A szociális rangsor megfigyelése farkasoknál 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, sok ezer évvel ezelőtt egy emlősállatfaj: a farkas. Ez idő tájt élt a földön – többek között – egy másik élőlény is: az ember. Előbb az ember domesztikálta, háziasította a farkast: ezt az emlősállatot hívjuk manapság kutyának. Majd szép lassan elkezdte kiirtani a farkast, ráadásul még mindenféle gonosz ideológiát és anekdotát is teremtett mellé (lásd a legismertebbet: Piroska és a farkas). Az elmúlt évezred végén viszonyt néhány ember (ökológus, biológus, viselkedéskutató stb.) rájött, hogy a Föld bizonyos területein fölborult a természetes ökológiai egyensúly, amiért nem élnek ott a valóban ragadozó és húsevő (de azért nem gonosz, és nem kifejezetten „nagymamahúson” élő) farkasok. Sajnos itt, Európa közepén nem maradt igazi élettér kutyáink őseinek. Sok kutya gazdija meg nem is tudja, vagy mopszára, chow-chowjára tekintve nem is igazán hiszi el, hogy kutyáink ősei a farkasok.
Az utóbbi évtizedben sok jelentős tanulmány látott napvilágot a farkasokról, amelyeknek ismeretében jobban megérthetjük kutyáink szokásait, viselkedéseit, testbeszédrendszerüket, kifejezésformáikat. Elmondhatjuk, hogy még évezredek után is tudnak a farkasok az embereknek segíteni. Az egyszerű kutyatartóknak is, és a kutyákkal professzionálisan foglalkozó szakembereknek is. Az ember és a kutya közti még jobb, tökéletesebb, harmónikusabb kapcsolat megteremtésében. Ezért is örvendetes, hogy a miskolci Diósgyőri Gimnázium egyik biológia szakos diákja érettségi dolgozatának témájához a Miskolci Vadasparkban élő farkasok megfigyelését választotta. A dolgozat a fogságban, de természetes, erdei, kb. 1100 m2-es területen, nőstények nélkül élő egyedek szociális rangsorának megfigyelését helyezte a középpontba. A projekt segítői voltak Molnár Attila és Ambrus Imre, a vadaspark vezetői, valamint Mesterné Csordás Judit biológiatanár és Takácsné Magi Zsuzsa zoopedagógus.

Juhász László

Bevezetőként néhány gondolat…

Dolgozatom szereplői a Miskolci Vadasparkban található, héttagú farkasfalka egyedei. A falka kb. 1100 m2-nyi erdős területen él, ahol egy mesterségesen kialakított 15 m2-es barlang is található. Az észrevételeimet jegyzőkönyvben és interakciós táblázatokban rögzítettem, valamint a helyszínen készült fényképekkel is dokumentáltam. Az interakciós táblázatok magukban foglalják az alfa-hím (Erik) és a vele kapcsolatba lépő egyed rangsorban elfoglalt helyét, amire a fül- és faroktartásokból, vicsorgásokból, morgásokból és harapásokból lehet következtetni.

A megfigyelés során elsőként a falkában legelőkelőbb helyet elfoglaló vezér (alfa) hímet határoztam meg: ő Erik, aki könnyen felismerhető, társainál jóval nagyobb termetű farkas. Vezető pozíciója a későbbi megfigyelések során viselkedéséből is kitűnt. Amint a falka minden tagját egyéni ismertetőjeleik és viselkedésük alapján meg tudtam különböztetni, a könnyebbség kedvéért nevet adtam nekik, és a rangsor szempontjából egymással szemben tanúsított viselkedésüket figyeltem.

A farkasok nem minden esetben voltak együttműködőek, hosszabb megfigyelések alkalmával gyakran előfordult, hogy órákon keresztül néztem, ahogy alszanak.

A farkasokról általában

A farkas a kutyafélék családjába (Canidae) tartozó, nagytestű ragadozó. A legelterjedtebb alfaj az európai szürke farkas (Canis lupus). Tömött bundája szürkés színű. Testhossza elérheti a 160 cm-t, testtömege 25-80 kg között mozog, a táplálék mennyiségétől függően.

A farkasok átlagosan 10 évig élnek. Az ivarérettséget 2-3 éves korukban érik el. A falkán belül csak az alfa-pár szaporodik. A nőstény 61-63 nap után 4-7 kölyköt hoz a világra, akiket 7-9 hetes korukig szoptat.

Táplálékát főként nagyobb növényevő állatok, úgymint szarvasok, őzek öreg, legyengült egyedei alkotják, de gyakran előfordul, hogy kisebb rágcsálók, mint például egerek, pockok jelentik a fő táplálékforrást. Ezek mellett rovarok, csigák, esetenként madártojások, bogyók, érett gyümölcsök egészítik ki étrendjét.

A farkas a legkülönfélébb élőhelyekhez alkalmazkodott; Oroszország tundráin és sztyeppéin éppolyan jól elboldogul, mint a magashegységek erdőségeiben. Régebben az északi félteke teljes területén elterjedt volt, napjainkban azonban alig maradt számára hely. Általában 3–20 egyedet számláló csoportban, falkában élnek. A falkán belül szigorú szociális rangsor uralkodik, melynek tetején az alfa-hím és az alfa-nőstény áll. A falka megkönnyíti a tagjai számára a vadászatot és a territórium védelmét.

A fajra jellemző a magas szintű, összetett kommunikáció, mely különböző hangokból és testhelyzetekből áll. A kommunikációnak nemcsak a falkán belül, hanem a falkák közötti kapcsolattartásban is szerepe van.

A populációk egyedszámának csökkenése, az élőhelyek beszűkülése, eltűnése következtében a legtöbb európai országban a farkasok állományai a kihalás szélére kerültek, ezért ma nemzetközi védelem alatt áll.

A Vadaspark farkasai

Jelenleg hét farkas él a Miskolci Vadasparkban. Erik, az alfa-hím 1990-ben, nyolc hónapos korában került Miskolcra. Párja, az alfa-nőstény 1990. október 5-én érkezett a Kiskunsági Nemzeti Parkból, ahol kölyökként vadon találták. Hat évet élt a Miskolci Vadasparkban; 1996. január 8-án pusztult el. 1995-ben öt kölyke született: Eriksson, Ragnar, Nils, Lars és Sven.

Legutolsóként került a Vadasparkba 2003 februárjában egy magánembertől Mátrabolón elkobzott farkas, Igor. A többiektől már kinézetre is különböző, hosszabb szőrű fiatal hím a nagy farkaskifutó mellett egy 15 négyzetméteres elkerített részen élt. 2004. november 25-én az állatorvosi vizsgálat után beengedték a nagy kifutóba, november 27-én még kint volt, azután viszont nem láttam többször a saját kis kifutóján kívül. Előfordult, hogy egy-egy kíváncsi falkatag bement hozzá, amire Igor igen hevesen reagált.

A névadás

Miért adtam nevet a farkasoknak? Nemegyszer tapasztaltam, hogy az emberek kutyaként tekintettek a farkasokra, és füttyel vagy más hívószavakkal próbálták a kerítéshez csalogatni őket, akik mit sem törődtek ezekkel a próbálkozásokkal, inkább a kifutójuk egy nyugodtabb zugába húzódtak vissza. Vadállat lévén, a farkas a kutyával ellentétben nem hallgat a nevére. Bár kísérletekkel bizonyították, hogy a farkasoknak is meg lehet tanítani, hogy bizonyos jelekre reagáljanak, jelen esetben nem erről volt szó. Csupán a megkülönböztetés céljából neveztem el a farkasokat.

Kezdetben nem volt könnyű egymástól megkülönböztetni őket. Heten vannak, és első ránézésre mind egyformák. Egyben biztos voltam: aki el van kerítve a többiektől, az a kobzott farkas. Még mindig maradnak hatan. Három ép fülű, két törött fülű, és egy, akinek csak az egyik füle törött. Ahogy múlt az idő, egyre több megkülönböztető jelzést vettem észre. Leghamarabb a három ép fülűt tudtam megkülönböztetni, mivel őket figyeltem a legtöbbet. Közülük a legnagyobb természetesen a falkavezér, az ő neve adott volt: Erik. A másik szintén ép fülű, aki termetre majdnem akkora, mint Erik, de a bundája világosabb, a gondozóktól az Eriksson nevet kapta. A harmadik ép fülű jóval kisebb termetű, mint Erik és Eriksson, mindkét szeme sérült. Ő kezdetben a Szemi nevet kapta. A törött fülűek közül a világosabb bundájú Sebi. Erikssonnal szemben különösen agresszív. Őt a jobb mellső combján lévő harapásról ismertem meg, és neveztem el. A másik törött fülű gyakran vakarta a fülét, ezért ő a Füli nevet kapta. Végül, de nem utolsósorban az, amelyiknek a fél füle törött, minthogy más ismertető jelet nem találtam rajta ezen kívül, a Bonusz nevet kapta.

Mivel a farkasok sérülései gyorsan gyógyulnak, ezek a nevek idővel elavultak. Sokat gondolkoztam, hogy nevezzem el őket ismét. Mivel az Erik és Eriksson, mint svéd nevek adottak voltak, arra gondoltam, a többieknek is svéd eredetű neveket keresek. Így lett egy svéd nyelvkönyv segítségével Szemiből Ragnar, Sebiből Sven, Füliből Lars és Bonuszból Nils. A kobzott farkas, mivel ő nem tartozik a falkához, orosz származású nevet kapott, ő Igor lett.

Általánosságban a rangsorról

Az állatcsoportok megfigyelői már régen észrevették, hogy a csoportoknak általában van valamiféle szerkezete, mert a csoport komponensei, az egyes egyedek nem teljesen egyformán viselkednek egymással. P. Huber (1802) svájci rovarkutató a poszméhek megfigyelése során írt erről részletesen. Azóta tudjuk, hogy az aggregációk kivételével mindenfajta csoportban kimutatható valamiféle funkcionális kapcsolat az egyedek között. A legfontosabb kapcsolat a csoport egyedei között a szociális rangsor. A Huber által megfigyelt poszméhekre az a jellemző, hogy a nővérek csoportjaiban egy egyed van különleges helyzetben, ez rakja a petéket és ez a legagresszívebb, amelynek az összes többi aláveti magát. Az ilyen típusú rangsort nevezik despotizmusnak. A lineáris rangsorban az egyedek egymás alá rendelése világosan meghatározható, és az alfa-egyedtől az ómegáig a rangsor egyenes. A hálózatos rangsor esetében a rangsor elágazik. Előfordulhat, hogy valaki alattvalója egy másik ágon feljebbvalója felett áll.

Két egyed esetében dominánsról (uralkodóról) és szubordinálisról (alárendeltről) beszélünk. A rangsorbeli pozíció igen fontos szerepeket hordoz. Az alárendelt egyednek minden olyan vetélkedésben, amely erőforrásokért, tehát táplálékért, vízért, nőstényért, alvóhelyért stb. folyik, engednie kell a domináns egyednek, amely először ritualizált agresszív jelzéseket ad, majd ha ez nem hatékony, akkor valódi harcban szerzi meg az erőforrást. A rangsor a kialakuláskor végzett összecsapások mércéje alapján az erőforrás hatékony elosztását teszi lehetővé. Nyilvánvaló, hogy rangsor nélkül minden egyes elosztási aktus során a résztvevőknek tetemes energiaráfordítással meg kellene verekedniük jussukért. A rangsor a memória segítségével érvényesíti az előzetes összecsapások eredményét, ezáltal mind az egyed, mind a csoport számára energiamegtakarítással jár. Idővel természetesen az adott rangsor elavul, mert a résztvevők erőviszonyai megváltoznak, ezért minden fajban kialakultak azok a viselkedésformák, amelyek a rangsor folyamatos újraalakítását szabályozzák.

A rangsor nemcsak az egyedek vetélkedése során jelenik meg. Sok fajban a domináns, különösen az alfa-egyedek valamilyen megkülönböztető jelzést hordanak, vagy megkülönböztető pozitúrát vesznek fel. Az alfa-farkas jól felismerhető arról, hogy domináns pozícióban tartja fejét, füleit, magabiztosan jár, és pillanatnyi habozás nélkül közelíti meg a csoport bármelyik tagját.

A csoportban élő állatok olyan magatartásformákat fejlesztettek ki, amelyek lehetővé teszik a csoport tagjainak az erőforrások lehető legkisebb energiaráfordítással történő megosztását. Egy olyan csoportban, amelynek már kialakult rangsora van, az alul lévők agresszió nélkül engedik a felettük állókat az erőforráshoz. A rangsor kialakításához és bizonyos időközönként a kialakult rangsor megerősítéséhez járul hozzá az állatok megmérkőzése. Az összecsapásokat megelőzi az agresszív szándék kommunikációja. Minden fajnak külön jelzései vannak a dominanciaigény bejelentésére, és csak azután kerül sor a tényleges harcra, ha ezek az ellenfelet nem riasztják el. Ugyancsak különleges jelek szolgálnak a behódolás jelzésére, ami leállítja az erőfölényben lévő egyedet, és ezért a rangsorral kapcsolatos agresszió természetes körülmények között ritkán vezet súlyos sérüléshez. A behódolási pozitúrák azért igen fontosak, mert a területfoglalással ellentétben a csoporton belüli dominancia nem kívánja meg a gyengébb egyed végleges eltávozását, csupán a viselkedését kell megváltoztatnia, ezt jelzi a behódoló póz.

A behódoló farkas vagy a kölykök jellegzetes táplálékkérő mozdulatát alkalmazza, vagy pedig hanyatt fekszik és feltárja a hasát, ha idegen vagy agresszív felnőtt egyeddel találkozik. A hanyatt fekvő kölyök rendszerint kis mennyiségű vizeletet is kibocsát ilyenkor, amit a felnőtt lenyalogat róla; ez néha a behódoló felnőttek esetében is megfigyelhető. A behódoló állat mindaddig mereven megmarad a behódoló pózban, amíg a győztes a közvetlen közelében van. Ez utóbbi egy darabig vicsorogva, morogva felette áll, de amint megnyugszik, agresszív motivációja csökken, odébbáll.

A rangsor a falkán belül

A megfigyelések során egyértelmű, hogy az alfa pozícióban Erik áll. Termetéből és kiállásából is erre lehet következtetni, de a falka többi tagjával szemben tanúsított viselkedése teljes mértékben egyértelművé teszi helyzetét. Az általam látott 54 interakcióban minden esetben Erik volt a domináns, behódolás jeleit egyáltalán nem mutatta a falka egyetlen tagjával szemben sem. Minden interakcióban felálló fülekkel és feltartott farokkal fejezte ki dominanciáját, s amennyiben ez nem volt elegendő, az esetek többségében vicsorgással, morgással, esetleg harapással tudatosította rangját ellenfelével szemben.

Az első megfigyelés alkalmával a rangsor gyors felmérése érdekében a gondozójuk egy döglött nyulat adott a farkasoknak. Elsőnek Erik ment oda a nyúlhoz, és a többieket felálló füllel és farokkal, morgással, vicsorgással és harapásokkal tartotta távol a zsákmánytól. Majd körbejárt a kifutóban, szájában a nyúllal. Miután a többiek érdeklődése alábbhagyott, keresett egy gödröt, és elásta a nyulat. A későbbiek során tapasztaltakból szembetűnő volt, hogy akárhányszor mentem a farkasok kifutójához, mindig Erik volt az első, aki odajött a kerítéshez.

A béta egyed Eriksson, aki termetre Erikhez hasonló méretű. Mivel Eriknél fiatalabb, dinamikusabb fellépésű, társaival szembeni viselkedése agresszívabb. Erikhez minden esetben alázatosan közeledett. Erik általában nem foglalkozott vele, de amennyiben Eriksson hosszabb időn át nem hagyott neki békét, morgással, vicsorgással behódolásra kényszeríttette Erikssont. Érdekes viszont, hogy az üvöltést általában Eriksson kezdte, és a többiek csak később kapcsolódtak be, holott ez az alfa feladata lett volna. Ez is Erikssonnak a rangsorban elfoglalt előkelő pozícióját bizonyítja. Az üvöltés az állatok összehívását szolgálja, vagy azt jelzi, hogy minden csapattag a közelben tartózkodik.

A két domináns egyed pozíciója az állatorvosi vizsgálatok során is egyértelműen kiderül, amint ezt a szakemberek elmondásaiból tudom. Altatás során először mindenféleképpen Eriket kell az altatóval meglőni. Miután nála már hatott az altató, Eriksson egyértelműen átveszi a vezető szerepet, és akár neki is megy az embernek, ezért a következő altatót neki kell beadni. Miután Erikssonnál is hatott az altató, a falka teljesen szétesik, és ilyenkor már be lehet menni közéjük a kifutóba.

A rangsorban a következő Ragnar: mivel ő a harmadik ép fülű, így mindenféleképpen a törött fülűek felett kell állnia. Őt követi Nils, akinek csak az egyik füle törött. Az ő helyzete Ragnarral szemben akkor vált számomra biztossá, amikor Ragnar ivott, és közben odament Nils, mivel ő is inni akart, de Ragnar rámordult, Nils pedig behúzott farokkal várt a sorára.

A két törött fülű közül a rangsorban feljebb áll Lars, mivel ő többet van együtt a többi falkataggal. Alvás közben általában odafekszik a többiek mellé. A rangsor alján áll Sven, ő a legfélősebb a falkából. A többiektől általában távolabb fekszik. Eriksson vele szemben a legagresszívebb. Összecsapásaik során, mióta Eriksson beleharapott a sérült lábába, nem hódol be. Feltartott farokkal és felborzolt szőrrel vicsorog és morog Erikssonra, és a kutyákéhoz hasonló ugatásszerű hangot adnak, ezt csak egymással szemben használják.

Igor nem tartozik a falkához. 2003 februárjában került a Vadasparkba, és a nagy farkaskifutó mellett, egy elkerített, külön kifutóban kapott helyett. 2004. november 25-én, az állatorvosi vizsgálat után engedték be a falkába. Nem lehet tudni, hogy Igor élt-e bármikor is falkában ezelőtt. Emellett azt is figyelembe kellett venni a szakembereknek, hogy normális körülmények között egy összeszokott falka nem fogad be idegent. November 27-én a nagy kifutó egyik csendes sarkában feküdt. A falka bármely tagjának közeledésére morgással és vicsorgással reagált, összecsapásra viszont nem került sor. Akkor az egyszer láttam a saját kifutóján kívül. A többiek nem foglalkoznak vele, üvöltésére nem érkezik válasz. Ragnar és Sven egyszer-egyszer bementek hozzá a kiskifutójába, körbeszaglásztak, aztán kijöttek. Igor felálló füllel és farokkal vicsorogott és morgott a betolakodókra, akik ügyet sem vetettek rá.

A rangsor következménye

A rangsor kialakulásának egyik lényeges következménye a szociális tehetetlenség vagy szociális inercia. A rangsor kialakulása és fenntartása során egy-egy összeütközésre a résztvevők sokáig emlékeznek. A rangsort tulajdonképpen ez a memória tartja fenn. Nyilvánvaló, hogy a rangsor nem a naprakész állapotokat tükrözi, hanem régebbi összecsapások eredményét, amelyet csak fokozatosan, viszonylag hosszú idő múltán igazítanak ki a valódi erőviszonyok szerint. Így gyakran előfordulhat, hogy egy-egy vezető egyed már régen nincs ereje teljében, de még mindig vezető pozíciót foglal el, mert a szociális inercia miatt a csoport csak megkésve rendezi át a rangsort.

Ez a jelenség figyelhető meg Erik esetében is. Ahogy egy altatás alkalmával készült fényképeken látható, Erik szemfoga oly mértékben le van kopva, hogy természetes körülmények között már lehet, hogy nem lenne életben – de falkavezér biztosan nem lenne, annak ellenére, hogy kétszer akkora, mint a falka többi tagja. Erik (alfa) és Eriksson (béta), mint apa és fia közt jó viszony van, és nem valószínű, hogy Eriksson a vezér halálán kívül átvenné az alfa pozíciót.

A falkán belül szintén a rangsor következménye a xenofóbia. A rangsor szerint szerveződött állatcsoport elutasítja az idegen fajtársakat. Ez az idegengyűlölet vagy xenofóbia. Ha a csoport számára ismeretlen egyed tűnik fel a csoport területén, az egyedek maximális kooperációval igyekeznek az idegent elűzni, vagyis mindegyik, még az ómega-egyed számára is a saját pozíciója veszélyeztetőjének tűnik a jövevény.

Végezetül…

A farkasfalkákat, éppúgy, mint az emberek csoportjait, önálló személyiségek alkotják, akiket lehet szeretni vagy gyűlölni, csak egyet nem lehet: figyelmen kívül hagyni. A falka az első és legfontosabb minden egyed számára. A projektmunka készítése során rengeteg új élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam. A dolgozat a farkasok megfigyelésével eltöltött sok-sok óra alatt tapasztaltakat tartalmazza. Remélem, megszerzett ismereteimet későbbi tanulmányaim során is hasznosítani tudom.

Forrás: kutya.hu