” oldalak tömegei a világ hálóján… Főként külföldiek, de egyre gyarapszik a hazai termés is. „Érzékeny”, festett szemű, szájpiercinges tinifiúk csókjelenetei (egymással, persze) főbelövést imitáló, fájdalmas tekintetű kislányok önfotói, s oktató szövegek tengere. Kicsoda, micsoda, és főleg, hogyan néz ki az emó, mit szeret, és mit nem. A „plázabiccseket” (= tizenéves plázacicákat) például nem. Ám valami az összes emóban közösnek tűnt: borzasztó „érzékenyek”. Továbbá mind magányos harcosnak tartja magát az „igaz emók” gyér seregében, hiszen szerintük a többség csak divatból csinálja. Az ő szemükben pedig ennél szánalmasabb nincsen. Aztán kiléptem a cybertérből, s arcul csapott a való világ…"VALAMI IMÓTIONÁL, VAGY MICSODA…”Szombat délután, Budapest, Kossuth tér. Nyolckor No Thanx-koncert lesz. Frissen összedobott tini fiúcsapat, emó stíusban. Bár utóbbiban nem mindenki ért egyet. Emósnak tűnő lány nyújtogatja a nyakát a színpad felé, mellette klónjai. Külsőre… Valójában csak barátnők. Egymást és magukat fotózzák lelkesen mobiljaikkal. Kérdezem – naivan:
- Ugye, emósok vagytok?
- Ééén?! Dehogy! Én rocker vagyok! Én utálom az emósokat! Ő az emós! – háborodik fel egyikük mélyen, s nevetve átöleli a nyaknyújtogatóst. Klaudia tizenhárom éves, emós. Izgatottan várom az autentikus magyarázatot, mi is az emó valójában. Ő fejet vakar, és igyekszik kiolvasni kockás tornacipőjéből a választ…

- Hát… egy ilyen banda találta ki, külföldiek, a hetvenes években, és ez így megmaradt, valami imótionál, vagy micsoda… szóval aztán elterjedt az országokban, és most van egy csomó emós.
- Mitől emós valaki?
- Hát, több emófajta van, van aki divatemó, aki csak úgy öltözik, aztán vannak a pózerek, akik emónak vallják magukat, de nem emósok, meg azok, akik vágják az ereiket, meg ilyenek.
- És te?
- Én nem vagdosok. Én divatemós vagyok.
- És mi kell ehhez?

Félénkül, végigmutogat magán.

- Hát… halálfejes, vagy ilyen kockás tornacipő. Vagyis egy kockás valami mindenképpen kell. A szemnek feketének kell lenni, a hajnak meg ferdének. Meg néha szokott lenni nekem is benne masni, vagy mi. Halálfej most nincs rajtam, de otthon van egy csomó! – szabadkozik, mielőtt anyukája kedvesen elragadná, s magával húzná a tömegbe.

„ÉS AKKOR HÚ, DE SZAR MINDEN…”

Két lány sodor el. Szemük festett, lábukon színes térdharisnya – szóval az emó nem mindig sötét…-, körmük fekete-fehér, nyakukban halálfejes kereszt. Barbara tizenöt éves, és keverék. Már ami az emósságát illeti. Szerinte. Merthogy ő nem vagdos.

- De nagyon mélyen érint az emósok sorsa… - hadarja akademikus hangsúllyal. – Tehát igazából azért vagyok emós, mert érzékenyebb vagyok, mint a többi, tehát én nagyon ki tudok bukni még a kicsike dolgokon is.
- Például?
- Például, ha mondanak valami olyat, hogy csúnya vagyok, meg ha sértegetik a szeretteimet. Például.
- Hogy és mikor lettél emó?
- Fél évvel ezelőtt, mikor még nem ismertem az emót, és a barátnőm küldött msn-en egy ilyen leírást az emósokról, és akkor én megtaláltam benne önmagamat.
- Mi volt a leírásban?
- Hogy az „emószenál” szóból ered, az meg ilyen érzelmest jelent, és én olyan vagyok. De ezt már mondtam. Szóval sokáig úgy volt, hogy nem találtam meg a helyemet a világban, de most megtaláltam, kábé fél éve. Azóta boldogabb vagyok.
- De azt mondják, hogy az emósok inkább szomorúak…
- Ez nem igaz! Vannak közöttük, akik depressziósok, de az emó, az nem.
- Tehát az igazi emó nem depressziós?
- Nem.
- Akkor te igazi vagy?
- Igen. – Perzsel a nagy, nagyon perzsel. – De szerintem nem a ruha teszi az embert. Én sokáig úgy voltam vele, hogy nem öltöztem úgy, mint egy emó, de a szívemben éreztem, az vagyok.
Nézem a szíve fölött himbálódzó vaskoponyát a vaskereszten.
- Ez mit jelképez?
- Azt én nem tudom. De szeretem az ilyen halálfejes dolgokat, mert az ilyen rocker.
- És hogy néz ki egy emó girl? Már, ha így mondják.
- Igen, emó girl vagyok. Tehát a képekből ítélve, amelyek a neten vannak, fekete haj, kicsit tépett, föláll.
- De neked szőke és nem áll föl…
- Még nem! De hét vége táján fogom megcsinálni. Nekem is féloldalas lesz, rózsaszín csíkokkal.
- Anyukád mit szól?
- Nem érdekli, mert tudja, hogy mekkora izé vagyok. Őrült. Tehát egy ideig úgy volt vele, hogy nem, de aztán ő festette be szőkére. Meg tudja, hogy én nem fogom vagdosni az ereim. Mint például az egyik barátnőm… Úgy volt, hogy ő is jön ma.
- És miért nem jött?
- Mert nem ér rá. Most vagdossa magát. Beszéltem vele msn-en és nagyon aranyos volt, de fél óra múlva meg mondta, hogy hagyjam békén, mert vagdossa magát. Én meg mondtam, hogy de miért vagdosod magad?! Erre azt mondja, hogy mert depressziós, és kilépett.
- Az én legjobb barátnőm is vagdossa – szól közbe most a tizennégy éves Lucia -, pedig mindig mondom, hogy ne vágja fel, mert szólok a szüleinek.
- Miért, ők nem veszik észre?
- Nem sajnos, mert neki is van ilyen emós kesztyűje – mutatja magán a fekete, levágott ujjú, halálfejes darabot -, és ezzel takarja el a hegeket.
- Rendszeresen csinálja?
- Nem, csak ha szakít a barátjával, vagy összeveszik egy barátnőjével… Úgy hetente egyszer. Szóval van neki egy ilyen sötét oldala, és mikor elolvasta az emót, rájött, hogy pont rá illik. Ő ilyen eredeti emós.
- Mitől „eredeti” egy emós?
- Hát… Talán a külső miatt, meg a gondolkodás számít, főleg. Hogy minden rossz, meg hogy reggel be kell kenni a hajad ilyen zselével, és akkor hú, de szar minden…
Barbi is anyukájával érkezett, ő most csendben, a háttérből figyeli lányát. Aztán csak annyit mond, amíg Barbi nem vagdossa az ereit, és boldog, ráhagyja ezt az emódolgot. Mert ő is volt fiatal…

„ÉN SEM AKAROM MEGÖLNI MAGAM”

Rákezdi az eső, de a nap marad, szivárványt húz a Parlament fölé. Hét óra, fiatalodik a tömeg. Két újabb klónszerű kislány mellé sodródom. Egyikük hevesen mutogat saját, s a másik fejére.
- Megnöveszted így, hogy ekkora legyen a fülednél, és akkor megszárítod előrefésülve, aztán kisütöd ilyen full egyenesre, és akkor neked is így kiáll majd, ahogy kell, Zolikám…

Pillanatra meglepődöm, aztán mégsem. Olvastam ugyebár, hogy az emó girlök és boyok között ránézése cérnavékony a határ. Minden tekintetben… Percekkel később egy tizenhároméves emós lány közli, neki nagyon bejönnek a tizennégy éves emó boyok, főképp, akik egymással „smaciznak”, le is tölti az ilyen képeket a netről, mert szerinte „az a világ egyik legcukibb dolga”. Persze van, aki nem ilyen toleráns… Ákosék szintén emósnak látszanak, de valójában antiemók. Egyikük pólóján nagy-Magyarország térkép. Magyarázzák, azért jöttek, mert utálják a No Thanxet, meg minden emót. Ők hardcore-t és trashmetált hallgatnak. Kórusban, röhögve üvöltik:
- A sok kis tizenkét éves buzi gyerek, vagdossák az ereiket, de még öngyilkosok sem tudnak lenni rendesen, pedig az kéne, legalább megoldódna a „problem”, kihalásos alapon!
Elza is utálja a No Thanxet: szerinte pózerek. Elza is emósnak látszik, de ő azért, mert emós. Azaz…
- Imós! Az a sok kis divatköcsög pózer még azt sem tudja, hogy nem „emó”-nak kell mondani! A hülye kis tizenkét éves p…k! – nem tudom, hogyan csinálja, de egyszerre beszél hadarva és vontatottan… Alig kap levegőt a felháborodástól.
- Te hány éves vagy?
- Tizennégy.
- És te mitől vagy igazi emó?
- Hogy én nem vagyok divat, ők meg igen, attól! Mert nem abból áll az egész, hogy felvágjuk az ereinket!
- De ők nem vágják fel…
- Jó… De az igazi emós kábé az, hogy azt az életstílust követjük, és olyan zenét hallgatunk… Hogy az a lényeg, amit belül érzel, és azt kimutatod. Nem az, hogy a szemébe lóg a haja, meg vagdossa magát!
- De neked a szemedbe lóg a hajad.
Barátnője elém tolja Elza karját. Heget…
- Meg vagdosod is magad…
- Jó, de az más! – feleli hisztérikusan. – Én tényleg depressziós vagyok! Családi problémáim vannak! Eleve ilyen a lelkem! Tudod milyen az, mikor az embernek öt éve nem jön össze semmi?!
- Az a baj, hogy ebben az országban mindenki pózer, hiába olvassák el a leírásokat – ragadja el a szót a barátnő, és átkarolja Elzát. Ő is kiabál. – Meg ezek a buzi pózerek elkezdtek kockásat hordani, és akkor azt mondják, hogy ők imók, pedig a kockás a skások jelképe!
- Ti mióta vagytok emósok?
A barátnő most elsápad.
- Én nem vagyok imós! Nem látod a pólóm?!
De látom.  Olvasom is a feliratot fennhangon:
- „Kurva élet – Alvin és a Mókusok”
- Ezek punkok – magyarázza megvetően. – Én utálom az imókat.
- De pont úgy nézel ki…
- Miért, ha már oldalra fésülöm a hajam, akkor már imó vagyok?! Egyébként meg nem is imó haj, mert az imóknak erről van arra, nekem meg arról van erre…- mutatja.
- Nem, nem, nem! Tiltakozik Elza. – Szar az egész! Lehet göndör hajad is, meg felvehetsz ilyen nyanyaruhát, mint ami ezen van! – mutat egy mellettünk dohányző, csinos, negyvenes hülgyre. – Attól még lehetsz imó. Mert csak az számít, ami belül van. De ő is vagdos, pedig nem is imós… - bök most a nyomokra barátnője karján.
- Mert nyáron nekem is problémám volt anyámmal – védekezik az. – Meg apámmal. Vagyis csak a nevelőapám, de azt hiszi magáról, hogy az apám… Szóval rám telepedett, meg b…szogatott, és ezt éreztem az egyetlen, a legjobb megoldásnak… Aztán nem sikerült.
- Amúgy amit a tévében mondtak, az egy nagy baromság! – így Elza. Most mintha rátérne valami emberi hangszínre. – Hogy vigyázni kell az imókra, mert bárhol megölhetik magukat. Én sem akarom megölni magam. Csak így vezetem le… Nem is tudom… Fel akarok tűnni, fel akarom valahogy hozni, hgoy valamit kéne csinálni… Hogy változtatni kéne…
Velőtrázó sikítozás hullámzik át a téren, színpadon a No Thanx. „Minden fejre áll holnap / Ránk már senki sem szólhat / Nem kell többé a szentbeszéd / Ez egy másik nemzedék” – visszhangozzák az Országház falai. Elzáék fintorognak, az antiemósok fújjolnak, Barbaráék énekelnek, ahogy a torkukon kifér. De – a külsejükön kívül – valami mégis egy bennük. Előttük az élet…