Hermione már majdnem egy órája győzködte magát, hogy le kell mennie, vacsorázni. Másfél napja nem evett semmit, mert egyre kevesebb erőt érzett magában az újabb és újabb találkozásokhoz Perselussal.
Végül meggyőzte magát, hogy ennek a bujkálásnak nincs értelme. Felesleges az érzéseit rejtegetni, ezek jogos érzelmek, még akkor is, ha a férfi kigúnyolja miattuk. Így hát erőt gyűjtött, majd elindult a konyha felé.

Perselus tétován nézett az anyjára. Tőle várta a segítséget, ezt látva Elieen elmosolyodott – hát mégis van még remény Perselus számára!
- Nem kell semmi fondorlat, kisfiam. Csak mondd el Hermionénak, hogy szereted!
- És ha kinevet? – kérdezte szomorúan a férfi.
- Nem fog. Bízz magadban, és bízz benne! Indulj, Perselus! – mondta a festményből a nő, és ő sem várt tovább, távozott a keretből, vissza a saját vásznára.

Perselus óvatosan elindult a laborból fel, hogy megkeresse Hermionét. Végül igaza lett az anyjának. Nem kellett semmi fondorlat, a véletlen – vagy talán a sors magától megoldott mindent.

Hermione épp leért a lépcsőn, amikor meghallotta a férfi lépteit az alagsor felől. Megremegett a gyomra, mikor arra gondolt, hogy megint egy végeláthatatlan veszekedésbe torkollik az este. Nem akarta. Legalább a nyugalmat adja meg neki a férfi, ha már a szívét nem is kaphatja meg. Még egy becsmérlő, szurkálódó megjegyzést nem visel el.
Az eddig összegyűjtött bátorsága alig egy pillanat alatt elillant, ami ismét menekülésre kényszerítette. Azonban csak néhány lépcsőfokot tudott megtenni, amikor Perselus a keze után kapott.
- Szeretnék veled beszélni, Hermione! – kérte a férfi csendesen.
A lány bizonytalanul engedett a kérésnek. Meglepte Perselus mély hangjának gyengéd csengése, már-már érezni vélte, hogy még van esélye.
Az erős kéz a nappaliig vezette, ahol Perselus tüzet gyújtott a kandallóban, és varázsolt a meleget adó lángok elé egy hasonló plédet, mint Hermione annak idején. Óvatosan leereszkedett a puha anyagra, és ismét Hermione felé nyújtotta a kezét.
A lány szemébe pedig könnyek gyűltek.
- Ne kérd ezt tőlem, Perselus! Nem tudom megtenni – suttogta.
- Hiszen nem is kértem semmit! Csupán beszélgetni szeretnék, illetve beszélni szeretnék. Gyere, ülj mellém!
Hermione végül engedett, letelepedett a plédre, és kérdőn a férfire emelte a tekintetét.
- Hallgatlak.
- Nem tudom, hol kezdhetném. Félek, hogy felesleges lesz, amit mondani akarok – mondta Perselus. Hermione nem válaszolt, csupán érdeklődve várta a folytatást. – Annyi mindent kellene elmesélnem, hogy igazán megérts engem!
- Mit kéne megértenem?
- Az érzéseimet.
- Ne, Perselus! Kérlek! Tudomásul vettem, amit kellett, de nem szeretném még egyszer hallani a gúnyolódásodat. Elismerem, hogy tapasztalatlan vagyok, és botorságot követtem el, amikor a saját érzéseimet kivetítettem rád. Abban is igazad volt, hogy én csábítottalak el, előre megfontolt szándékkal, de most már belátom, hogy rosszat tettem mindkettőnkkel.
- Nem! Épp ez volt, ami segített. Hát nem érzed?
- Mit kéne éreznem?
Perselus nem tudott válaszolni. Mit is mondhatna? Minden olyan sablonos. Egyetlen szó sem fejezheti ki igazán azt, amit érez, amire rájött. Az lesz a legjobb, ha megmutatja.
- Nézz a szemembe!
Hermione teljesítette a kérést. Szinte beleszédült abba, amit azokban a sötét szemekben látott. Annyi érzés, kérés, ígéret kavargott abban a mélységes tengerben, ami a lelket hivatott tükrözni…
De nem ez volt minden. Furcsa érzés kerítette hatalmába, és beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy Perselus elméjében van.
Sorra követték egymást a képkockák egy kisfiúról, az édesanyjáról, a zsarnok apjáról, a gúnyolódó iskolatársakról, a könnyűvérű nőkről, a Nagyúr kínzásairól, az aurorok vallatásáról, Dumbledore félig-meddig segítségéről, az azt követő évek magányáról, a gyűlölködő diákokról, a visszatért Nagyúr büntetéseiről, a parancsokról, amelyek a világ két legnagyobb mágusának száját hagyták el. Aztán percekig csak magát látta, érezte a megváltozó érzéseket – először a rideg elutasítást, majd a rászorultságot, a lassan kialakuló hálát, ragaszkodást, aztán a Prince-kúriában történt első veszekedésük után érezte a férfit körbelengő, csapongó érzéseket, a vágyat, a helytelenítést. A következő képen saját magát látta azon az első együtt töltött éjszakán, újból érezte Perselus perzselő szenvedélyét, a csitíthatatlan ösztönt, amely végül engedett, és kiteljesedhetett. Aztán az alagsori laborban találta magát, ahol egy kétségbeesett Perselus ordította az édesanyja szemébe, hogy szereti Hermionét.
Még néhány érzés vonzotta a lány elméjét, ami meg akarta magát mutatni, de Hermione már szabadulni szeretett volna, hogy az emlékképek alátámasztását láthassa Perselus örvénylő szemeiben.

Végül ismét csak ők ültek a kandalló előtt, nem voltak emlékek, képek.
- Érzed? – kérdezte a férfi lehajtott fejjel.
- Igen – suttogta Hermione.
- És? Mit mondasz?
- Szeretlek, Perselus – mondta a lány mosolyogva. A férfi hitetlenkedve emelte a tekintetét a mogyorószín szemekbe, hogy megerősítést találhasson Hermione előző kijelentésére. Talált is mély, őszinte szerelemet, égető vágyat és lassan éledő reményt. Mindez ellenére ő azonban nem volt képes kimondani, csak magához húzta a lányt, hogy csókjai beszéljenek helyette.

Hosszú percekig ölelték egymást. Hermione kábultan adta át magát a mindent megsemmisítő örvénylésnek, amit a nem oly rég látott érzelmek kavalkádja váltott ki, Perselus pedig önfeledten szorította karjaiba szerelmét. A békés idillt valami furcsa bizsergés törte meg Perselus zsebében. Néhány pillanattal később rájött, hogy az új fejlesztésű bájitala mellett elhelyezett figyelmeztető bűbáj jelez.
Óvatosan elengedte Hermionét, aki kérdőn nézett fel rá.
- Elkészült a Roxfort hopp-hálózatát feltörő bájital – mondta csendesen a férfi.
- Nem akarok vissza menni Perselus, sem most, sem később. Csak veled akarok lenni.
- Nem bujkálhatunk életünk végéig! Tisztázni kell magunkat!
- Mi lesz, ha nem hisznek nekünk? És ha csak neked nem hisznek? Nem akarom, hogy elválasszanak tőled! Mit fognak szólni hozzánk? – kérdezte Hermione félelemmel és kis bizonytalansággal a hangjában. Perselus vonásai és hangja megkeményedett az utolsó kérdés elhangzása után.
- Nem érdekel mások véleménye! Ha kell, ismét megszökünk, akár a világ végére is menekülhetünk. Most pedig menjünk Dumbledorehoz!

Kissé mindketten tartottak az igazgató fogadtatásától, de bíztak a jó kimenetelben. Végül beálltak a nappali kandallójába, és egy-egy marék bájitallal kezelt hopp-port szórtak bele.

Néhány másodperc émelyítő utazás után a Roxfort igazgatói irodájában találták magukat, ahol Dumbledore érdeklődve figyelte a két poros alakot.
- Jó estét, mindkettőjüknek! Már vártam Önöket – mondta Dumbledore.
Perselus kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét, majd a választ hallva sebes mozdulatokkal maga mögé rántotta Hermionét, és pálcát rántott. Dumbledore közölte velük, hogy a varázslóképző tele van aurorokkal.
- Mi csak azért jöttünk, hogy tisztázzuk Hermionét – mondta kimérten, de határozottan a bájitalmester.
- És azért, hogy Perselust is tisztázzuk - egészítette ki a mondatot a lány.
- Nocsak! Azt hiszem lemaradtam valamiről. Perselus?
- Az most nem tartozik a tárgyhoz. Meghallgat minket, Dumbledore?
- Természetesen, Perselus. Foglaljanak helyet!

Perselus és Hermione egymás szavába vágva majdnem egy órán keresztül mesélték az elmúlt hónapok eseményét, mire mindent világosan az ősz mágus elé tártak.
- Ha jól sejtem, egy momentum kimaradt – tekintett mosolyogva Dumbledor Hermione jobb kezére, amely görcsösen szorongatta Perselus bal kézfejét.
- Az nem tartozik szervesen a megpróbáltatásainkhoz – felelte keményen a fiatalabb férfi.
- Azért egymással is megküzdöttünk rendesen – mosolyodott el Hermione halványan.
- Mi a válasza, illetve az ítélete Dumbledore? – kérdezte Perselus, hogy elterelje a kibontakozóban levő témát.
- Én nem ítélkezem emberek felett, Perselus – felelte halkan az igazgató. – Csupán tanácsot tudok adni, amely szerintem a legmegfelelőbb. A varázsvilág helyzete egyre kritikusabbá válik. Nem hinném, hogy bárki is hinne Önöknek. Ha a Rend tagjai el is fogadnának mindent, a kapcsolatukat nem néznék jó szemmel, de ez mind a legkevesebb ahhoz képest, hogy a halálfalók végzetes veszélyt jelentenek az Önök számára. A tanácsom az lenne, hogy rejtőzzenek addig, amíg a háború véget nem ér, és el nem csitulnak a kedélyek.
- És ha nem várt fordulatot vesznek az események – kérdezte hitetlenkedve Perselus. Nem akarta tudomásul venni, hogy a legnagyobb mágusnak ez minden ötlete.
- Ezt nem lehet előre tudni, csupán reménykedni tudunk. Egy dolog biztos, fiam. Ebben a háborúban már rengeteget vesztettél, és annál is többet szenvedtél. Meglátásom szerint Ms. Granger mellett egy békés vidéken végre boldogságra lelhetsz, míg a további itt tartózkodásotok csak veszélyt jelent mindannyiunkra. Menjetek, és én majd mindent elintézek. Legyetek boldogok egymás mellett, távol mindentől!
- Ez biztos, Igazgató úr? – kérdezte Hermione halkan.
- Igen, kedvesem – mondta az idős varázsló szelíd mosollyal a szája szegletében.
- Akkor nem húzzuk az időt. Köszönjük, hogy meghallgatott mindent! Viszont látásra, Dumbledore! – azzal Perselus a kandallóba rántotta Hermionét, és visszatértek a Princ-kúriába.

- Egy új élet lehetőségét biztosította neked az Igazgató – mondta Hermione.
- Nem! Ezt az új életet kettőnknek biztosította – felelte a férfi, miközben magához húzta Hermionét.
- Ne légy hálátlan, Perselus! – suttogta, miközben belesimult az őt ölelő karokba.
- Mindjárt megmutatom, hogy mennyire hálás vagyok – súgta a lány fülébe Perselus, majd a karjaiba emelve, elindult Hermionével a hálószobája felé, egy új élet első pillanata felé.