Másnap reggel Perselus arra ébredt, hogy valami csiklandozza a nyakát. Még ki sem nyitotta a szemét, máris tudta, hogy Hermione az. Aztán egy perccel később az előző éjszaka emlékképei is bevillantak.

Végül megtörtént az, amitől tartott – Hermione elcsábította, és ő gondolkodás nélkül engedett minden bűnös vágyának. Azonban most, az első együttöltött éjszaka után már nem érezte oly nagynak a vétkét. Mi történhetne? Távol vannak mindenkitől, egyetlen ember sem vonhatja felelősségre, különben pedig ő uralkodott magán, de a kínálkozó alkalmat nem hagyhatta ki.
Arcán elégedett mosollyal tekintett le a karjai közt fekvő lányra.
Percekkel később, mikor Hermione még mindig nem ébredt fel, Perselus óvatosan a lány combjára tette a kezét, és gyengéd, de mégis szenvedélyes simogatással „kényszerítette”, hogy hagyja hátra az álmai birodalmát, és engedjen a földi örömöknek.
Hermione az elvárt módon reagált. Felemelte a fejét, a férfire mosolygott, majd csókot lehelt Perselus vállára, nyakára, arcára és végül a szájára, amelyből vad fuldoklás lett.
- Fel kellene kelnünk reggelizni, én nagyon éhes vagyok, Perselus – mondta Hermione vidáman.
- Szerintem pedig maradnunk kellene még egy ideig – vigyorgott a férfi, és szavai nyomatékosításként Hermione feje mellé szorította annak a kezeit, majd rágördült a lányra.
Hermione természetesen kicsit sem tiltakozott.

A következő napok ugyanilyen módon teltek, de nem kellett sokat várni, mire a lány számára kiderült, hogy Perselus nem szereti őt igazán, legalább is nem úgy, ahogy azt ő szeretné.
Innentől kezdve a megszokott együttléteket felváltották a civakodások, amelyek az utolsó alkalommal odáig fajultak, hogy Hermione ismét magába roskadt, és a könyvtárba zárkózott.

Egy hét telt el az első együttöltött éjszaka óta. Hermione épp teát főzött magának a konyhában, amikor érezte, hogy Perselus hátulról magához húzza.
- Mi történt? Nem tudod magad kiélni a lombikjaidon? – kérdezte szemrehányóan, de belül már napok óta szenvedett a felismeréstől, hogy ismét kihasználták.
- Már megint kezded? Legalább tudnám, hogy mi a bajod! – mondta a férfi mogorván, és rögtön elengedte Hermione derekát, majd az ablakhoz sétált.
- Az, hogy te is csak férfi vagy!
- Miért, talán nőnek kéne lennem? Eddig nem úgy tűnt, mintha ez zavart volna!
- Hogy lehettél ilyen? – kérdezte Hermione most már kétségbeesetten.
- Milyen? Mégis mi a francról beszélsz? Kezd elegem lenni a dologból! – ordította Piton.
- Arról, hogy neked is csak arra kellettem, hogy lefeküdjek veled! – kiabálta Hermione.
- Mi? – kérdezte Piton üvöltve.
- Miért nem mondatd, hogy nem szeretsz, hogy csak a testemet akarod?
- Merlinre! Nem megmondtam, hogy tartsd magad távol tőlem? Te libegtél előttem selyemruhában, te akartál romantikázni a nappaliban, és te voltál az, aki elcsábított engem! – Perselus feje már vörös volt a dühtől.
- Elcsábított, mi? A fenébe is! Minek nézel te engem? Tudod mit? Hagyjuk! Hagyj békén! – Hermione kiviharzott a konyhából, egészen a könyvtárig szaladt, ahová ismét bezárkózott. A könyvek között mindig megtalálta a nyugalmát, kivéve most.

Eltelt még egy hét, de nem változott semmi. Hermione már olvasni is képtelen volt. Elege volt Perselusból, a könyvekből és saját magából is. Aludni alig tudott, mert rémálmok gyötörték, étvágya nem volt, koncentrálni nem tudott, csak az önmarcangolást fejlesztette tökélyre.

Perselus eközben ismét a laborba menekült. Sorba gyártotta a felesleges főzeteket, és közben szidta az egész életét, ezt a nyomorult helyzetet és Hermionét.
Mindeközben rendületlenül kereste a megoldást a helyzetükre, kapcsolatba akart lépni Dumbledoréval. Az első ötlete, amit még Hermionéval is megosztott, kudarcba fulladt, a második szintúgy. Most azon dolgozott, hogy ideiglenesen feltörhesse a Roxfort hopp-hálózatát, legalább is az igazgatói irodáét, de a megoldástól még nagyon messze volt.

Lassan elmúlt a jeges január, és az év második hónapja kis enyhülést hozott a skót vidéken. A természet változása azonban nem tükrözte Perselus és Hermione helyzetét.
Minden nap úgy telt el, ahogy előtte egy hónapig. Perselus egyre mogorvább és sápadtabb, Hermione pedig egyre soványabb és gyengébb lett.

Egy ködös, szürke szerda reggelen Hermione a könyvtár kandallója előtt kuporgott, és a múltjában megrengett, amikor ismét feltűnt az egyik festményben Elieen.
- Szervusz, Hermione!
A lány összerezzent a váratlan megszólításra, de amikor meglátta a fekete hajú nőt az egyik festményben, halványan elmosolyodott.
- Jó napot, Mrs. Piton!
- Látom, mégis rossz tanácsot adtam.
- Azt hiszem, hogy inkább én hibáztam. Túl sokat reméltem, és valószínűleg hamis ábrándokat kergettem. Ez az egész nem történt volna meg, ha nem veszítem el a józan ítélőképességem az elmúlt hónapok történései miatt.
- A szerelmet nem lehet józan ítélőképességgel befolyásolni. Az vagy van, vagy nincs. Annyiban talán igazad van, hogy elsietted a dolgot, de semmiképp sem te vagy a hibás. Sokkal inkább a fiam. Azt hiszem az idő minden jót kiölt belőle, már képtelen szeretni.
- Ez nem igaz! Perselus jó ember! – kelt a férfi védelmére Hermione.
- Látod? Még mindig szereted – mosolyodott el halványan Elieen.
- Talán… lehet…
- Ne hazudj magadnak, Hermione!
- De ennek így nincs értelme!
- Nem állítottam, hogy bármi értelme is lenne kiszolgáltatni magad neki, de a saját érzéseidet ne akard elnyomni.
- Szenvedek a saját érzéseimtől! Nem tudok mit kezdeni egyedül. Szükségem lenne rá! Miért nem veszi észre? – fakadt ki Hermione kétségbeesetten.
- Nem tudom. Talán régen még tudtam volna erre magyarázatot adni, de Perselus megváltozott. Az elmúlt évek viszontagságai megkeményítették. Félek, hogy teljesen magára maradt, és ezt ő nem is bánja.
Hermione ismét a gondolatai közé merült, és Elieen – látva a lány visszahúzódását – távozott a festményből, hogy ismét lebeszélgessen a fiával is.


Perselus a laborban volt, és egy ősi bájitalkódex fölé görnyedt, amikor az édesanyja megszólította, hasonlóképpen, mint Hermionét néhány perccel azelőtt.
- Szervusz, kisfiam!
- Anya – Perselus a festmény felé emelte meglepődöttséget tükröző tekintetét.
- Mi történt veled, Perselus? Miért csináltad ezt? Tényleg nem jelent semmit neked Hermione?
- Most már a hátam mögött is szervezkedik az a kis fruska? – vicsorogta Piton.
- Nyugodj meg, Perselus! Nem szervezkedik senki. A festmények figyelték őt, és szóltak nekem, hogy egyre rosszabbul van. Figyelj rá egy kicsit! Nem kérné, és én sem kérem, hogy szeresd, ha nem tudod, de ne hagyd ennyire magára, mert a végén valami őrültséget fog elkövetni.

Perselus némán nézett az anyjára, miközben sebesen pörögtek a gondolatai. Végül nem bírta tovább, és kifakadt. A szavak egymást követték, mondat, mondat után a megpróbáltatásait, az eddigi küzdelmeit, a fájdalmát elvenítették fel, és mindez után egyedül jutott el odáig, hogy – szinte ordítva – közölje az anyjával, amire rádöbbent: szüksége van Hermionéra, a szeretetére, a figyelmére és a társaságára.
- Akkor ne tétovázz, kisfiam! Szüksége van rád! Háború van Perselus, ne akarj még több nyomorúságot, mint ami elkerülhetetlen!

Perselus ismét csöndesen figyelte az anyját, magának sem akarta beismerni, hogy szerelmes, hogy megtalálta az egyetlen lehetőségét a boldogságra. Hogy is ismerhette volna be? Már nagyon régen nem tapasztalt önzetlen szeretetet, és nem engedhette meg, hogy önként szeressen. Most sem szabadna. Azonban egyiküknek sem lesz jobb attól, ha távol mindentől és mindenkitől a varázslótársadalom elvárásainak felelnek meg.

Eleinte tényleg nem érzett semmi, de lassan fontossá vált számára az a gyönyörű fiatal nő, aztán észrevétlenül megkívánta, és mikor megkapta, még eszébe sem jutott, hogy a szíve többet követel tőle. Nem csak egy teste akar, nem csak a vágyát kell kielégítenie. Kell, hogy Hermione szerető szíve melengesse az ő szívét, és tudják egymást szeretni, amíg lehet.