Miért is...?

Talán soha meg nem érted, talán egyszer igen...

de nem számít, már nem számít semmi sem;

amikor darabokra tört körülöttem minden,

egyszer csak ott voltál és visszaadtad a hitem.

Amikor az élettől már semmit sem reméltem,

amikor a remény utolsó szikráját is elvesztettem,

amikor magányom mély volt és éjsötét,

benned újra megtapasztalhattam a Fényt és reményt.

Mert már nem hittem abban, hogy van jó is az emberekben,

csalódtam százszor és becsaptak tízezerszer,

jóért rosszat, irigységet, hazugságot kaptam,

és már nem maradt erőm, majdnem elbuktam a harcban...

Te az Igazságot és a jót keresed,

tele vagy humorral, élettel, s meleg a szíved,

érzed, s átéled mások szenvedéseit,

s letörlöd, ha teheted mások könnyeit.

Nem hittem, hogy férfiban létezik ilyen...

létezik... itt vagy, s benned ott van az egyik felem,

s amiben különbözünk, kiegészít engem...

Ó, miért, az Isten miért ilyen mókamester?

Általad... szeretni tanított az Isten,

mert mindaz, amit eddig a szeretetről hittem

eltörpül amellett, amit érzek, s megértettem,

hogy nem számít, semmit sem számít az én életem,

csak az számít, hogy te boldog lehess,

s a te utad nem az, hogy engem szeress,

mégis, megtanultam újra imádkozni; Érted,

és csendben a háttérből szeretni téged.

Évekbe telt, amíg elfogadtam a helyem,

elfogadtam? Őszintén: ez talán lehetetlen...

Talán... megbékéltem és tudom, hogy egy senki vagyok,

a szívedben örülhetek, hogy cseppnyi helyet kapok.

Csodálatos ember vagy: Benned lakik Isten,

s már nem számít, hogy csak kedvelsz, vagy szeretsz is, hidd el!

Boldog vagyok, hogy ismerlek, s barátod lehettem,

köszönöm, hogy visszaadtad hitem és a szívem!

2007.10.23